Na, itt az új. A 100. rész! :') Igaz, hogy bármilyen szép, kerek ez a szám, a fejezetnek semmi különlegessége nincsen, maximum annyi, hogy sokat késett.. ://
Köszönöm a kommenteket, nagyon jól esnek! :) <3
És köszönöm a díjat *Viviii* -nek! *-* Valamikor igyekszem kitenni, de addig is küldöm minden olvasómnak ;3
Csak gyorsan még annyit, hogyha esetleg bárki szeretne cserét kérni, szóljon, mert örömmel benne vagyok! ;)
Remélem megfelelő lesz hét-indításnak :D I hope u like it! Puszi :)
Lexa szemszöge:
Fel sem tudtam fogni Louis szavait. Ez nem is ő volt.. Ő nem ilyen durva és könyörtelen. És ő viszont szeret, tudom. Akkor miért viselkedett így? – ezek visszhangoztak a fejemben, de már nem sokáig, mert ahogy eltűnt, erőtlenül berúgtam az ajtómat, és a fal mentén lecsúsztam a tövébe, ahol zokogni kezdtem..
*** 20 perccel később ***
Már több mint negyed órája bőgtem egy huzamban, anélkül, hogy levegőt vettem volna. Őszintén csodálkoztam is, hogy még nem fulladtam meg.. Talán úgy jobb is lenne.. Na, mindegy.
Végül vettem pár mély lélegzetet, és aztán lassan, remegve kifújtam a levegőt. Próbáltam megnyugodni, elvére ez így nem mehet tovább!
Azonban miután felkeltem, alig értem el az ágyamig, máris újra sírva fakadtam.. Ahogy lehunytam a szemeimet, csak egy képet láttam magam előtt: amikor Lou a falhoz szorít, és azt mondja ’Most figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Nem. Szeretlek. Téged. Érted?! Felfogtad?!’ .
Nem, Louis, nem fogtam fel, és soha nem is fogom. Legfeljebb beletörődhetek. De ezt felfogni, biztos, hogy soha sem leszek képes.. Soha. Azt sem nagyon értem, hogy ő hogyan tudott ilyet mondani.. Egyszerűen nem értem! És akkor már, ha ezt is mondta, miért ilyen kibaszott durván és érzéketlenül közölte?! Még soha nem láttam ilyennek!
Szörnyen éreztem magam gondolkodás közben is, és hiába erőlködtem állandóan, pár percnél tovább nem bírtam sírás nélkül. A könnyeim szinte maguktól folytak le az arcomon, újra és újra. Nem tudtak elfogyni, helyette ismét a felszínre törtek és patakokban szántották végig a bőrömet.
Egy darabig még emésztettem magamat, aztán -bár nagy nehezen, hosszú küzdelem árán-, de végül szerencsére sikerült elaludnom.
Louis szemszöge:
Már egy jó ideje ültem a kád szélén a semmibe bámulva, az arcomra viszont rég rászáradtak a könnyeim.
Nem engedtem meg magamnak, hogy tovább sírjak, elvégre az egész az én hibám. Ha nem gondolkozok előtte – főleg nem hangosan – hanem egyszerűen átmegyek hozzá és megcsókolom, majd annyit mondok ’Szeretlek’, akkor mindez nem történt volna meg. Akkor már együtt lennénk. Viszont nekem muszáj volt elcsesznem! Hát igen, csak hoztam a szokásos formám..
És még rám mondják, hogy spontán vagyok! Bár ezzel meg csak még jobban igazolom azt, hogy annyira szeretem Lexit, hogy hozzá még én is megtervezek előre mindent, nehogy elszúrjam.. És az a legnagyobb az egészben, hogy pont a tervezéssel rontottam el! Milyen ironikus.. Hűnek kéne lennem önmagamhoz, elvégre Lexi is azért szeret. Szeretett.. illetve passz.. Mit tudom én, hogy gondol már rám!
Na jó, ezzel nem oldok meg semmit! Itt kesergek, de ettől nem lesz jobb! Gyerünk, Tomlinson, inkább találj ki valamit! De valami okosat!
*** Fél órával később ***
- Lexi, Louis, ebéd! – hallottam meg a lépcsőn felfelé igyekvő Zayn hangját.
- Haver, gyere már! – kopogott be az ajtómon ( én inkább dörömbölésnek nevezném), és ment is tovább Lexhez, anélkül, hogy benyitott volna hozzám.
- Na, Tommo, úgy látszik Csipkerózsika még sem tart velünk. – jött vissza néhány perccel később vigyorogva Z. – Te viszont igen, szóval nyomás! Szegény Niall mindjárt éhen pusztul! – röhögött.
- Mindjárt megyek, menj előre. – intettem csendesen.
- Mi van veled? – nézett rám aggódva.
- Semmi, nem érdekes. – ráztam meg a fejem gyorsan.
- Te tudod. Akkor siess! – szólt vissza az ajtóból, és eltűnt.
Ahogy Zayn kikerült a látóteremből, azonnal felpattantam és átlopóztam Lexához. Szegény lány tényleg az ágyán fekve aludt, az ajtónak háttal.
Óvatosan megkerültem az emlegetett bútort, és pontosan olyan látvány fogadott, amilyenre számítottam: a szemei teljesen ki voltak sírva, az egész arca egy merő maszat volt az elkenődött szemfestéke miatt.
De Ő így is gyönyörű szép volt. Egészen pontosan Ő az én gyönyörűm. És az is marad. Mindig. Csak ez számít.
Remegő szívvel térdeltem le a földre az ágya mellett, és lélegzetvisszafojtva hajoltam hozzá közelebb. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek, ha esetleg felébredne.. Nem tudtam volna hogyan kimagyarázni magam, az biztos. Szerencsére viszont az alvó szépségnek még csak a szempillája sem rezdült meg a köztünk lévő borzasztóan kicsi távolság ellenére sem.
Eleinte csak élveztem az általa nyújtott tökéletes látványt, imádtam testközelből érezni, ahogy tőlem 10 centire lélegzik. Szeretetteljesen néztem végig rajta, de amikor felérve ismét megpillantottam a könnyáztatta puha bőrét, a lelkiismeretem minden eddiginél hangosabban szólalt meg.
Az ajkaimat kétségbeesetten érintettem az arcához, hátha ettől elszáll a bűntudatom legalább egy pár percre.
És tényleg igazam lett: ahogy éreztem a bőrét az enyémen, a szemhéjaim automatikusan lecsukódtak, egyszerre mindent elfelejtettem.. Azt is, amit vele tettem nem rég. Mindent. Addig a néhány percig csak őt láttam magam előtt, igen, még lehunyt szemmel is, és addig csak őt éreztem, az összes többi bennem kavargó érzelem háttérbe szorult. Csak mi voltunk teljes tökéletességben. Úgy éreztem, visszakaptam Őt egy kis időre. De sajnos nem örökre..
