Na, csak itt vagyok újra.. Sajnálom a késést. :(
Köszönöm a komikat az előzőhöz, imádlak titeket <3
A részhez most nagyon nem fűznék hozzá semmit, csak azt, hogy mivel az előző változattal eléggé hadilábon álltam, ma este/éjjel újra írtam az egészet :$$
Remélem azért tűrhető lett :) I hope u like it :))
Louis szemszöge:
Néhány percig szótlanul álltam, majd csendben felbotorkáltam utánuk én is.
Úgy dőltem be az ágyba, ahogy voltam. Lexa könnyei lassanként felszáradtak a felsőmről, de a helyén (ami egyébként tök véletlenül a bal oldalamon, vagyis a szívemnél volt) kellemesen bizsergett a bőröm.
Így aludtam el, anélkül, hogy tudatában lettem volna az elkövetkezendő éjszakai találkámnak..
***
Amikor az álmom elkezdődött, még gyanútlanul örültem az én Lexim jelenlétének. A végére azonban azt kívántam, bár sose aludtam volna el..
Valami fehér térben voltam, először még teljesen egyedül. Nem sokkal később azonban tőlem 10 méterre megjelent Lexa.
- Gyere ide, Lou. Gyere ide, hozzám. – mosolygott rám.
Tétován tettem egy lépést felé, de többet nem tudtam, mert egy belső hang megállított:
Ne menj, Louis, ne menj! Ezt nem szabad! Nem szabad, mert Karen bántani fogja, ha vele talál! – súgta.
Ugyan, hogy kerülne az a nő az álmomba?! Itt csak mi ketten vagyunk, és kész! Nem lesz semmi baj! – intette le egy másik hang az előzőt. Én pedig voltam olyan hülye, hogy az utóbbira hallgattam..
- Gyere, Boo.. – hívott újra Lex.
Az első megérzésemet teljesen figyelmen kívül hagyva odamentem hozzá.
- Kérlek ne haragudj rám, kicsim, de muszáj volt úgy viselkednem veled.. Nem akarlak elveszíteni, szerelmem. – néztem mélyen a szemébe. – Az igazság az, hogy nagyon szeretlek. Mindennél jobban szeretlek, gyönyörűm.. – suttogtam.
- Én is szeretlek, Louis. – simított végig lágyan az arcomon. A gyengéd érintésétől az egész testemen jóleső borzongás futott végig, minden porcikámban megremegtem. Egyedül ő képes ezt művelni velem, csak azt nem tudom, hogy hogyan.
Egyetlen pillanatig tartó érintése is elég volt ahhoz, hogy eluralkodjon rajtam a birtoklási vágy. Magamnak akartam őt. Csak magamnak. Rajta pedig láttam, hogy az enyém akar lenni. Csak az enyém. És ez így tökéletes. Mi együtt vagyunk tökéletesek, nem máshogy.
Bármi áron meg akartam csókolni, végre újra érezni szerettem volna az ajkait az enyémeken, így közeledni kezdtem hozzá a fejemmel. Elmosolyodott, és nem húzódott el előlem.
Tehát tényleg nem haragszik! – gondoltam boldogan.
Azonban, ahogy utólag rá kellett döbbennem, ez az álom mindvégig a ’majdnemekről’ szólt..
Az arcunk közötti távolság mindkettőnk legnagyobb örömére egyre csak csökkent és csökkent. Már éreztem a meleg leheletét az ajkaimon, a testem utána sóvárgott. Érezni akartam őt, a karjaimba zárni, és soha többé el nem engedni.
Azonban, mielőtt még tényleg megcsókolhattam volna, feltűnt Karen.. Ráadásul egy nálunk jóval nagyobb kiadásban. Törpének éreztem magam, ahogy felnéztem rá.
- Mit képzeltél, aranyom, hagyom, hogy megszegd a megállapodásunkat? – kérdezte élesen.
- A mit? – fordult felém Lexi rémülten és hátrálni kezdett. Félt. Félt, tőlem.
- Lex, ne.. – nyöszörögtem. Belül már tudtam, mi jön. Elveszik tőlem és.. és.. ki sem tudom mondani, mi következik..