Fájdalmas képpel hajoltam aztán el tőle, és csak ennyit suttogtam búcsúzóul:
- Szeretlek gyönyörűm, ezt sose felejtsd el, kérlek!
Egy alattomosan felszínre törő könnycsepp elmorzsolása után halkan kimentem a szobájából, és a lépcsőhöz indultam, hogy a többiek végre rossz érzés nélkül ebédelhessenek.
*** Este fél 7 ***
- Sziasztok. – jött le Lexi a lépcsőn a szemét dörzsölve, mintha álmos lenne. Pedig már nem volt az, hiszen arcot is mosott. De ezt ugyebár rajtam (meg még talán Zaynen) kívül senki sem tudta. Én is csak onnan sejtettem, hogy a szemfesték eltűnt az arcáról.
- Na, vacsorára felébredt az álomszuszék is! – vigyorodott el Niall.
- Kénytelen voltam. – vonta meg a vállát Lexa halkan morogva.
- Hoztam kaját a Nando’s-ból, szóval jól tetted, hogy felkeltél, durci. – ölelte meg a húgát Nialler.
- Nem vagyok durci! – fonta karba a kezeit Lex sértődötten.
- Aha, persze. – röhögött Zayn.
- Hagyjátok már. – szólt rájuk Liam. – Lexi, este beszélnünk kell.
- De.. – kezdte Lexa a tiltakozást, viszont Liam leintette.
- Beszélünk. – közölte szigorúan.
- Legyen. – sóhajtott fel megadóan a szőke szépség.
Láttam rajta, hogy nincs ereje vitatkozni, de mondjuk ezen nem is csodálkoztam. Szegény teljesen kikészülhetett már mostanra. Tényleg szörnyen viselkedtem vele.
Amíg délután a kertben fociztunk a fiúkkal (a lányok inkább napoztak) jó párszor elképzeltem azt, hogy milyen lett volna átélni ezt fordított helyzetben. És hát.. az eredmény finoman szólva sem túl jó.. Szóval a lényeg az, hogy teljesen megértem őt. Sőt, szerintem még viszonylag jól is kezeli ezt az egészet. Na, mindegy.
- Na, akkor vacsora! – üvöltött fel Niall boldogan, majd szó nélkül a konyhába rohant.
Egykedvűen álltam fel a kanapéról, és csendben követtem a többieket. Menet közben láttam, hogy Lex egy pillanatra hátrafordult. És legbelül éreztem, hogy miattam. Hozzám fordult meg..
Ahogy találkozott a tekintetünk, a szemében mérhetetlen szomorúságot véltem felfedezni, ami legnagyobb részt a csalódottsággal párosult. De az igazán meglepett, hogy egy szemernyi düh sem volt a tekintetében. Tehát nem haragszik rám. Legalábbis még.. Egyenlőre bőven elég neki azt is feldolgozni, ahogy „dobtam” (csak idézőjelben, elvégre nem jártunk igazából - sajnos). Később meg aztán majd jönni fognak a felém irányuló negatív érzések.. Hurrá, már alig várom!
Próbáltam egy barátságos (de csúnya ez a szó – ’barát’) mosolyt magamra ölteni, mire ő gyorsan elfordult. Már nem engedte, hogy tovább lássam azokat a gyönyörű kék szemeit. Elrejtette őket előlem, de teljesen jogosan.
Vajon mit gondolhat most rólam? Talán, hogy mekkora egy seggfej vagyok, amiért a lelkébe gázolok, aztán meg kedvesen mosolygok, mintha azt akarnám, hogy viselkedjünk ugyanúgy, mint azelőtt.. És azt is hiheti, hogy szerintem ő már rég elfelejtette az egészet, pedig tudom, hogy nem. Ezt sosem fogja elfelejteni. Örülhetek, elvégre maradandó élményben részesítettem! Kár, hogy pont ilyenben nem akartam.. De hagyjuk ezt, mostanában túl sokat gondolkozom mindenfélén. Vissza a jelenbe:
Már mindenki nagyban evett, amikor egyszer csak Niall a homlokára csapott, és felkiáltott.
- Lexi, majdnem elfelejtettem! Hazafelé vettem neked répát, mert tudom, hogy ezt a kaját úgy szereted a legjobban. – állt volna fel a szöszi, ha a húga meg nem állítja.
- Ez nagyon rendes volt tőled, Nialler, de én nem szeretem a répát. – jelentette ki Lexa.
Na, erre rajta kívül mindenki lefagyott, engem is beleértve. Tori még az éppen szája előtt tartott villáján lévő falatot is visszaejtette a tányérjába, Dani pedig félrenyelt, és eszeveszett köhögésbe kezdett.. Jó, a példákból ennyi elég is lesz, nem kell túlzásba vinni.
- Mi az, hogy nem szereted? Imádod, kis korod óta! – hitetlenkedett Liam, és gyanakodva méregetett engem. Ajjaj, úgy látszik sejt valamit..
- Furcsa, én erre nem emlékszem. – mosolyodott el Lexi, és teljes lelki nyugalommal evett tovább.
- Lex, nem vagy beteg? – tette a kezét a lány homlokára aggódva Niall.
- Semmi bajom! – csattant fel mérgesen Lexa.
- De akkor meg.. – kezdte újra Nialler, mire gyorsan közbe szóltam.
- Ha nem kér, akkor nem kér! Hagyjátok már békén!
- Nem csak az a baj, hogy nem kérek. Egyáltalán nem is szeretem, és nincs is hozzá gusztusom! – pillantott rám jelentőségteljesen Lexi.
Ahogy felfogtam a szavait, mélységes szomorúság öntött el. Tudtam, hogy valójában ez mind rám vonatkozott. Rám, és a viselkedésemre. Ne már, komolyan undorodna tőlem? Csak azt ne!
Egyszer csak leesett valami, ami miatt hirtelen furcsán üresnek éreztem magam. Az egyik dolog, ami összekötött minket, most megszakadt. Elszakított egy kapcsot. Azért, mert nem akarja, hogy a szükségesnél több köze legyen hozzám.. Basszus, mi van, ha máris el akar felejteni?! Nem teheti ez velem! Nem engedem! De mégis hogy a faszba tudnám megakadályozni?!
- Lexa, biztos vagy benne? Mármint abban, hogy erről a szerencsétlen zöldségről van szó, és nem valami egészen másról? Száz százalék? – nézett rá komolyan Harry, majd szúrósan rám sandított.
- Igen, és hagyjuk ezt a témát. – zárta le a beszélgetést Lexi. Azon erőlködött, hogy határozott legyen, ám aki eléggé figyelt (mint például én), az felfedezhette a bizonytalanságot a hangjában.
***
Lexa szemszöge:
Vacsora alatt végig éreztem magamon Louis tekintetét. De mégis mi a francért bámul?! Nincs jobb dolga? Úgy őszintén! Nézze azt, aki erre vágyik! Vagyis NE engem! Próbálom fél percre kiverni a fejemből, de úgy elég nehéz, ha érzem magamon a tekintetét! Direkt szívat, vagy mi?! Jó, hagyjuk. Hangosan rászólni azért nem fogok ennyi miatt.. Ami pedig a nézéssel való figyelmeztetést illeti.. hát, ha lehet, inkább kerülöm a tekintetét. Az csak elgyengítene..
- Lexi, gyere akkor egy kicsit. – állt fel Liam, miután már mindenki végzett az evéssel és csak beszélgettünk, meg ment a szokásos hülyülés.
- Jó. – indultam el a lépcső irányába egy hatalmas sóhaj kíséretében.
Szó nélkül lépdeltem el a szobámig, tudtam, hogy Liam is mindjárt jön. Odabent fullasztónak találtam az egész légkört, ezért gyorsan kitártam az erkélyajtómat.
Élveztem, ahogy a szellő meglibbentette a függönyt, és végre egy kis levegőt csempészett a szobába.
Azonban az erkély korlátját látva elöntöttek az emlékek.. Egy lendülettel csaptam be az ajtót és háttal nekidőltem.
Igyekeztem megőrizni a nyugalmam, miközben a könnyeimmel küzdöttem. Nekem ez nem fog menni! Bárhová is nézek, mindenhol őt látom.. Mindenről ő jut az eszembe, egy pillanatra sem hagy békén. És ez a folytonos jelenlét lassanként felőröl majd, érzem.
- Mi történt? – nyitott be Liam. – Mesélj el mindent, addig úgy sem hagylak békén!
Leült az ágyamra, és halál komoly arccal megveregette maga mellett a takarót, jelezve, hogy én is foglaljak helyet.
Némán bólintottam, és újra kinyitottam az erkély felé vezető kijáratot, hogy szellőztessek – igaz, ezúttal csak bukóra.
Beletörődve a helyzetbe letelepedtem mellé, és nekiálltam felvázolni a mai napi eseményeket: a zuhanyzástól kezdve az érzéseim bevallásán át mindent elmondtam.
*** Eközben ***
Louis szemszöge:
Amint Lexi felment, minden maradék kedvem és erőm is elszállt a jópofizástól. A franc fog vigyorogni és poénkodni, amikor Lex miattam emészti magát! Nem hagy nyugodni ez az átkozott bűntudat.. De mi mást tehettem volna? Kidobom Elt és –Karen szavaival élve- néhányszor megdugom szegény Lexikét, majd hagyom meghalni?! Na, nem!
Nevezhetnek önzőnek azért, mert hagyom szenvedni. Akkor sem vagyok képes ezt tenni vele! Helyette kínzom. Szánalmasan hangozhat, de muszáj, hogy éljen. Élve akarom őt látni, nap, mint nap. És ez a vágyam még mindig erősebb annál a fájdalomnál, amit a kínzásával okozok. Sajnos ez van..
Pár perccel a lány távozása után Liam is útnak indult felfelé. De a konyhaajtóból még egyszer fenyegetően visszafordult.. hozzám. Tudtam, hogy tudja. Vagy legalábbis sejti. Igazából mindegy melyik, a lényeg az, hogy hamarosan úgyis tisztában lesz azzal, hogy az én hibám az egész.
Bárcsak tudnám, mit érez most Lexi! – gondoltam vágyakozva. Néhány másodperccel később szinte még éreztem is, ahogy kigyullad az a bizonyos villanykörte a fejem fölött.. (ergo: ötletem támadt)
- Azt hiszem, ledőlök egy kicsit.. Később még lejövök. – álltam fel az asztaltól.
- Mi van, Louis, csak nem vagy te is fáradt? Mit csináltatok Lexával az éjjel, hogy ennyire nem bírtok ébren lenni? – húzogatta a szemöldökét perverzen vigyorogva Harry.
- Fogadok, hogy egész éjszaka sakkoztak, ami rettentően leterhelte az agyuk! – kontrázott Zayn.
- Én személy szerint hajnalig fent voltam, mert nem tudtam elaludni. Hogy Lexszel mi van, arról fogalmam sincs. – hazudtam. Te jó ég, ennyire pocsék színjátszást! Annyira voltam most hihető, mint a nagyapám meséje arról, hogy létezik a Húsvéti Nyúl. Azaz semennyire. Szegény folyton elröhögi magát, ha erről beszél a húgaimmal, én meg magyarázkodhatok utána nekik, hogy miért nevetett a papa.. Komolyan, jobbnál jobb sztorikat találtam már ki! :D
- Szép álmokat, Louis. – pillantott rám hirtelen gyanakodva Hazza. Az előbbi perverzség helyét átvette valami más.. Aggódott. Aggódott, még hozzá Lexiért.
– Remélem a szobádba mész. Liaméket ne zavard meg. – szólt utánam figyelmeztetően, mire ijedten fordultam hátra. A kezdeti rémültséget aztán elszántan igyekeztem elrejteni előlük.
- Eszembe sem jutna. – nyeltem egy nagyot.
- Helyes. – szűkítette össze a szemeit. Remek, lassan ő is meg fogja tudni! Istenem, csak Niallnek ne mondják el, mert ő tuti kinyírna, ha rájönne mit tettem a húgával..
Egyet bólintottam, és a lépcsőn át felmenekültem előle. Halkan Lexa szobája elé lopóztam, hátha hallok valamit az én gyönyörűmről.
- Jesszus, Lexi, csukd már be az ablakot! Feltámadt a szél! – kiáltott fel odabent Liam.
- Ugyan, csak jár a levegő! Hadd tisztuljon a szobám! – nevetett fel Lex keserűen. Tőlem akarja megtisztítani, ugye? Hülye kérdés, szinte biztos. A francba!
Egy pillanat! Ablak! – csaptam a homlokomra vigyorogva, majd bezárkóztam a saját szobámba. – Gond megoldva.
A lehető leghalkabban nyitottam ki az erkélyajtóm, és a falhoz lapultam. Pont annyira volt széles a szobánk közti fal, hogy a hátamat és a karjaimat eltakarja. Mivel továbbra is bukón volt a másik ajtó, mindent hallottam.
Lexa szemszöge:
- Ugyan, csak jár a levegő! Hadd tisztuljon a szobám! – nevettem fel kínkeserves arccal.
- Lexi, el kell engedned őt. – nézett rám komolyan Liam. – Olyan rossz így látni téged!
- Hogyan így? – ráncoltam össze a szemöldököm.
- Emészted magad valami olyan miatt, ami nem is a te hibád. – közölte a nyilvánvalót.
- Csak próbálok rájönni miért tette ezt. – suttogtam keserűen.