Kétségbeesetten indultam el Lexa felé, hogy az ölelésemmel biztonságba helyezzem, de már elkéstem, mert a nő gúnyosan felnevetett, aztán lecsapott. Kísértetiesen pontosan. Az én gyönyörűmre. És elragadta. Az orrom elől. Én pedig hagytam neki.
- Louis! – sikított fel Lexi ijedten.
Remegve pillantottam fel Karenre, akinek két ujja között, a ruhájánál fogva ott lógott a lány a magasban, akár egy kis rongybaba.
- Úgy van, Lexike, ő az, akinek ezt köszönheted. – gügyögött a nő. – Ő az, aki nem bír uralkodni magán. Ő az, aki elintézte, hogy ez történjen veled. Ő az, akinek annyira se vagy fontos, hogy életben maradj. Egy percnyi boldogság, ez vagy te az ő szemében, nem több. Hazudik, ha mást mond, a tettei is engem igazolnak.
- L-Lou.. – mondta ki a nevem újra Lexa, ezúttal jóval bizonytalanabbul.
A nő vigyorogva a tenyerére dobta a lányt, és úgy folytatta.
- Azt várod, hogy megmentsen? Igen? Milyen aranyos tőled! – nevetett fel Karen. – Kár, hogy rajtad senki sem segít! Ez a tökkelütött most is csak áll és néz, nem tesz érted semmit!
Na, még mit nem! Én ezt nem hagyom annyiban! Ó, dehogy hagyom! Nem fogom nézni, amint a félelemtől remegve kuporog a nő tenyerében, tőlem távol!
Amíg Karent lekötötte a győzedelmes(?) vihogás, én gyorsan nekiálltam felmászni a kosztümnadrágján.
A fejemben kapaszkodás közben végig csak ez ismétlődött: El kell őt érnem. Meg kell őt mentenem. Többször nem engedhetem meg senkinek sem, hogy elvegye tőlem. Ő az enyém, és az is marad.
A célom az volt, hogy az ingje egyik gombjáról átmászom a tenyerébe Lexhez, mert szerencsére a nő karja elég közel volt a testéhez ahhoz, hogy ezt simán ki is vitelezhessem.
- Lexi! Gyönyörűm! – kiabáltam neki halkan, amikor elértem a hozzá legközelebbi gombot, és felnyújtózkodtam a hatalmas kéz felé. A segítsége nélkül mégsem tudok felmászni, lent egy kicsit elszámítottam magam..
Egy kíváncsi fej jelent meg Karen tenyerének szélén.
- Louis! – csillantak fel Lex könnyes szemei, ahogy meglátott.
Elszántan nyúlt le a kezemért, hogy felhúzhasson magához, még az sem érdekelte, hogy közben majd’ leesett a mélybe.
Engem akar. Engem akar maga mellett. – gondoltam megkönnyebbülten. – Azt akarja, hogy vele legyek. Nem akar hinni a nőnek. Nem akar hinni neki, mert szeret, őszintén szeret engem.
Az ujjaink végei már éppen súrolták egymást, amikor.. amikor szokás szerint lebuktunk. Megint csak egy kicsi hiányzott. Újabb tökéletes példa az álmom ’majdnemekkel’ teliségére.
- Nicsak, felcsapott hegymászónak ez a kis mitugrász! – nézett le rám Karen gúnyosan.
Azt a karját, amelyen Lexi volt, gyorsan távolabb húzta a testétől, és így tőlem is.
Szegény Lex a nagy lendülettől majdnem lezuhant, alig tudott fent maradni a nő tenyerén. Aggódva nézett rám, a tekintete tele volt rémülettel, ezt még innen messziről is meg tudtam állapítani.
- Ne félj, minden rendben lesz. – mosolyogtam rá nyugtatásképp, bár ezt én magam sem hittem el. Rossz előérzetem volt, amit ezúttal már sokkal komolyabban vettem.
- Milyen megható! – forgatta meg a szemeit Karen gúnyosan, aztán felemelte a másik kezét is, és felém közelítette..
A műkörmei közvetlenül elém kerültek, majd legnagyobb szerencsétlenségemre az egyik ujja meglendült.. Szó szerint lepöckölt magáról, mintha csak valami idegesítő bogár vagy kosz lettem volna rajta.
Háttal a talaj felé, fejjel előre repültem. Repültem, egyre távolabb Karentől.. és ezzel együtt Lexitől is.. Ráadásul egyenesen Eleanor karjaiba!