- Hagyd már abba, Lex! Megtette? Megtette. Kidobott? Kidobott. Bunkó volt? Bunkó volt. Megéri szenvedni miatta? NEM.
- De.. én szeretem őt, Liam.. mindennél jobban.. – nyöszörögtem.
- Sajnálom, hogy éppen nekem, de valakinek úgyis ki kell mondania előbb-utóbb.. Ezt ő nem viszonozza. – a szavai késként fúródtak a szívembe, holott már a mondata előtt is tisztában voltam ezzel. Fájt hallani, talán minden egyes alkalommal egyre jobban.
Az eddig sikeresen visszatartott könnyeim ennek hatására kibuggyantak a szememből.
- Shh.. Ne sírj! – szorított magához vigasztalóan.
- De az én hibám.. Annyiszor lehetőségem lett volna vele maradni.. Túl makacs voltam, arról az átkozott büszkeségemről meg ne is beszéljünk! – zokogtam.
- Azóta már rengeteget változtál, Lexi. Sokkal jobb ember lettél. Na nem mintha azelőtt nem lettél volna az! – tette hozzá gyorsan.
- Tudom, hogy mára már jobb ember vagyok, de ezt is csak neki köszönhetem.. Neki, és annak, hogy szerethetem. Ő segített a szerelmével azzá válni, aki most vagyok. Már nem az a hisztis, pofozkodós liba vagyok, aki régen. – motyogtam a szemeimet törölgetve. Nem, most csak állandóan bömbölök. :DD
- Érdekel, hogy szerintem hol rontottad el? – kérdezte hirtelen.
- Hol? – kaptam fel a fejem.
- Harrynél. Miért randiztál vele? Elvégre már akkor is Louist szeretted! – jelentette ki.
- Hazzát hagyd ki ebből, Liam! Ő nem tehet semmiről! És igen is szerettem Harryt is! A vele való kapcsolatomat pedig sosem bántam meg, és soha nem is fogom! – mordultam rá dühösen.
- Én csak azt mondtam, hogy.. – kezdett el védekezni azonnal.
- Ő biztos, hogy nem volt hiba az életemben! – zártam rövidre.
- Jól van, na, bocs. Visszatérve Louishoz.. Tovább kell lépned végre! – erősködött újra.
- Furcsa, hogy ezt pont te mondod. – gúnyolódtam. – Régen te voltál a legfőbb támogatója.
- Az régen volt. – vonta meg a vállát.
- Szóval szerinted nem is érdemes reménykednem? – néztem rá kérdőn.
- Nem. – rázta meg a fejét. – Tudom, hogy szeretnéd elhinni, hogy érdemes, de sajnos nem az. Elvégre: elfelejtett téged nem olyan rég, eddig oké. Megpróbáltad egyszer visszaszerezni, ez is oké. Szerelmet vallottál neki, mire ő durván közölte, hogy nem akar tőled semmit, ez egyáltalán nem oké.. Mi a francért próbálkoznál újra?!
- Mert nekem csak ő kell. – makacskodtam.
- Bele fogsz pusztulni, Lexa, ha nem felejted el, értsd már meg! – győzködött. – Mi kell ehhez? Bassza meg előtted Eleanort, hogy felfogd végre? Vagy mi?
- Ezt ne mond ki még egyszer. – figyelmeztettem elhaló hangon.
- Bocsi, csak.. Mindegy. Egyébként mit beszéltetek meg, most épp milyen a kapcsolatotok? – váltott témát. Tehát belátta, hogy egyelőre kár fáradnia az előzővel. Helyes.
- Semmit sem tudok, de szerintem így jó. – gondolkodtam hangosan.
- És akkor mit csinálnál, ha mondjuk.. ömm.. esetleg megkérne arra, hogy legyetek jó barátok? – kíváncsiskodott.
- A válasz roppant egyszerű: hanyatt-homlok rohannék el tőle, ki az erkélyemre, és tovább.. a levegőbe. Aztán meg a túlvilágra. Ez egy olyan kérdés, aminek a feltételével képes lenne megölni. – vallottam be.
- Hát, akkor nem ajánlom neki, hogy erről beszéljen veled! – bólintott kicsit ijedt arccal.
- Hidd el, én sem ajánlom neki. – mosolyodtam el keserűen.
- Sajnálom, hogy így alakult, Lexi. – nyomott egy puszit a homlokomra, és felállt. – Gondold át ezt az egész elfelejtősdit, rendben? Szerintem ez az egyetlen megoldás.
- Rendben. – bólintottam, bár magamban még mindig nem állt szándékomban ezt ténylegesen megvalósítani. Minek gondolkozzak rajta, ha úgysem adok igazat neki?
Louis szemszöge:
Legyünk csak barátok! – ez hát az a bizonyos tiltott és gyilkos mondat. Csak Karen fülébe ne jusson, hogy mit művelne ennek hallantán Lexa! Mert akkor biztos, hogy ezt kellene mondanom neki kínzásképp..
Amikor hallottam, hogy Liam távozni készül, gyorsan visszamentem a szobámba és kinyitottam a folyosó felöli ajtóm, hogy azt hihesse, semmi sem változott idefent azóta, hogy feljöttek Lexivel (vagyis hogy ugyanúgy nyitva van a szobám ajtaja, mint általában).
Miután ezzel a szörnyen nehéz feladattal végeztem, már épp be akartam csukni az erkélyajtómat, de nem tudtam, ugyanis Lexa kiment oda. Villámgyorsan surrantam be a sötét fürdőmbe, anélkül, hogy észrevehetett volna, és leültem a kád tövébe.
Tíz perc elteltével újra hangokat hallottam. Te jó ég, mi lett szegény Lexből, valami fogadó bizottság?!
Lexa szemszöge:
Ahogy Liamtől kaptam egy búcsúölelést, egyenesen az erkélyre mentem. Viszont nem voltam túl sokat egyedül, mert egy negyed óra sem telhetett el, és felbukkant Harry..
Mielőtt bármit is mondott volna, benézett Louis szobájába, ahol nyitva volt az ajtó (Ő is szellőztet, vagy mi?!). Mivel nem tapasztalt semmi különöset, egy vállrándítás után visszafordult felém.
Egy fél percig néztük egymást szótlanul, majd a karjai ölelésre váróan lendültek szét. Szinte azonnal szabadjára engedtem a könnyeimet és odarohantam hozzá. Rögtön a mellkasába fúrtam az arcom, a kezeimet a hátán összekulcsolva szorítottam őt magamhoz. Éreztem, ahogy a karjait védelmezően körém vonta és gyengéden belepuszilt a hajamba.
- Mi a baj? Mit tett már megint az a lökött? – kérdezte halkan.
- Ha-Harry.. Én annyira.. annyira szeretem őt.. – zokogtam.
- Tudom, Lexi, tudom. – simogatta a hátamat, megértő hangon suttogva. – Shh.. Nyugodj meg, Lex.
Kétségbeesve néztem fel a szemeibe.
- Kidobott, érted?! Vége! De én ezt nem akarom! Nagyon nem! – ismételgettem, a hangom pedig egyre többször csuklott el.
- Lexa, kérlek, próbálj meg lenyugodni! Kérlek. – könyörgött.
- Ne haragudj, csak.. Sajnálom, kiborultam. – motyogtam pár perccel később, sikeresen lehiggadva.
- Semmi gond, Lex, shh.. – mosolygott rám biztatóan, aztán elkomorult az arca. – Hogy érted azt, hogy kidobott?
Erre gyorsan neki is elmeséltem minden fontosabb dolgot, éppen, mint Liamnek.
- Baszd meg, ez nem normális! – morogta Hazza, indulatosan a combjára csapva. – Nem igaz, hogy nem veszi észre mekkora ajándékot is kapott!
- Harry.. – erre kíváncsian felkapta a fejét – Szerinted mit csináljak most?
- Úgy érted, hogy szerintem érdemes-e szenvedned a lehetetlennel, vagyis azzal, hogy elfelejtsd? – gyorsan bólintottam – Nem. Ne is próbálkozz, ha tudod, hogy képtelen leszel rá.
- Liam szerint megdöglök reménykedés közben. – nevettem fel keserűen.
- Liam könnyen beszél, mert ő nem érzi át a helyzeted. – pillantott rám jelentőségteljesen, és elpirult. Ajjaj..
- Haz, te.. – ennél többet nem bírtam kinyögni.
- Nyugi, már majdnem teljesen túl vagyok rajtad. Csak valami miatt nem megy a teljes továbblépés.. Szóval, ha valaki, akkor én megértelek, Lexi. Kicsit kínos ezt így bevallani, de az első szerelmet nehezen heveri ki az ember.. – vakargatta a tarkóját fülig vörösödve.
- É-én voltam az első szerelmed? – döbbentem meg.
- Igen. Tudom, a viselkedésemből nem ez jött le.. – nevetett fel kínjában.
- Ugyan, Harry! Nem érdekel, mit mondanak mások. Én tisztában vagyok vele, hogy te tényleg szerettél és nem akartál megbántani! – mosolyogtam rá.
- De Liam szerint velem cseszted el az egész Louisos ügyet.. Hallottam, ne is tagadd! Nem akartam hallgatózni, csak feljöttem, hogy beszélhessek veled, amikor meghallottam a nevem és ezért maradtam egy kicsit az ajtó előtt.. El sem tudod hinni, milyen jól esett, hogy megvédtél Liam vádjával szemben.. – itt félbeszakítottam.
- Felejtsd el Liamet, elképzelni sem tudod mennyire felbaszta az agyamat azzal a kijelentésével! Igen, tényleg Louba voltam szerelmes, miközben jártunk, de téged is őszintén szerettelek, ugye tudod? – néztem rá könnyes szemekkel.
- Tudom, Lex, nekem semmit sem kell bizonygatnod! - törölte le a könnycseppjeimet. - Csak mi tudjuk igazán, hogy mi volt igaz abból a kapcsolatból. – kacsintott rám. – Ebben a témában rajtad kívül senki másnak nem hiszek, ne félj.
- Köszönöm, Harry. – öleltem meg újra.
- Sokszor mondtam már, hogy rám mindig számíthatsz. – súgta a fülembe.
- És egyszer talán már tényleg csak barátok leszünk majd.. – motyogta a hajamba keserűen.
Erre elhúzódtam tőle, mert támadt egy ötletem..
Mélyen a szemébe néztem, majd egyszer csak a két tenyerembe fogtam az arcát, gyorsan magamhoz húztam, és gyengéden megcsókoltam.
A meglepetéstől még viszonozni is elfelejtette. Elszakadtam tőle, és amint felnéztem rá, a gyönyörű smaragd szempár értetlen csillogásával találtam szemben magamat.
- Segíteni szeretnék.. – leheltem pár centire hajolva a szájától.
- Úgy, mint a.. az..
- Igen, mint az Igazából szerelem-ben. – bólintottam. – Kell neked még egy csók, hogy le tudd zárni.
- Köszönöm, ez talán tényleg működhet.. – döntötte a homlokát az enyémnek.
- Egy próbát mindenesetre megér. – vigyorodtam el, majd ismét a tenyerembe fogtam az arcát és az ajkaimat újra az övéire nyomtam.
Ezúttal visszacsókolt, a nyelve óvatosan simogatta az enyémet. A nyaka köré fontam a karjaimat és gyengéden a hajába túrtam. Még egyszer utoljára boldogan csavargattam azokat a göndör fürtöket.
Az ő kezei közben a csípőmre tévedtek, és lágyan közelebb húzott magához. Nem vadultunk, sokkal inkább búcsúztunk.
Amikor elszakadtunk egymástól, a szemei csillogtak az örömtől. Úgy látszik, bejött, amit kitaláltam!
- Nagyon köszönöm. – suttogta hálásan.
- Az én Hazzámnak bármit. – mosolyodtam el.
- Tudod, szerintem a legtöbb fiúnak kell egy úgymond „elérhetetlen lány”. És az enyém te vagy, ez biztos. – pirult el. – Senkire sem vártam még ennyit, mint rád. És ez a várakozás, ha jól sejtem, most már örök érvényű.
- Jól sejted. – nevettem el magam, aztán végigsimítottam az arcán - Ez lehet, hogy közhelyes lesz, de szerintem akkor is igaz rád.. Különleges lányt érdemelsz, Harry.
- Kösz. – vigyorodott el ő is. – Egyébként min gondolkoztál ennyire idekint?
- A múlton. – vontam meg a vállam. – Tudod, amikor egyszer itt aludtam nálatok, nem jött álom a szememre, ezért lementem. Louis utánam jött, és később a szobájában beszélgettünk.. Talán még a holdfényben is táncoltunk.. Akkor csókolt meg először. Hajnali 4 körül kijöttünk megnézni a napfelkeltét.. Emlékszem, felálltam ott a korlátra. – mutattam a fém rúdra – Ő pedig hátulról hozzám simult.. Akárhányszor érzett egy szellőt, felemelte a karjaimat, mintha csak a Titanicon lennénk.. – a végére már újra folytak a könnyeim.
- Szép lehetett. – bólintott csendesen Hazza, és vigasztalóan átkarolt.
- Utána meg előled menekültünk be. – folytattam nevetve egy kis idő után. – Alva jártál, vagy nem tudom, de Louist szólongattad, és majdnem megláttál minket.
- Tudtam, hogy fent volt akkor! Jól hallottam én! – vigyorodott el büszkén.
- Ja, te meg a fantasztikus hallásod! – forgattam meg a szemeimet vigyorogva.
- Amúgy, Lex, most komolyan, mit akarsz tenni? – váltott témát.