Ellel kapcsolatban egyetlen pozitív dolgot vettem csak észre: ő is akkora volt, mint én és Lex, nem pedig olyan bazi nagy, „Karen-méretű”.
A nő lábaitól sajnos elég messze landoltam. Ugyan így tökéletesen láthattam Lexát a tenyerében (és minden mást is, amit ezután tettek vele..), de megmenteni már esélyem sem volt. Ahhoz túl messzire kerültem tőle.
- Ne felejtsd el, Louis, hogy miben állapodtunk meg! Ne felejtsd el, hogy kihez tartozol! Mivel úgy látom, az agyad még nem fogadott be minden információt, újra elmondom: Eleanorhoz, nem máshoz! – figyelmeztetett Karen.
- Ami pedig a mi drága kis Lexikénket illeti.. – fordította az én gyönyörűm felé a fejét. – Megfizet mindenért. – jelentette ki vészjóslóan.
- Ne bántsa! – kiáltottam fel kétségbeesetten.
- Nem hallgattál rám, Louis.. – csóválta a fejét a nő rosszallást tettetve - Most láthatod ennek a következményét! – vigyorodott el aztán gúnyosan, tömör lesajnálással a hangjában.
Remegő szívvel néztem, ahogy az ujjai közelednek Lexhez, aki egyre ijedtebben húzódott össze. Karen ökle egyre inkább bezárulni látszott, a műkörömnek nevezett hegyes karmai szinte fel akarták nyársalni Lexit..
És végül megtörtént a legrosszabb: erősen ökölbe szorította a kezét, a körmei szinte beleálltak a tenyerébe.
A szemeim megteltek könnyel, a fejemben pedig csak egy hang visszhangzott: Lex sikítása néhány másodperccel korábbról. Akkorról, amikor még látta a fényt. Amikor még látott engem.
- Gyönyörűm.. – suttogtam elhalóan, hirtelen nagyon-nagyon rossz érzésem támadt. Csak nem..?
Pár perc erős szorongatás után Karen elégedetten nyitotta szét az ujjait, amit én falfehéren néztem végig. Oldalra fordította a kezét, így a tenyeréről lehullott Lexi teste. Teljesen mozdulatlanul esett, akár egy zsák.
- Jól éreztem én, hogy már nem mozog. – mosolyodott el gonoszul, amint Lex a magas sarkúja mellett landolt, ezek szerint élettelenül.
- Nem-nem-nem! Ez nem lehet! – kiabáltam önmagamból teljesen kifordulva, és rohanni kezdtem feléjük.
A lányhoz érve tehetetlenül lerogytam mellé. A ruhái gyűrötten, néhány helyen szétszakadva jelezték Karen körmeinek gyilkos munkáját. A mellkasa meg sem rezdült, halálosan nyugodtan feküdt a fehérségben. (ugyebár valami fehér térben vagyunk, aminek nincs látható „alja”).
- Lexi.. Gyönyörűm.. – ismételgettem a hideg kezét szorongatva, az arcomon patakokban folytak le a könnyeim.
- Te tetted ezt vele, Tomlinson. A te hibád. Miattad van minden. – csóválta a fejét Karen, egy csepp együttérzést sem mutatva.
- Jaj, Lex.. Annyira sajnálom.. Nagyon szeretlek.. – nyöszörögtem újra és újra.
Végső kétségbeesésemben óvatosan fölé hajoltam, majd lágyan megcsókoltam, mintha csak abban reménykednék, hogy ettől feléled. Annyira hülye vagyok, ez nem az a Csipkerózsika, vagy mi, amit a húgaimmal néztem régen! És különben is, ott a csajszi csak alszik, vagy mit csinál!
Sajnos igazam is lett: semmi. Még így, a csókom után sem. A mellkasára helyeztem a kezem, és éreztem, hogy nem dobog a szíve.
Ez utóbbi ellenére azonban hirtelen kinyíltak a szemei, és erőtlenül megszorította a kezemet. (Mi van, ehhez nem kell a szíve? Pocsék voltam bioszból, de ennyi azért még rám is ragadt órán! Ja, tényleg, hogy ez csak egy álom..)
- Én is szeretlek, Boo. Ne hibáztasd magad. – mosolyodott el gyengén, aztán újra lehunyta a szemeit. Ezúttal örökre.
A szíve még mindig nem dobogott. És legbelül már tudtam, hogy nem is fog. Soha. Elveszítettem őt.
- Lexi.. – borultam a lányra zokogva.
A könnyeim eláztatták a ruháját, mindenét, de most még az sem érdekelt.
- Gyere, Eleanor drágám, hadd őrlődjön magában ez a szerencsétlen. Itt végeztünk. – hallottam meg távolról a nő gúnyos hangját.
Mire felpillantottam, hogy valamiféle bosszú-esküt tegyek, Karen már eltűnt. Ahogyan El is. És újra lenézve láttam, hogy a kezeim közül Lex habkönnyű teste is felszívódott. Egyedül maradtam a semmiben, csak az egyre jobban mardosó bűntudat volt a társaságom.
Az üres, fehér tér hirtelen felzengett a nő gúnyos hangjától, bár őt magát már nem láthattam (szerencsére):
„ Nem hallgattál rám, Louis.. Most láthattad ennek a következményét! Ne felejtsd el, Louis, hogy miben állapodtunk meg! Ne felejtsd el, hogy kihez tartozol! Eleanorhoz, nem máshoz! Te tetted ezt vele, Tomlinson. A te hibád. Miattad van minden. ”
- Lexi! – ültem fel zihálva az ágyamban.
– Semmi gond, Louis, csak álmodtad! Csak álom volt az egész! – próbáltam magam megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel.
Mivel beszéd közben eléggé húzódott a bőröm, a kezemet automatikusan az arcomhoz kaptam. Nem meglepő módon az egészre rászáradtak az alvás közben ejtett könnyeim.
Mivel este csak bedőltem az ágyba, így még mindig farmerben voltam, amelynek a zsebében ott lapult a telefonom. Gyorsan elővettem a mobilom, a kijelzőre pillantva szembesültem az idővel: még csak fél 2 van.
Keserűen elhúztam a szám, és visszadőltem a párnámra.
Hosszú éjszaka lesz.. – nevettem fel magamban cinikusan. - Muszáj lesz még aludnom egy picit! – gondoltam egykedvűen.
Fél óra próbálkozás után viszont megelégeltem a dolgot, mert akárhányszor lehunytam a szemeimet, jeleneteket láttam a rémálmomból. Azt pedig jobban szeretném elfelejteni, minthogy újra átélni.
Végül durván lerúgtam magamról a takarót, és az ágy szélére ülve mérgesen a hajamba túrtam.
Nagy nehezen aztán feltápászkodtam és lefelé vettem az irányt.
Talán egy kis répa majd megnyugtat. – jutott eszembe, mialatt hangtalanul osontam le a lépcsőn.
A konyhához közeledve azonban láttam, hogy bent ég a lámpa.
Ki lehet az? Remélem nem Niall jött le egy hajnali zabálásra, mert most nagyon nincs kedvem magyarázkodni! De rajta kívül meg más nem lehet.. A legjobb, ha visszafekszem. Nincs kedvem emberekkel találkozni. – döntöttem el végül, és felindultam.
Viszont az első lépcsőfokra rálépve megtorpantam. Olyan érzésem támadt, hogy be kell mennem oda.
Az álmomból okulva rögtön megpördültem a megérzésemre hallgatva, majd a kezdeti lendület nélkül, tétován lépkedtem a konyha irányába. Közben végiggondoltam, mit tudok tenni, ha valaki olyan van lent, akivel nincs kedvem kommunikálni.
Az a legegyszerűbb, ha alvajárást tettek, abban nincs semmi gyanús. – zártam rövidre az elmélkedést.
Igyekeztem közömbös, enyhén álmosnak tűnő arccal belépni a helyiségbe, de ami bent fogadott, arra nem számítottam.. Pedig simán eszembe juthatott volna ő is, mint lehetőség. Na, mindegy. Tehát:
Lexi ült az asztalnál, egy répával a kezében. Tudtam én, hogy az egész csak rám vonatkozott a vacsoránál! Csak engem nem szeret, a répát igen! Baszki..