- Fogalmam sincs.. – vallottam be az arcomat aggódva fürkésző fiúnak. – Te ezt mondod, Liam meg azt. Mindkettőtöknek igaza van. Mindenhol csak vele kapcsolatos emlékek jutnak az eszembe, ami miatt ugyan jobban fáj a hiánya, viszont akkor is olyan jó visszagondolni ezekre! Olyan jó, mert..
- Louis, merre vagy? Fenn? Alszol? Louis! – hallottuk meg hirtelen a többiek lentről jövő kiabálását.
- Szerinted itt van? – fordultam rémülten Harryhez. – Szerinted hallotta, amit mondtam? – aggodalmaskodtam.
- Nyitva van mindkét szobájába vezető ajtó, ugyan hol lenne? Direkt meg is néztem az előbb! Nincs itt, ne félj. – nyugtatott a göndör hajú.
Fürdő.. Fürdő.. Fürdő.. – ez ismétlődött a fejemben.
Ugyan, Lexa, ennyire nem lehetsz paranoiás! Biztos máshol aludt az emeleten! – győzködtem magam. Szerencsére elég könnyen sikerült elhessegettem a ’fürdő’ gondolatát.
- Igazából már úgyis mindegy. – vontam meg a vállam aztán, teljes közömbösséget mutatva. – Gyere, Haz, menjünk le inkább, hátha már aggódik a bátyám.
- Nem inkább azért, hogy nehogy félreértsék a helyzetet? – vigyorgott rám.
- Jól van, na! – bokszoltam vállba. – Bár végül is „csak” megcsókoltalak.. Ugyan mit lehetne ezen később félreérteni? – nevettem.
- Pontosan. – helyeselt egy pimasz vigyorral az arcán. – De oké, gyere. – intett, én pedig engedelmesen követtem.
- Louist nem láttátok? Odafent kell lennie! – kapásból ezzel fogadtak minket.
- Nem találkoztunk vele, szerintem alszik valahol. – jelentettem ki rezzenéstelen arccal, pedig legbelül nagyon is azt éreztem, hogy ez egy hatalmas hazugság. Ő nem alszik, ez biztos.
- Ó..
- Majd csak lejön. – rántottam vállat. – Mit nézünk? – pillantottam a Tv felé.
- Azt hiszem, kb. fél óra múlva kezdődik majd az Igazából szerelem.. – gondolkodott el Dani, mire Harryvel egymásra néztünk és kirobbant belőlünk a nevetés.
- Mi van? – értetlenkedett Tori.
- Se-se-semmi.. – nevettünk.
- Igen, Hazza, leadják a kedvenc filmedet, de mi a francért vihogsz ezen ennyire? – kíváncsiskodott Liam, a szemöldökeit összeráncolva.
- Nem érdekes. – veregettem meg a vállát, és igyekeztem lehiggadni.
- Ti tudjátok. – vonta meg a vállát Niall, majd a konyha felé indult. – Mindenkinek hozok pattogatott kukoricát. – kiáltott vissza, anélkül, hogy megfordult volna.
Louis szemszöge:
*** Még Harryék beszélgetése közben ***
A fürdő ajtaja éppen csak annyira volt nyitva, hogy simán kiláttam, de engem még sem tudott észrevenni senki. Tehát tökéletes a helyzet.
Eléggé zavart, hogy Harold állandóan ölelgeti Lexit. Ő az enyém, le lehet szállni róla, Styles!
Akkor pedig végképp meglepődtem, amikor Lexa megcsókolta őt.. Viszont Harry nem viszonozta, így elhúzódott. A beszélgetésükből utána már megértettem, hogy az én gyönyörűm miért tette ezt, és így már tényleg jogos volt, bár még mindig nem örültem neki túlságosan, de az mindegy. Viszont amikor újra megpróbálták, minden cseppnyi önuralmamra nagy szükségem volt..
Láttam, hogy Hazza hatalmas kezei miként fogják meg Lexi törékeny derekát, láttam, hogy miként húzta közelebb magához, hogy a nyelvével miként matatott a szájában.. Mindent láttam. És fájt. Rohadtul fájt.
Körülbelül fél perc után ökölbe szorított kézzel felálltam a kád tövéből és kétségbeesetten próbáltam visszafogni magamat.. Akkor és ott nem sok választott el attól, hogy lerángassam őket egymásról, és így egyúttal le is buktassam magam.. De szerencsére kibírtam.
Amikor pedig Lexa nagy vonalakban felelevenítette az első csókunkat, nekem is könny szökött a szemembe. Eszembe jutott az is, ahogyan azt mondta, ebből az egészből nem lehet semmi.. mármint kettőnkből.. Hát ja, semmi az egész! Végül is ezért vallott ma nekem szerelmet, mert nincs köztünk „semmi”.. Teljesen igaza lett!
- Louis, merre vagy? Fenn? Alszol? Louis! – amint ezt meghallottam, ijedtemben összerezzentem.
Istenem, csak le ne bukjak!
Hallottam, ahogy Lexi kétségbeesetten kérdezgeti Haroldot, hogy szerinte hol vagyok. Mázlimra Harry megnyugtatta, hogy nem lehetek a közelben, elvégre a szobámban nem látott.. Apropó, azt majdnem kihagytam, hogy életemben nem izgultam még annyira, mint amikor Hazza bekukucskált, mielőtt megölelte volna Lexát..
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, ahogy távoztak.
Már nem volt más dolgom, csak kivárni a megfelelő pillanatot arra, hogy gyanúkeltés nélkül lemehessek..
***
A lépcső felé vettem az irányt, majd csendesen haladtam a nappali felé. Eközben próbáltam valami álmosnak tűnő fejet magamra varázsolni..
- Louis, mégis hol voltál, haver? – támadott le Zayn.
- Aludtam. – dörzsöltem meg a szemem, mintha tényleg most keltem volna.
- És mégis hol? – kérdezte összeszűkített szemekkel Harry.
- Niall szobájában. – mondtam gyorsan, majd gúnyosan folytattam (Jogosan lehetek vele gúnyos, ha már egyszer a szerelmem csókolgatja, nem?) – Eleget tettem a kérésednek, és nem zavartam meg Lexáék beszélgetését azzal, hogy a szomszédban horkolok.
Ahogy elhallgattam, valamiféle kínos csend állt be, Harolddal néztünk dühösen farkasszemet. Végül Nialler szólalt meg először:
- Épp jókor jöttél, most fog majd kezdődni a film! Lexivel hozunk neked is kukoricát. – állt fel Niall, a húga pedig engedelmesen követte, anélkül, hogy rám pillantott volna.
Ekkor láttam őt először az erkély óta, ugyanis eddig nem mertem ránézni. Újfent megállapítottam magamban, hogy mindenegyes alkalommal szebb lesz, ha látom. Lehet, hogy nyálas, de akkor is így van, nincs mit tenni!
Lexa szemszöge:
Amikor Louis lejött, és közölte, hogy a bátyám szobájában aludt, teljesen lefagytam.. Lefagytam, ugyanis világosan emlékeztem arra, hogy amikor Hazzal lejöttünk, Niall szobájának ajtaja nyitva volt, az ágya pedig üresen állt, ugyanúgy, ahogy Nialler beágyazott tegnap reggel (a mai éjszakát ugyebár Deminél töltötte).
Igazam volt, nem aludt. A kérdés már csak az, hallott-e bármit is a szavaimból..
- Épp jókor jöttél, most fog majd kezdődni a film! Lexivel hozunk neked is kukoricát. – állt fel Niall, a hangjával szinte utasított arra, hogy menjek vele.
- Mi a baj? – támadott nekem azonnal.
- Semmi. – vágtam rá.
- Miért merevedtél le, amikor Lou lejött? Összevesztetek? – folytatta a faggatózást, miközben a mikro ajtaját nyitotta ki.
- Nem merevedtem le! – tiltakoztam.
- Láttam, ne tagadd! – fordult felém mérgesen, de a szemében csak aggodalmat fedezhettem fel.
- De hát ha egyszer meg sem mozdultam?! – morogtam.
- Durci! – borzolta össze a hajam, miközben kiöltötte rám a nyelvét.
- Niall! – nyavalyogtam, és az ujjaimmal próbáltam kifésülni a fejemen lévő szénakazalt. Mondanom sem kell, sikertelenül.
- Hiszek neked és békén hagylak.. – itt közbevágtam.
- Köszi, szia. – indultam el azonnal, de visszarántott.
- Hiszek neked és békén hagylak, HA megpróbálsz mosolyogni! Ne legyél már ilyen fancsali! – fejezte be az előbb félbeszakított mondatát.
- Jó. – sóhajtottam megadóan. – Mehetek?
- Várj meg. – kérte, és visszafordult a mikróhoz.
***
Amikor végre visszaértünk a többiekhez, még mindig csak reklám ment a Tv-ben. Az egyik mosópor(?) reklám annyira lekötött hirtelenjében, hogy mire észbe kaptam, a bátyám már rég odaadta Lounak a pattogatott kukoricáját és le is ült. Ebben az egészben csak az volt a bökkenő, hogy így egyedül Louis mellett maradt hely nekem.. (Az üresen maradt „kanapévégen” amúgy is mindig én szoktam Louval ülni, de ez most nem jött túl jól)
Kétségbeesetten fordultam körbe, majd az ülőalkalmatosság másik felén terpeszkedő Zayn felé vettem az irányt.
- Zaynie, nem vennéd le a lábad? Le szeretnék ülni. – próbálkoztam, mire mindenki szemöldöke az egekbe szaladt.
- Jaj, Lex, mindig így vagyok! Vagy már elfelejtetted? Mielőtt kórházba kerültél volna, azelőtt is mindig Tori ölében volt a fejem, és így feküdtem! – mondta a szépfiú.
- Jó, de mi lenne, ha.. – kezdtem újra, majd végül jobbnak láttam hagyni az egészet. – Felejtsd el. – suttogtam, mialatt mindenki továbbra is golflabda nagyságú szemekkel méregetett. Basszus, de ciki..
Lehajtott fejjel kullogtam Louishoz, és tőle a lehető legtávolabb leültem, a kanapé legszélére.
- Lexa, így nem jó, így még nem vagy eléggé a szélén, így még nem esel le! – gúnyolódott Zayn.
- Pofa be! – mordultam rá.
- Komolyan, mi bajod, Lexi?! Lou fertőző beteg lett, vagy mi? – röhögött a szépfiú.
- Jobb? – morogtam, és rendesen helyet foglaltam Louis mellett.
A többiek a fejüket állandóan köztem és Z. között kapkodták a vitánk alatt.
- Sokkal. – vigyorgott gúnyosan Zayn, a szemei pimaszul csillogtak.
Erre ökölbe szorítottam a kezeim, és az ajkamba haraptam, hogy ne szóljak vissza neki.
Lou megértően mosolyogva a combomra tette a kezét, mire összerezzentem. Erre nem voltam felkészülve. Nagyon nem..
- Hagyjátok, most nagyon sértődékeny! Nem igaz, durci? – nevetett Niall.
- Nem. – nyögtem ki nagy nehezen, és csak arra tudtam koncentrálni, hogy Louis meleg tenyere éppen a combomon található..
Félve sandítottam Loura, aki aggódva méregetett. A tekintetünk ugyan találkozott, de a kezét viszont a világért sem vette el. A fenébe, ez kínzás!
- Kérsz majd az enyémből? Te kevesebbet kaptál. – szólalt meg halkan, a fejével a popcornjára bökve.
- Nem. – ráztam meg a fejem. – Kezdődik a film.. – nyöszörögtem, hátha ez használ.
Ahogy gyengéden megszorította a lábam, -biztatásképpen/azért, hogy erőt adjon-, a látásom elhomályosult, a szemeim csordultig teltek könnyel..
A két kékségben már láttam a kérdést, amire egy könyörgő tekintettel válaszoltam. Hála az égnek, sikeresen lekommunikáltuk, hogy a kezét inkább evésre használja. Engedelmesen elengedett, én pedig villámgyorsan letöröltem az alattomosan felszínre tört néhány könnycseppemet..
***
Mire vége lett a filmnek, már mindenkin látszott, hogy eléggé fáradt. Lassan feltápászkodtunk a kanapéról.
- Jó éjt. – kezdtem elsőnek a búcsúzást, és Lout kikerülve megöleltem Harryt.
Utána Danit és Liamet, majd a bátyámat. Végül Tori és Zaynie következett.
Már indultam is volna fel, de megállítottak.
- Várj, Lex, Louist majdnem kihagytad! – ez a mondat természetesen a szépfiútól származott. Ugyan ki más akarná tönkretenni az estémet? :D
- Zayn, neked nincs jobb dolgod annál, hogy piszkálj?! – förmedtem rá.
- Csak gondoltam szólok. – jegyezte meg nemtörődöm stílusban. Hát kurvára nem kellett volna szólnod, drágaságom, őt direkt hagytam ki!
- Jól tetted, haver. Ugyan, húgi, a jó öreg Boo Bear ölelése nélkül nem tudnál elaludni, nem igaz? – kacsintott rám Niall. – Eddig legalábbis sose ment.
Félve pillantottam Loura, aki kitartóan bámulta a padlót, és igyekezett háttérben maradni. Tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy mi játszódik most le bennem, ezért is próbálta kerülni a feltűnést.
Amint megérezte magán a tekintetem, felemelte a fejét és rám nézett. Bizonytalanul elmosolyodott, majd egy kicsit meglibbentette a karjait, mint aki ölelésre vár, de azért nem tárta szét őket teljesen, nehogy túlságosan beégjen, ha mégsem mozdulnék felé.