Lexa szemszöge:
Mivel az éjszakám fele elment azzal, hogy álmatlanul feküdtem az ágyban, gondoltam kihasználom a helyzetet, és répát eszek. Ha már egyszer a vacsora alatt Louis miatt kitaláltam, hogy utálom, most legalább be tudom pótolni.
Épp nagyban ettem a kedvenc zöldségem, a külvilágot teljesen kizárva, amikor váratlanul beállított Lou. Annyira meglepődtem, hogy hirtelenjében még a rágást is abbahagytam, és értetlenül, elkerekedett szemekkel bámultam az ajtóban álló fiút.
Fél perc elteltével aztán sikerült visszanyernem az irányítást az agyam felett, így minden szó nélkül ettem tovább. Amikor lenyeltem az aktuális falatot, egy pillanat erejéig megtörtem a csendet:
- Nehogy bármit is mondani merj a répára! – figyelmeztettem.
Erre ő csak halványan mosolyogva megrázta a fejét, majd közelebb lépett hozzám. A mosolyától először kihagyott egy ütemet a szívem, aztán meg ki akart törni a mellkasomból. Éreztem, hogy lassan, de biztosan elveszítem a fejem a puszta látványától.. Még egy perc, és rávetem magam, esküszöm!
Hogy elkerüljem ezt a hatalmas katasztrófát, gyorsan cselekvésre szántam el magamat. Egy pillanat alatt felpattantam, és a répát az asztalra tettem. Már azon voltam, hogy elviharzok, mielőtt túlságosan elgyengülnék, de nem ment. Nem ment, mert Louis szemei fogva tartottak. Minden izmom pattanásig megfeszülve várta a parancsot arra, hogy együttes mozgásukkal végre elhagyjam a terepet, de ismét lebénultam. Lebénított az a vakító kék szempár.
Ez nem lehet igaz! Nem csinálhatja ezt velem! – gondoltam mérgesen.
Dühösen megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, és sietve az ajtóhoz indultam. Viszont nem érhettem el odáig, mert egy meleg kéz kulcsolódott a csuklómra.
- Lex, várj! Kérlek. – szólalt meg halkan Lou. A hangja még most is szinte simogatta a szívemet, az érintésétől pedig szabályosan össze akartak csuklani a lábaim.
Miután egy kicsit megembereltem magam, érzelemmentesen fordultam hátra hozzá.
- De elment az étvágyam. – mondtam enyhe gúnnyal a hangomban.
- Dehogy ment! Tudom, hogy csak miattam csinálod. Figyelj, akkor inkább visszamegyek én, jó? Te maradj csak. – próbálkozott.
- Nem, tényleg fáradt lettem. Azt hiszem, lefekszem, mielőtt kimegy az álom a szememből.. – közöltem vele nyersen, és újra elindultam kifelé, de nem juthattam messzire, mert Louis még mindig makacsul tartott.
- Gyere, egyél velem, Lexi. – kérte. - Látom, hogy nem vagy fáradt!
- Már megmondtam: elment az étvágyam és elálmosodtam! Engedj el, hadd menjek fel! – néztem rá szikrázó szemekkel.
- Ne menj el. – suttogta halkan, és közelebb húzott magához.
- De muszáj. – nyeltem egy nagyot. Az arcunk közötti távolság már 10 centire csökkent.
- Nem, nem az. – rázta meg a fejét biztatóan mosolyogva. – Maradj, Lex. Előttem nyugodtan ehetsz répát. – kacsintott rám.
- Louis, kérlek. –próbáltam eltávolodni tőle, de ő bizonyult az erősebbnek.
- Ne menekülj, Lexi. – könyörgött. – Ne menekülj előlem.. – szinte már esdekelve nézett rám, mintha tényleg fájna neki az elutasító viselkedésem.
A derekam köré kulcsolta a kezeit, hogy magánál tartson.
- Ne csináld ezt velem, Lou.. – nyöszörögtem erőtlenül, és a tenyereimet a mellkasára téve próbáltam eltolni őt magamtól.
- Akkor maradj itt, velem. – fúrta a tekintetét mélyen az enyémbe.
- Ne kérj olyat, amit nem tudok megtenni. – fordítottam oldalra a fejem, hogy addig se lássam a szemeit. – Nem akarok veled lenni, mert az kínzás. Tudom, röhejes, de így van.
- Lex. – nyúlt az állam alá, és felemelte a fejem. Akaratlom ellenére is újra találkozott a pillantásunk.
- Ne.. – nyögtem fel fojtott hangon, a könnyek pedig előtörtek a szememből.
Mintha csak a könnycseppjeimnek varázsereje lett volna, egyszeriben lehullottak a karjai a derekamról.
Hátráltam néhány lépést, hogy még véletlenül se kaphasson el újra, és úgy néztem ismét rá.
A két kékségben fájdalom tükröződött. Fájt neki a viselkedésem. Ugyan nagyon jól tudtam, hogy csak egy icipicit az én hibám ez utóbbi, mert alapból minden az ő durvaságának a következménye, mégis bűntudatot éreztem miatta. Leginkább az ő hibájából viselkedem így, mégis bűntudatom van, remek!
Próbáltam ezt az érzést figyelmen kívül hagyva eljutni az ajtóig, de nem sokkal előtte megtorpantam. Nem hagyhatom így itt.
- Tudom, hogy szörnyen viselkedtem, amit te nem érdemeltél meg, viszont.. Viszont akkor is igaz, amit mondtam. – hallottam meg a hátam mögül a rekedtes hangját.
Elt szereti. Tényleg őt, nem engem. És ez kibaszottul fáj. De remélem legalább boldog lesz vele.
Egy hirtelen felindulásból visszarohantam hozzá, és az egyik kezét gyengéden a kezeimbe fogtam. Az arcomhoz emeltem a kezét, és lágyan végigcsókoltam az ujjait.
Louis szemszöge:
Fájt azt hazudni neki, hogy igaz, amit Eleanorral kapcsoltban mondtam, de nem tehettem mást. Túl fontos nekem ahhoz, hogy elveszítsem, ahogy az álmomban is.
Amikor visszafordult hozzám, és a szájával puha csókokat hagyott az ujjaim végén, már éreztem, hogy nem lesz kellemes az, amit mondani fog..
Lex végül vett egy nagy levegőt, aztán lassan kifújta azt. Anélkül, hogy a kezemet elvette volna az ajkaitól, beszélni kezdett. Mintha csak a bőröm érintése adta volna neki az erőt ahhoz, hogy a szemembe nézve ki tudjon mondani mindent.
Lexa szemszöge:
- Megértettem, ne félj. – kezdtem csillogó szemekkel. – Csak egyet ígérj meg nekem Lou! Ha majd ott állsz az oltár előtt, akár Ellel, akár mással, mielőtt kimondanád azt, hogy ’Igen, akarom’, jusson eszedbe egy pillanatra az a szó, hogy gyönyörűm.. Csak ennyi. Nem kell több, csak egy másodperc, hogy végiggondold mindazt, amit most mondani fogok neked. Csak annyi jusson eszedbe erről, hogy kinek mondtad ezt.. Ennyi, hogy kit hívtál így. Meg hogy mit éreztél, amikor kimondtad ezt annak a valakinek, teljesen természetesen. Hogy milyen hatással volt ez a valaki a szívverésed ritmusára és a gyomrodra. Hogy milyen volt azt mondani ennek a valakinek, hogy szeretlek. Hogy mit éreztél, ha a közeledben volt, vagy hozzád bújt. Csak jusson eszedbe ez a szó, és vele minden más is. Ha ezek végigfutnak az agyadon, és utána is azt mondod, hogy ’Igen, akarom’, ha ezek után is feleségül veszed az ott álló lányt, akkor.. akkor hazudtál nekem régen. Régen, amikor azt mondtad: Our love never dies. Ha ezek után sem érzel semmi olyat, mint én, akkor ez is hazugság volt a te szádból: We’re the same, baby. Akkor hazugság volt minden. Minden, ami köztünk történt. De tudom, hogy ez nem igaz. Ez nem lehet igaz. Remélem egyszer te is belátod majd mindezt, Boo.
Miután mindent elmondtam, ami hirtelen eszembe jutott, elengedtem a kezét. Egy utolsót pillantottam rá, majd letöröltem a könnyeim és elindultam kifelé.
Viszont pár lépés után újból visszafordultam hozzá.
- Tudom, Louis, hogy nem emlékszel a múltra, sem arra, ami akkor volt köztünk. Tudom, hogy el kell, hogy felejtselek. De erre én képtelen vagyok. Maximum elfogadom a helyzetet, és továbblépek. Felejteni sohasem fogok, ez biztos. – mosolyodtam el keserűen, és éreztem, hogy újabb könnycseppek szántják végig az arcom. – Ne aggódj, egy kis idő és elmúlik minden belőlem is! Az emlékek nekem megmaradnak, de azzal már tényleg nem tudok mit tenni. – vontam meg a vállam.
Lou válaszul csak nyelt egyet. Ahogy az arcát figyeltem, egy hatalmas őrültség jutott eszembe..
- Tudod mit? Ha már egyszer ekkora hülyét csináltam magamból előtted, akkor ez a pár perc igazán nem számít! – visszasétáltam elé, úgy folytattam tovább. – Ha majd eszedbe jut az a szó, hogy gyönyörűm, jusson eszedbeez is. – itt a két tenyerem közé fogtam az arcát és magamhoz húztam a fejét.
A szám mohón az övére tapasztottam, ki akartam élvezni minden másodpercet, amit még így, együtt tölthetek vele, elvégre fogalmam sem volt arról, hogyan reagál majd.. Megint ellök, mint ma délelőtt? Esetleg viszonozza? Vagy valami egészen más?
Louis szinte azonnal reagált..: Visszacsókolt (!), szorosan átfogta a derekam és magához húzott, én pedig az egyik kezemmel a hajába túrtam, a másikat a nyaka köré fontam. Nem akartam újra elszakadni tőle. Inkább megfulladok mialatt csókol, csak ne engedjen el!
Egyre jobban bevadultunk, már alig kaptunk levegőt. Ami sajnos egyúttal a csók közeledő végét is jelezte..
Próbáltam minél jobban elnyújtani az utolsó pillanatokat, ezért kétségbeesetten nekiálltam a fal felé lökdösni Lout, ami ellen ő egyáltalán nem tiltakozott.. Hagyta magát a falhoz szorítani.
Hevesen téptük egymás ajkait, én pedig magamban minden egyes új másodpercért hálát adtam. Szükségem volt rá, a lehető legtovább.
Amikor eljutottunk a teljes végkimerülésig, szomorúan elhúzódtam tőle.
Miután már újra kaptam levegőt, remegve megkérdeztem:
- Miért viszonzod mégis?
Louis szemszöge:
- Mert istenien csókolsz. – vágtam rá egyből, holott tisztában voltam azzal, hogy nem erre céloz.
- Te is tudod, hogy nem csak a csókról beszélek. – suttogta elhalóan. Láttam rajta, hogy legbelül érzi, ez többet jelentett nekem is. Legalább annyit, mint neki. De én nem engedem, hogy erre rájöjjön. Sejteni viszont így is sejti.
- Számomra pedig annyi volt. Egy nagyon jó csók. – hazudtam.
- É-értem. – próbálta feldolgozni a szavaimat. – Jobb, ha megyek. - mondta végül. – Csak azt ne felejtsd el, Boo Bear, amit mondtam! Csak jusson eszedbe az a szó, hogy gyönyörűm! Ígérd meg nekem! Még ha később nem is tartod be, hadd nyugodjak meg, kérlek! Ígérd meg, hogy eszedbe jut majd! Gyönyörűm!
- Ne aggódj emiatt. – igyekeztem fapofával, közömbösen válaszolni.
Erre némán bólintott, és könnyes szemekkel, lassan felsétált. Ezúttal már nem fordult vissza.
Ott álltam a falnál megkövülten, az ajkaimat alig tudtam mozgatni. Annyira jól esett az előbbi csókja, amennyire jó volt hallani a szájából a becenevem. Boo.. Boo Bear.. Imádom, amilyen hangsúllyal mondja. Imádom, és kész!
- Ezt a szót sosem felejtem el, gyönyörűm.. – motyogtam magam elé. – És ne félj, szabad akaratomból rajtad kívül mással eszembe sem jutna oltár elé állni.
Keserűen gondoltam vissza arra, amit a továbblépésről mondott. Nem tudom, hogy örüljek vagy sírjak miatta.. Örülök, ha boldog lesz, még ha valaki mással is, de.. értitek. Lehet, hogy nem szép tőlem, de remélem, azért csak én leszek az életében.
Egy nagy sóhaj kíséretében megfogtam az általa félbehagyott répát, majd leoltottam a villanyt és én is felmentem. A lépcső tetején, még éppen a fal takarásában azonban megtorpantam, és így elcsíptem egy igen érdekes beszélgetést..
Lexa szemszöge:
Forró, bizsergő ajkakkal vánszorogtam felfelé a lépcsőn, majd halkan folytattam az utam a folyosón.
Azonban mielőtt még elértem volna Louis szobáját, ami után már az enyém következett volna, Harry szobájának ajtaja kinyílt, és az én drága Hazzám álmos fejjel, suttogva megállított.
- Sejtettem, hogy te nem tudsz aludni, amikor mozgást hallottam. Jól vagy?
- Igen, csak ettem egy kicsit. – mosolyodtam el halványan. Úgy döntöttem, Lout inkább kihagyom az egész sztoriból.
- Látom rajtad, hogy sikerült gondolkoznod is valamennyit. – motyogta halkan. – Mire jutottál?
- Arra, hogy attól még, hogy nem lehetek vele, az nem jelenti azt, hogy nem is szerethetem. – böktem ki.
– Nagyon szeretem, és még mindig őszintén hiszek abban, hogy egyszer majd eszébe jut minden. Nem érdekel, mit mond Liam, reménykedek! Igen, Louis tényleg megpróbált kiirtani belőlem minden hiú ábrándot a durvaságával, nagyjából ez sikerült is neki, de én még mindig nem érzem úgy, hogy van mit temetnem. Még nem érzem úgy, hogy minden remény oda. – foglaltam össze gyorsan a bennem kavargó dolgokat.
- Helyes. – ölelt magához Harry, és egy puszit nyomott az arcomra.
- Te Lex, olyan Lous illatod van.. – állapította meg, miután elhúzódtam tőle. Ezen én csak elvigyorodtam. – Na jó, mégis mijével alszol? – húzogatta a szemöldökét.
- A pólójával. – vallottam be elvörösödve. Nos igen, főleg annak az ölelgetése miatt van olyan illatom, amilyen neki, de azért egy picit talán még az igazi Louis is hozzá tett ehhez a konyhában..
- A mi titkunk. – kacsintott rám.
- Ha esetleg végleg feladnám, akkor visszaadom majd neki, nyugi. Akkor csak egy fájdalmas emlékeztető lenne, amire nincs szükségem. Addig viszont marad! – nevettem fel halkan.
- Örülök, hogy jobb kedved van. – mosolyodott el Hazza.
- Én is. – vigyorogtam rá, aztán elkomorult a tekintetem. – Mars vissza az ágyba, Harold! Te nagyon fáradt vagy, aludd ki magad, jó?
- Igenis, főnökasszony. – szalutált, és visszavonult a szobájába.
Mosolyogva megráztam a fejem, aztán én is elmentem lefeküdni. Ezúttal már sikerült elaludnom.
Louis szemszöge:
Nála van a pólóm. – mosolyodtam el. – Tehát ez a kulcs! Amíg nála van, reménykedik. Remélem örökre megtartja majd a felsőm..
Ezzel a gondolattal bújtam vissza én is az ágyikómba.
Miközben befejeztem Lexa répáját, gondolatban megköszöntem Harrynek, amiért felvidította az én Leximet.
Elalvás előtt direkt az ajkamba haraptam, így egy sokkal finomabb szájízzel (Lex csókjának édes íze egy csipetnyi répás beütéssel) repültem el az álmok birodalmába.
Ennyi ^^ Végül is egész hosszú részt sikerült kiszenvednem magamból :'DD Több, mint 12 oldal Wordben :D
Ami pedig a keddet illeti, azt komolyan gondoltam, remélem össze is hozom :)) (Ez nem ÍGÉRET Somebody, mielőtt sokadszorra is félreértenéd ;P)
Remélem tetszett, komizzatok, csillagozzatok pls :) (És higgyétek el, tényleg sokat számít minden visszajelzés, mert hatalmas örömöt okoz, rengeteg erőt ad a folytatáshoz <3) Puszi nektek :)
tetszik az egész történet... de lehetnènek màr boldogok vègre :)
VálaszTörlés