- Összevesztetek? – szólt közbe Dan kíváncsian.
- Nem, csak.. Hagyjuk. – motyogtam, továbbra is Louist bámulva.
Éreztem, hogy egyre nő a torkomban lévő gombóc, mialatt Lou izmos felsőtestét tanulmányoztam. A fejemben csak az járt, hogy most mit tegyek..: Megöleljem, vagy ne? Legyen eggyel több okom álomba sírni magam, vagy ne?
A tekintetem nem tudott elszakadni a pólója által ugyan eltakart, az én lelki szemeim számára viszont látható kockás hasától, és a mellkasától, ami szinte már fájdalmasan hívott magához. A rajta lévő egyszerű fehér pólóban is tökéletesen festett, ahogy az megfeszült a széles vállain és úgy általában az izmain.. A látvány kíméletlenül vonzott, mindennél jobban vágytam arra, hogy megérintsem őt. Csak egy pillanatra, nem kell tovább.. De akkor is muszáj, ezt nem bírom ki!
- Jó éjt neked is, Louis. – leheltem alig halhatóan, majd odaléptem hozzá és a mellkasába fúrtam a fejem.
Azonnal magához szorított, mire én akaratlanul is még jobban hozzásimultam. Hiába kapaszkodtam belé olyan kétségbeesetten, mint eddig még soha, sajnos legbelül így is rettentő távolinak tűnt a számomra.. Mintha a testét érezném, de őt magát nem. Fáj belátni, de lassanként teljesen ellök magától, és itt hagy engem, egyedül..
- Szép álmokat, Lexi. – súgta gyengéden a fülembe, a meleg lehelete ezúttal már szinte fájdalmasan perzselte a bőrömet.
Amint meghallottam a szavait, néhány könnycsepp csordult ki a szememből. Remélem, ez a többieknek nem fog feltűnni..
Most el kellene engednem, de nem megy. Csak még egy kicsit.. csak egy icipicit hadd maradjak még a karjaiban.. – ez ismétlődött a fejemben. Teljesen olyan voltam, mint egy diák hétköznap reggel: csak még egy kicsit hadd aludjak/hadd maradjak az ágyban..
Nagy nehezen aztán erőt vettem magamon, és kiszakítottam a testem a forró öleléséből.
- Neked is, Lou, neked is szép álmokat. – suttogtam elhalóan, közben pedig a pólóján található foltot tanulmányoztam. Azt, amit a könnyeim okoztak az anyagon. Azt, ami mindjárt elárul engem mindenkinek.
- Jó éjszakát. – köszöntem el gyorsan, hátra fordulás nélkül.
Nem bírtam senkire sem nézni, csak Louisra. Ő láthatott könnyes szemmel, hiszen tudtam, hogy nem teszi szóvá hangosan.
Tisztában voltam vele, hogy Zayn mindjárt lecsap a könnyfoltomra, ezért még egy utolsót pillantottam az én Boomra, majd felsiettem. Többre nem volt se erőm, se energiám.
A szobámba érve hamar átöltöztem pizsamába, és a szerkényemben megkerestem Lou csíkos pólóját (amit minden nap eldugtam ide, nehogy bárkinek is feltűnjön az ágyamon, ha esetleg betévedne a szobámba).
Aztán befeküdtem az ágyamba, és a felsőbe fúrtam a fejem. Mélyeket lélegeztem, hagytam, hogy a bódító illata által okozott melegség szétterjedjen a testemben. Olyan, mint egy drog. Illetve sokszor rosszabb..
Keserűen nevetve gondoltam vissza arra, hogy tegnap éjjel hogy feküdtünk le ide. Csókolózva. Ma meg a pólóját szorongatva bőgök, és a hűlt helyét bámulom az ágyamon. Ironikus, nem? Istenem, annyira szánalmas vagyok, hogy az már fáj!
Végül, egy kis idővel később, amikor már totálisan beleuntam az önsajnálatba, kedvetlenül néztem ki a fejemből, és vártam a mai éjszakán talán már meg sem érkező álommanót.
Louis szemszöge:
Ahogy Lexa megölelt, az eddig egyenletes szívverésem egyből vad zakatolásra váltott.
Reflexszerűen szorítottam őt magamhoz, és boldogan éreztem, ahogy még jobban hozzám simul.
- Szép álmokat, Lexi. – köszöntem el tőle lágyan, mire valami hideget éreztem a mellkasomon. Pontosabban valami nedves hideget..
Sír. Az én gyönyörűm sír. – döbbentem rá (a fantasztikus teljesítményű logikámnak köszönhetően, ugyebár).
Az arcomat direkt a hajába rejtettem, hogy a többieknek még véletlenül se tűnjön fel, mennyire élvezem a közelségét.
Amikor vonakodva elhúzódott tőlem, gyengének éreztem a testem. Szinte össze akartam csuklani. Jöjjön vissza.. csak még egy kicsikét jöjjön vissza..
Amíg még egyszer elköszönt mindenkitől, végig engem nézett. Engem nézett, azokkal a hatalmas, gyönyörű kék szemeivel, amelyekben mérhetetlen fájdalom tükröződött.
Legszívesebben visszarántottam volna magamhoz, a könnyeket pedig egyesével lecsókoltam volna az arcáról. Nagyon nehéz elviselni, ha sírni látom. Főleg ha én vagyok az oka annak. Azt már komolyan kínzás végignézni.
Alighogy a lány eltűnt a lépcsőn, Zayn máris megjegyezte:
- Haver, mi az ott a pólódon? Lexi sírt? Vagy mi?
- Nem, csak az előbb ivott vizet, és az állát leitta. Ez csak víz. – vágtam rá.
- De a szája lejjebb van ennél! – makacskodott a szépfiú. – Ez szerintem már szemmagasság nála!
- Nem tök mindegy?! – vágott közbe Harry.
- Igen, jó éjt mindenkinek! – szólalt meg rögtön Liam is, segítségére sietve a göndör hajúnak.
Tori gyorsan felráncigálta a barátját az emeletre, majd Dan is követte őket, Liamet a kezénél fogva maga után húzva. Hazza egy szúrós pillantással búcsúzott el tőlem, aztán leoltotta a villanyt. Ott maradtam egyedül a sötétben.
Néhány percig szótlanul álltam, majd csendben felbotorkáltam utánuk én is.
Úgy dőltem be az ágyba, ahogy voltam. Lexa könnyei lassanként felszáradtak a felsőmről, de a helyén (ami egyébként tök véletlenül a bal oldalamon, vagyis a szívemnél volt) kellemesen bizsergett a bőröm.
Így aludtam el, anélkül, hogy tudatában lettem volna az elkövetkezendő éjszakai találkámnak..
Remélem tetszett, komizzatok, csillagozzatok pls! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése