Bocsánat a nagy kimaradásért, nem így terveztem >.< Ez a résznek csak kb. a háromnegyede, mert nem tudtam 100%-ig befejezni :$$ De ne aggódjatok, ez is rohadt hosszú :D
Viszont van egy rossz (?) hírem: ma elmegy az osztály 3 napos terepgyakorlatra, és így csak pénteken jövök meg :// (nem lesz net, valószínűleg térerő is csak akkor, ha felállunk az ott lévő nagy konténer tetejére xdd -.-) Aznap viszont igyekszem felrakni majd a rész végét is :)
Addig is: I hope u like it :))
U.i.: elnézést a hibákért, csak nagyjából van átellenőrizve ^^
U.i.2: drukkoljatok, hogy a terepgyakorlaton 5-ösre feleljek majd bioszból :D
*** Másnap ***
Lexa szemszöge:
Eléggé fáradtan keltem, mert este sokáig forgolódtam álmatlanul. Egyfolytában az álmomban látott ház képe ismétlődött a fejemben, újra és újra hallottam a kárörvendően nevető nő hangját.. Féltem, sőt rettegtem attól, hogy mi lesz, ha ismét ezt álmodom. Nem akartam újból átélni azt a fájdalmat, amit Louis elvesztésének - akárcsak a gondolata is – okoz/okozott.
Álmosan, a szememet dörzsölve sétáltam le a konyhába, ahol már mindenki nagyban reggelizett.
- Az az egy szerencséd, húgi, hogy felöltöztél! – köszöntött Niall, mire értetlenül összeráncoltam a szemöldököm.
- A kocsi 20 perc múlva itt van értünk. – magyarázta meg Tori a ’szerencsém’ okát.
- Á, így már értem. – bólintottam megvilágosodva, majd lehuppantam az egyik székre.
- Louis hol van? – néztem körbe zavartan. Furcsa módon rossz előérzetem támadt.. Te jó ég, ennyire hatással lenne az életemre egyetlen(!) rémálom?!
- Épp öltözik, ő már reggelizett. – mosolygott rám Harry nyugtatásképp.
- Pedig már reménykedtem benne, hogy nem én keltem legutoljára.. – motyogtam csalódottan.
- Sajnálattal közlöm veled, hogy így van. – jegyezte meg Zayn, még hozzá képest is szokatlanul szemtelen hangsúllyal. – Talán ha kevesebb időt töltenél a víz számla megnövelésével a fürdődben, akkor nem lenne ilyen gondod..! – bunkózott.
- Na jó, ez már több a soknál! Ezúttal ki a céltáblád, haver? Kit szeretnél ma még porig alázni? – lépett be a helyiségbe Louis ingerülten.
Némán feltettem a kezem. Amint Lou meglátta a jelzést, még feszültebbé vált.
Csak nem miattam? – suhant át az agyamon a gondolat, a remény egy újabb halvány szikrájaként.
- Szegény még csak most kelt fel, de te máris piszkálod! Ejnye, Malik, ez nem szép dolog! – csóválta a fejét rosszallóan Louis.
Tudtam, hogy nem akar nagyobb balhét a forgatás előtt, ezért vett inkább vissza, ezért szólt rá inkább valamivel játékosabban a szépfiúra. De a hangjában ott volt valamiféle mérhetetlen düh.. Megijesztett, mennyire ki van akadva Zaynre, és hogy még ennek ellenére is képes ilyen szinten megjátszani magát.. De persze Zaynie viselkedése is eléggé megdöbbentő volt.
- Történt esetleg valami reggel, amiről lemaradtam? – kérdeztem óvatosan. Nem tetszett, ahogy egymással beszélt a két fiú. Nagyon nem.
- Semmi különös. Hová ülhetek? – váltott témát gyorsan Lou. Láttam rajta, hogy mind jobban járunk, ha nem feszegetem tovább a dolgokat..
- Majd odafele menet elmondom. – tátogta Vic, mire hálásan rámosolyogtam.
Ezután szótlanul evett (illetve bámult ki a fejéből) mindenki. A feszültség tisztán érezhető volt. De mégis mi történt, amíg én aludtam?!
***
- Na, mesélj! – fordultam oda suttogva Torihoz, amikor már mindannyian egy kisbuszon zötykölődtünk a forgatás helyszíne felé.
- Szóval.. Te is láthattad, hogy ma reggel Zayn egy kicsit idegesebb és ingerlékenyebb, mint máskor.. – kezdett bele a mesélésbe.
- Kicsit?! Az nem kifejezés! – kiáltottam fel.
- Shh, halkabban! Na, ez azért van, mert tegnap este visszautasítottam.. Mármint az ágyban. De csakis amiatt, mert épp most van meg.. és tudod. Mindegy, Zayn nem hitte el, és neki állt pattogni, én meg erre megmutattam neki, hogy igazat mondok.. – itt közbevágtam.
- Fúj, ennyi előzmény is bőven elég! És ha jól sejtem az a lényeg, hogy Zaynie feszült ma reggel, nem pedig az, hogy miért ilyen.. – fintorogtam.
- Jól van, bocsi, talán kicsit túlságosan is belementem a részletekbe.. – vigyorodott el Vic.
- Kicsit?! Talán?! Túlságosan belementél?! Ugyan, dehogy! Azt esetleg nem akarod elmondani, legutóbb milyen pózban csináltátok és hány percig?! – folytattam.
- Már bocsánatot kértem, most miért vagy ilyen? – duzzogott Tori.
- Ne haragudj, csak iszonyúan ideges vagyok, alig tudtam aludni éjjel.. – motyogtam bűnbánóan. Az előbb azért tényleg eléggé elvetettem a sulykot, ezt be kellett ismernem.
- Hogyhogy? Mi történt, ami ennyire felizgatott? – kíváncsiskodott aggódva a barátnőm. – És egyáltalán.. jól vagy?
- Nagyon rossz előérzetem van a forgatással kapcsolatban, érted? – néztem fel rá szomorúan.
- De miért? – puhatolózott Vic.
- Lényegtelen, hogy miért, de az van.. Nagyon nem kéne odamennünk. Se ma, se máskor. – magyaráztam halkan.
- Már tudom, mi a te bajod. – mosolyodott el mindentudóan Tori néhány perccel később. – Téged az zavar, hogy Eleanor is ott lesz.. Túl kell lépned Loun, ez nem mehet így tovább! El a barátnője, és ha akarod, ha nem, együtt fogod őket látni! Nem csak ma, máskor is! Bele kell törődnöd abba, hogy ez a hajó már elúszott!
- Soha! – morogtam. – Louis az enyém, és kibaszottul nem érdekel Eleanor, sem pedig a nyafogása!
- A makacsságod egyszer még a sírba visz, Lex. – csóválta a fejét rosszallóan Vic. Később rá kellett jönnöm, hogy van, amikor a barátnőm félelmetes pontossággal jósolja meg jövőt..
- Annyiban igazad van, hogy nem örülök Elnek, de azzal jelen pillanatban nem tudok mit tenni.. – tereltem a szót.
- Akkor Eleanor menedzsere a probléma? – találgatott tovább Tori. - Teljesen megértelek, attól a nőtől még nekem is feláll a hátamon a szőr, de nem lehet mit tenni, ott lesz, hiszen ő ajánlotta a helyszínt..
- Ez meg a másik! Nem tetszik, hogy ő is kapcsolatban van vele.. – vallottam be.
- Miért, szerinted mi történhet? Ugyan, Lexa, ne legyél már ennyire paranoiás! – győzködött Vic. – Lehet, hogy ijesztő nő, de csak segíteni akart!
- Ja, mert Karen az önzetlen segítségnyújtásáról és a nagylelkűségéről híres! – forgattam meg a szemeim.
- Gondolj, amit akarsz, szerintem szép gesztus volt tőle! – fordult az ablak felé Tori, lezárva a beszélgetést.
Az a nő tervez valamit, tudom, érzem! De ha bántani meri a fiúkat, ha bármelyiküknek is csak egy hajszála meggörbül, esküszöm, velem gyűlik meg a baja! – gondoltam mérgesen.
***
Louis szemszöge:
Ahogy megérkeztünk, a szemeimmel azonnal a házat kerestem. Valamennyire hasonlított az álombeli faépületre, de szerencsére azért nem teljesen ugyanúgy nézett ki.
Rögtön ezután végigpásztáztam a többieken, a tekintetem Lexát kutatta. Elmosolyodtam, amikor láttam, hogyan változik hirtelen megkönnyebbülté az ő arca is, az eddigi aggódóból.
Szinte csak egy másodperc telt el, de máris a szemembe nézett. Jól éreztem én, hogy még mindig nem képes elhinni, hogy nem ugyanazt álmodtam, mint ő..! Ezért néz rám, hogy lássa, mire hogyan reagálok.
Pillantásából (a házakban lévő kis hasonlóság ellenére is) sugárzott az aggodalom. Remek, szóval szerinte is félig-meddig azért megegyezik a két ház.. Csúcs! Remélhetőleg a legjelentősebb különbség – vagyis az, hogy az álmunkbeli ég, ez meg nem – megmarad a forgatás végére is!
- Fiúk, gyertek ide egy pillanatra! – kiabált Paul. Ahogy mind az öten odaértünk hozzá, azonnal belekezdett a mondókájába.
- Mivel sok újságíró mászkál a környéken, kénytelen voltam iderendelni még több biztonsági őrt. Körbekerítettük a ház környékét, már amennyire lehetett, rengeteg őr mászkál fel-alá, remélem minden rendben lesz.. Fogalmam sincs honnan tudták meg, hogy hol fogunk forgatni! – vakargatta a tarkóját bosszankodva a menedzserünk. - Rajtuk kívül perszemindannyiótoknak van 2-2 testőre is, bár ők a házba úgysem mennek be veletek..
- Addig talán vigyázhatnának a lányokra! – vetette fel Niall. Hát igen, az aggódó báty..
- Jobb dolguk híján, alighanem ez lesz. – bólintott egyetértően Paul. – A kinti stúdióközpontot is muszáj volt lefednünk egy sátorral, onnan én amúgy sem tudnám szemmel tartani a barátnőiteket, másra kell koncentrálnom. Ez a hálás feladat tehát a testőrjeitekre marad.
- Rohadt újságírók! Kezd kurvára elegem lenni belőlük! – mérgelődött Harry, és dühösen odébb rúgott egy követ.
Ebben a pillanatban Karen lépett oda hozzánk.
- Most mondta több biztonsági őr is, hogy Tv-seket is láttak errefelé bóklászni.. Szörnyű, hogy nem hagyják az embert se dolgozni, se élni! - a nő rettentően erőlködött, hogy úgy tűnjön, mintha sajnálná a dolgot..
De nekem ennek ellenére feltűnt, hogy élvezi a helyzetet.. Túlságosan is élvezi. Keresztbe tesz nekünk, ez boldogítja.. egyszerűen undorító, nincs rá jobb szó. Lefogadom, hogy ő hívta ide a paparazzókat is! Csak azt tudnám, miért.. Mire készülhet? Nagyon rossz előérzetem van, egyáltalán nem tetszik az a gúnyos mosoly az arcán, amit akkor ölt magára, amikor azt hiszi, senki sem látja..!
- Tv-sek?! Te jó ég, kész agyrém! - Paul egyre dühösebb volt. - Ha kiderítem, ki volt a forrásuk, az illető azt is megbánja, hogy a világra jött, ezt én személyesen garantálom!
- Nagyon helyes. - bólogatott Karen, tovább játszva a szerepét.
- Elmegyek, és idehívom a testőrjeiteket. - fordult sarkon hirtelen a menedzserünk.
Ahogy Karent figyeltem, egyre biztosabbá váltam abban, hogy nagyon készült erre a mai napra.. Amikor elfordult egy pillanatra, láttam, hogy a kabátja alatt valami kapcsolószerűséget (?) rejteget.. Igyekeztem alaposan szemügyre venni, és rájönni, mire lehet jó, de sajnos azalatt a néhány másodperc alatt nem sok mindent figyelhettem meg rajta.. Egy valamit viszont láttam: valami, talán tűzre(?) emlékeztető ábrát..
Már azon gondolkodtam, hogy elkérem tőle, és ezzel kínos helyzetbe hozom, amikor Paul visszatért 10 kigyúrt, nagydarab férfi társaságában.
- Itt vannak a testőrjeitek, ha akarjátok, mondjátok el nekik, mire figyeljenek fokozottabban. - mondta, majd figyelmeztetően hozzátette - De szigorúan csak veletek kapcsolatban, a lányokat én már megbeszéltem velük az előbb!
- A stúdiós sátorban leszek, ti is legyetek ott 10 percen belül, hogy feltegyék rátok a mikrofont, stb. - búcsúzott el Paul, aztán Karennel együtt elmentek.
Gyanakodva néztem a nő után, aki egy pillanatra hátra fordította a fejét. Meglepődve láttam, hogy önelégült vigyorral méri végig a mellettem álló, testőrjeikkel beszélgető fiúkat. Kirázott a hideg a gonosz tekintetétől. Utolsóként engem is megnézett. Ahogy észrevette, hogy gyanakodva figyelem, egy röpke másodpercig rémültség (!) tükröződött a szemeiben, majd lenézően és kárörvendően elfordult. Miért ilyen kárörvendő? Te jó ég, és most éppen Lexiék felé tart!
- Minden rendben, Mr. Tomlinson? - zökkentett ki a gondolkodásból a két testőröm közül az egyik.
- Persze, és kérem, csak Louis. - mosolyodtam el, feléjük fordulva.
- Louis. - ismételték kórusban. Basszus, ez félelmetes! Vajon mi is így nézhetünk ki a fiúkkal, amikor egyszerre beszélünk?
- Ha nem bánja, én ismét magához kerültem. - lépett közelebb egyikük. Felismertem Joe-t, aki párszor már korábban is betöltötte mellettem ezt az őrző szerepet.
- Örülök, hogy ismét találkozunk. - bólintottam mosolyogva. - Látom, Joe, maga továbbra sem híve a tegezésnek. - vigyorodtam el.
- Sajnálom, uram, de már hozzászoktam. - védekezett a hozzám képest kétszer akkora férfi. Elég viccesen hangzik, hogy pont velem szemben védekezik.. :D
Hirtelen eszembe jutott valami, ami nem tűrt halasztást.. Lexi.
- Esetleg egyedül hagyna minket pár percre, öö.. kedves.. öö.. – néztem a Joe mellett álló testőrömre, a szemeimmel a nem létező névtáblája után kutatva.
- Jack. – mutatkozott be a pasi. - És természetesen, uram. Ha megengedi, én sem tegezném, mert nagyon furcsa érzés.
- Rendben, Jack. – nevettem fel. – Akkor kérem, menjen el a többiek után a sátorhoz, mindjárt megyünk mi is.
Erre a hústorony csak bólintott egyet, és az utasításaimat követve elsétált.
- Joe, lenne a maga számára egy különleges feladatom. – mondtam halkan. – Megbízom magában, tudom, hogy nem okoz nekem csalódást.
- Igyekezni fogok, uram. – válaszolt elkomolyodva a férfi.
- Nem tudom, név alapján tudja-e ki, ezért inkább másképp mondom. A lányok között ott fog állni egy gyönyörű szőke hajú. Ő Lexa, Niall húga. Szeretném, ha rá különösen figyelne ma, főleg, amikor Karen a közelében van. – suttogtam tovább, bizalmasan.
- Gondolom ez a hölgy nagyon kedves a szívének. – mosolyodott el Joe.
- Igen, de kérem, ezt szigorúan tartsa titokban. Nem derülhet ki. – figyelmeztettem.
- A barátnője, Eleanor miatt, igaz? – kérdezte a testőröm.
- Részben. – bólintottam keserűen. – A lényeg, hogy erről senki sem szerezhet tudomást. És az egyességünkről sem. – itt benyúltam a zsebembe, kivettem egy nagyobb köteg fontot és a markában nyomtam, jelentőségteljes pillantások kíséretében.
- Nem fogadhatom el, uram. – tiltakozott, azonban én ellentmondást nem tűrően belé fojtottam a szót.
- Tegye el. – utasítottam.
- Tényleg nem szükséges, de ha maga mondja.. – ingatta a fejét Joe. – Ha szabad kérdeznem, miért félti ennyire attól a nőtől?
- Karen, finoman szólva, nem néz rá jó szemmel.. Mondhatni megölné a tekintetével is, ha tudná. És nem szeretném, ha baja esne Lexinek, amíg én nem vagyok ott. Tudom, hülyeségnek tűnhet, de úgy érzem, akkor van a legnagyobb biztonságban, ha a közelében vagyok. Az életem árán is megvédeném, és amíg én itt vagyok a Földön, senki sem bánthatja. Karen viszont szívesen megtenné ezt, és sajnos képes is rá, ha elszánja magát. Nem szeretném, hogy kihasználja ezt az alkalmat, lényegében ezért olyan fontos a kérésem. – válaszoltam.
- Értem. Ó, milyen szép is a szerelem! – áradozott Joe.
- Rossz előérzetem van a mai nappal kapcsolatban, jobb, ha tudja. És kérem, azért maga is vigyázzon vele, nagyon nem bízom abban a nőben. – tettem hozzá. - Na de, menjünk, mindjárt kezdődik a forgatás. – zártam le a témát.
Csendben indultunk el a stúdiós sátor felé, útközben végig egy dolog miatt emésztettem magam: nem figyelmeztethetem Lexát, hogy ne jöjjön be utánam abba a házba.. Nem figyelmeztethetem semmire sem, amire az álmunkban igen. Remélem azért, ha bármi baj történne, kint maradna..
***
Lexa szemszöge:
A fiúkra már majdnem 20 perce szerelték a különböző kütyüket, amik a videó forgatásához szükségesek, mi, a lányokkal pedig távolról figyeltük az eseményeket.
- Elunom az életem! – nyögött fel Tori sokadszorra.
Szegény sosem a türelméről volt híres, nem volt szívem tovább rontani a helyzetén azzal, hogy közlöm vele: egész nap ez lesz, nem nagyon fogjuk látni a fiúkat, sem pedig a stúdiós sátrat belülről, ahol a forgatás zajlik. Ergo: végig ilyen unalmas lesz minden.
- Mikor megyünk már haza? – folytatta a siránkozást.
- Vic, elég. – sóhajtottam fel. – Ettől csak rosszabb lesz. Mi is unatkozunk, hidd el, legalább ne idegesíts fel minket..
- Jól van, na! – duzzogott.
- Tessék, van nálam pár újság, olvass, addig sem nyavalyogsz! – vágott hozzá néhány magazint a barátnőmhöz Eleanor.
Danielle és én hálásan pillantottunk Elre. Kivételesen megint emberi módon viselkedett.. De attól még mindig rohadtul utálom, mert ő Louis barátnője.. Hát igen, nálam ez roppant nyomós érv ellene!
- Kedveseim, végre elszabadultam! – jött oda hozzánk bájologva Karen. – Azt hittem, már sosem kezdik el.
- Mi is. – nézett fel Tori a kezében lévő újságból, mire én Dannel együtt röhögésben törtem ki.
- Most meg mi van? – értetlenkedett Vic.
- Semmi. – ráztuk a fejünket vigyorogva.
*** Néhány órával később ***
Már délután kettő múlt, a fiúk csak egy rövid ebédszünet erejéig szabadultak ki a házból, azóta a színüket sem láttuk.
- Menjünk oda legalább a sátorhoz, hogy halljuk mi történik bent! – kérte Tori, lassan már nyolcadik alkalommal.
Hát, ebből gondolom mindenki rájött arra, hogy az összes Eleanornál lévő újságot kivégezte, és megint hangosan unatkozni kezdett, a mi legnagyobb bosszúságunkra.. :D
- Rendben, csak fejezd be! – adtam meg magam.
A többiek helyeslően bólogattak, és elindultunk a stúdió felé. Karen megragadta a csuklóm menet közben, kényszerített, hogy lemaradjak vele.
- Ügyelj a barátnődre, mert ha még egyszer nyafogni kezd, nem állok jót magamért! És ugye tudod, hogy ez nálam mit jelent.. – vigyorodott el ördögien, a karomon lévő szorítása pedig erősebbé vált.
- Nem bánthatja sem őt, sem mást. – sziszegtem. A csuklómon lévő bőr szinte égett a hegyes műkörmei által okozott fájdalomtól.
- Azt majd meglátjuk, aranyom, azt majd meglátjuk. – húzta gonosz mosolyra a száját.
- Éppen most akartam odaküldeni a fiúk testőrjeit hozzátok. – fogadott minket Paul, aki épp akkor lépett ki a sátorból, amikor odaértünk.
Az egyik magas, nagydarab pasi (ha a távolból jól láttam délelőtt, Louis valamelyik testőre lehetett) feszülten nézte Karen méregzöldre lakkozott körmeit, amint a húsomba mélyedtek.
Kíváncsian pillantottam fel a nőre, aki elgondolkodva vizsgálgatta a kezét figyelő testőrt. Láthatóan nem tetszett neki a fickó, sem pedig a tekintetének iránya.
Ezzel szemben én valahogy furcsán megnyugodtam tőle, hirtelen ezerszer nagyobb biztonságban éreztem magam.
Karen bosszúsan engedte el a csuklóm, én pedig a szorításának fájdalmas helyét kezdtem el dörzsölgetni. Észrevehetően pirosabb volt a bőröm a keze nyomán, a körmei okozta bemélyedésekről meg inkább ne is beszéljünk..
Mivel a karom tanulmányozásával voltam elfoglalva, észre sem vettem, hogy a nő eltűnt mellőlem. Csak akkor pillantottam fel, amikor egy hatalmas árnyék tornyosult felém.
- Minden rendben, kisasszony? – kérdezte aggódva (?!) az előbb annyit emlegetett testőr.
- I-igen, köszönöm. – nyögtem ki nagy nehezen. Brutálisan magas volt a pasi, úgy nézett le rám, mintha egy többemeletes ház erkélyén állna. (rémes hasonlat, elnézést! :’D – a szerk.)
- Kérem, szóljon, ha bármi történne. – mosolygott rám kedvesen, majd Karen felé bökött a fejével. – Nem nagyon bírja magát, igaz?
- Nem. – nevettem fel keserűen. – Sokszor valami bosszúról magyaráz, amikor találkozunk.. Fogalmam sincs, mit vétettem ellene, de mindegy. Egyébként, ha a viszonyunk érdekli, sajnos közelebbi, mint gondolná..
- Hogyhogy? – kerekedtek el a szemei.
- Tulajdonképpen a mostohaanyám. Illetve nem csak az enyém, Niallé is. – közöltem.
- Rémes lehet. – bólintott együtt érzően.
- Szerencsére nem látom olyan gyakran. – vontam vállat mosolyogva.
- Ne haragudjon, kisasszony, szörnyen udvariatlan vagyok, hiszen még be sem mutatkoztam! A nevem Joe, állok szolgálatára. – mutatkozott be kezet csókolva (?!). Hát, oké..
- Lexi, és köszönöm, nagyon kedves. – nevettem el magam.
- Hé, Lexa, nem tudod, mikor lesz megint szünet? Már nagyon hiányzik az én Lulum. – jött oda a hozzánk El, aki eddig a menedzserével beszélgetett egy kicsit távolabb.
- Fogalmam sincs róla, kérdezz meg mást! – mordultam rá.
- Tudod, már nagyon hiányoznak az ajkai, és a csókja.. Alig várom, hogy végre újra hozzábújhassak és megölelhessem! – ábrándozott gonosz mosollyal. Ugyanolyan gonosz mosoly ült Karen arcán is, pár méterrel a lány mögött. Mintha tudta volna, hogy mit mond Eleanor.. Még az is kitelik tőle, hogy az ő javaslatára kezdeményezte a lány ezt a (számomra fájó) beszélgetést..
A szavai hallatán az egész testem megremegett.
- Azt elhiszem. – morogtam.
- Miért vagy ilyen mérges, talán zavar, amit mondok? – rebegtette a szempilláit ártatlanul, és a hatás fokozása miatt még végig is simított a felkaromon.
Küzdöttem magammal. Legszívesebben megtéptem volna a csajt, de nem tehettem.. Egy hatalmas, mély sóhajtás után igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra.
- Nem zavar semmi, és nem vagyok mérges sem. Ha a szünet ideje érdekel, kérdezd meg inkább Pault, én nem tudok semmit ezzel kapcsolatban. – válaszoltam negédesen.
Minden csepp önuralmamra szükségem volt ahhoz, hogy ne menjek utána lekeverni neki egyet, mivel, amikor sarkon fordulva eltipegett, a haját „véletlenül” hátra dobta, hogy képen csapjon vele..
- Remekül kezelte a helyzetet. – ismerte el Joe, aki tátott szájjal nézte végig a jelenetet.
- Köszönöm. És ha kérhetem, emlékeztessen rá, hogy amikor szünet lesz, ne nézzek Eleanorék felé.. Azt már nem tudnám így kezelni. – motyogtam.
- Miért, talán zavarja Miss Calderék kapcsolata? – puhatolózott mosolyogva. Baszki, elszóltam magam!
- Nem, nem igazán. – hazudtam. – Csak rossz nézni, hogy nekem nincs senkim, ők meg ott vannak egymásnak.. – magyarázkodtam.
- Ha maga mondja, kisasszony. – hagyta rám Joe, miközben rosszallóan csóválta a fejét, egy mindentudó mosollyal az arcán.
***
Körülbelül 10 perce álltunk a stúdió mellett a lányokkal, a testőrök gyűrűjében, amikor az eddig Paullal beszélgető Karen kilépett a sátorból. A nő megtörte az időközben ránk telepedett csendet.
- Maguk ketten, kicsodák is pontosan? – bökött két férfire. Az egyik Joe volt..
- Én Jack vagyok, asszonyom, ő pedig Joe. Miben segíthetünk? – érdeklődött kedvesen a pasi.
- El kell menniük innen, hogy segítsenek visszatartani az újságírókat és a Tv-seket. – közölte parancsoló hangon az általam egekig magasztalt (..) mostohám.
- Miért éppen mi ketten? – vonta fel a szemöldökét gyanakodva (?!) Joe.
- Mert én azt mondtam. NYOMÁS, MOST!!! – rikácsolta Karen kíméletlenül,messze, a távolba mutatva.
Jack rögtön elindult, Joe pedig aggódva (?) rám pillantott, majd bosszankodva követte a társát.
- Hogy ezek az agyatlanok miért nem értenek a szóból?! – háborgott a nő, a szemei viszont elégedetten csillogtak. Miért érzem úgy, hogy baja volt velük? De mégis mit csinálhattak? Csak nem az bántotta, hogy Joe beszélt velem? Vagy mi? Készül valamire, amiben esetleg ő(k) megakadályozhatták volna? Komolyan nem értem az egészet!
Ahogy a szemem sarkából őt figyeltem, láttam, hogy az órájára pillant, majd az idő leolvasása után, kárörvendően vigyorogva benyúlt a kabátja alá. Pár másodperc elteltével félelmetesen elégedett arckifejezéssel húzta ki a kezét a ruhadarab alól. Mit csinálhatott? Ez azért elég bizarr volt, még tőle is..
- Hé Lex, mondd csak, Liamnek hány teknőse is volt kis korában? – fordult felém Dani, aki hősiesen magára vállalta az egyre türelmetlenebbül nyavalygó Tori szórakoztatását. (Ez nagyjából abból állt, hogy a fiúkról mesélt neki mindenféle -többnyire ciki és vicces- sztorikat..)
Közelebb léptem hozzájuk, hogy bekapcsolódjak a beszélgetésbe, arról pedig igyekeztem nem tudomást venni, hogy Karen szorosan követett, mert a közelemben akart maradni(?)..
*** 5 perc elteltével ***
- Mi ez a szag? – fintorgott Tori.
Sem Danielle, sem én nem értettük mire gondol, ezért mindketten egy mélyet szippantottunk a levegőből..
Amint az agyam felismerte a furcsaságot a levegőben, és beazonosította a nem éppen kellemesnek mondható illatot, szinte villámcsapásként ért a létező legszörnyűbb felismerés..: füstszag van. Füstszag, tehát ég valami..
A rémülettől elkerekedett szemekkel fordultam a ház felé, magamban pedig elmormoltam egy imát, hogy ne legyen igazam.. de igazam lett.Illetve csak majdnem.. Vagy nem is tudom..
A füst egy sötét, vastag oszlopban szállt felfelé a ház mögül, fokozatosan beszennyezve a kék eget.
-Uramisten.. – suttogta Danielle.
- U-ugye ez nem a ház? – rémült meg Vic.
- Mögüle jön, nem látjátok? Semmi baj sincs. – hűtötte le Karen.
A fejemben visszhangozni kezdett az álmomban hallott, kárörvendő, női kacaj. Ez az ő hangja. Ő volt. – hirtelen minden világossá vált. – Az egész az ő műve..!
Szikrát szóró szemekkel fordultam oda a mellettem álldogáló, teljesen nyugodt Karenhez.
- Ha bármelyiküknek is baja esik, azt maga még nagyon megkeserüli! – sziszegtem fenyegetően.
- Nocsak, milyen harcias lettél, szívecském! Egyébként meg, hogyan bizonyítanád be, hogy én voltam? – vigyorgott rám győzedelmesen, aztán a fülemhez hajolt, és szinte hangtalanul hozzátette – Mert jól sejted, én okoztam a tüzet. Kár, hogy bizonyíték híján csak te fogod tudni!
- Ezt még megbánja! Ne aggódjon, nem hagyom, hogy megússza! – morogtam halál komolyan.
- Paul! – visított fel Tori.
Ijedten kaptam a fejem a ház felé, amely mögül az előbbihez képest háromszor olyan széles oszlopban szállt fel a füst. Ha eddig nem is,mostanra már biztosan ég az épület..
- Mi van?! – dugta ki a fejét ingerülten a menedzser a sátorból. – Mi ez a szag? Mi ég? – szagolt bele újra és újra a levegőbe.
- A h-ház.. – nyögte ki Vic.
Paul értetlenül fordult a barátnőm által mutatott irányba.
Éppen akkor, amikor oda nézett, a lángok átcsaptak a tetőn, most már mi is tisztán láthattuk a tüzet.
- Te jó ég.. – a látvány őt is sokkolta.
Körbenézve láttam, hogy a rögtönzött, távolabbi kerítéseknél álló biztonsági őrök is szájtátva figyelik a lobogó építményt.
Ezt kihasználva, néhány Tv-s tudósító sikeresen áthatolt közöttük, és megálltak tőlünk nem messze, hogy hallják az eseményeket. Hitetlenül, tömör undorral néztem azokra az emberekre, akik semmi együtt érzést nem mutatva, kamerákkal fókuszáltak ránk.
- Mr. Higgins, a számítógépek.. Nem működnek a benti kamerák..– jött ki a sátorból a tarkóját vakargatva egy 25 év körüli srác. - Fogalmunk sincs arról, mi lehet a gond, egyszer csak megszűnt az adás.. Se kép, se hang.Igyekszünk rájönni, mi lehet az o- itt végre észrevette az égő házat. – o-o-oka.. Már tudom..
Paul, végre felocsúdva az ámulatából, letépte a fiú fejéről azt a fülhallgatós-mikrofonos izét, és bekapcsolta, majd beleordított.
- SRÁCOK, AZONNAL GYERTEK KI, ÉG A HÁZ! – üvöltötte.
- Greg, hívd a tűzoltókat, a mentőket, a rendőrséget, mindenkit! – pillantott a srácra. – MOST!
A fiú rémülten beszaladt, hogy telefonáljon, Paul pedig tovább kiabált a mikrofonba, hogy elérje Harryéket.
- Mind külön vannak, más helyiségben, és egyik sem válaszol! – tájékoztatott minket remegő hangon.
- Kapcsoljanak élő adásba! Mehet? Remek! – mondta egy Tv-s nő. Amint az operatőr bólintott, a kamerába nézve neki kezdett a tudósításnak. - Horror! A One Direction énekesei eléggé forró helyzetbe kerültek.. A fiúk meglepetés videójának forgatása közben kigyulladt a helyszínül szolgáló ház.. A sztárokról egyelőre semmi hír, mindenki teljesen kétségbe van esve. Értesüléseink szerint, rajtuk kívül senki más nem tartózkodik jelenleg az épületben.. Üdvözlöm Önöket, Miranda Parker élőben jelentkezik a helyszínről. Kíváncsian várjuk a fejleményeket, kérem, kövessék nyomon az élő adásunk, és elnézésüket kérem a kollégáim nevében is, amiért megszakítottuk a műsoron lévő.. blablabla..
Brr.. egyszerre szánalmasak és undorítóak az ilyen emberek. ’Kíváncsian várjuk a fejleményeket!’.. Na persze, ők csak egy szenzációnak látják azt, ami nekem életem talán egyik legnagyobb vesztesége lenne.. De nem, nem lesz az, mert ki kell jutniuk! Ki fognak jutni! Muszáj.. – gondoltam.
- Styles, Horan, Malik, Payne, Tomlinson, válaszoljatok már! – ordította kétségbeesetten Paul. A kamerák persze azonnal ráközelítettek..
- Zayn.. – zokogta Tori.
- Ne.. – kapta a szája elé a kezét Dan.
- Hű, ritka kellemetlen helyzet. – jegyezte meg Karen.
- Fogja be! – üvöltöttem rá. Belül szinte remegtem a félelemtől, nem tudtam normálisan gondolkodni.
A testőrök a tűz csodálatába belefeledkezve előrébb sétáltak, szinte sorfalat képeztek köztünk és a ház között. Talán jobb is, hogy nem láttam teljes egészében a lángoló halált.
Hirtelen azonban kinyílt az épület ajtaja, és feltűntek a fiúk. Egymásba kapaszkodva, köhögve támolyogtak felénk.
A testőr-fal ketté vált, utat engedtek nekik.
- Liam.. – lehelte Danielle megkönnyebbülve, és könnyes szemmel a barátjához bújt.
- ZAAAAAYN! – Vic szó szerint a szépfiú nyakába ugrott, aminek következtében mindketten a földön kötöttek ki.. De ez egyiküket sem zavarta, Zaynie karjai óvóan Tori derekára fonódtak, a rajta fekvő lány pedig csendes zokogásba kezdett.
- Lexi! – rántott magához a bátyám.
- Niall.. – fúrtam a fejem a mellkasába megkönnyebbülten.
- Lex.. – érintette meg a vállamat Harry óvatosan.
- Haz! – öleltem meg őt is gyorsan.
- Hé, ő az én húgom! – húzott vissza az ölelésébe Nialler egy fél perccel később.
- Egy pillanat.. – léptem hátrébb (pont Karen mellé), a fejemet hitetlenül rázva. – Ho-hol van.. Hol van Louis?! – estem kétségbe.
- Lou? – fordult körbe Hazza tanácstalanul. – Nincs.. nincs itt. – bökte ki nagy nehezen.
- Bent van?! – kiáltottam fel összeszorult torokkal.
- Mi a baj? Várjunk csak, Tomlinson merre van? – szólalt meg Paul.
A fiúk neki adott válaszára már nem figyeltem, mert a mellettem álló nőhöz fordultam.
- Ha Booval bármi történik, esküszöm, bosszút állok magán! – figyelmeztettem vészjósló hangon, bár a szemeim már könnybe lábadtak.
- Jaj, annyira megijedtem! – kapott a szívéhez színészkedve Karen. –Egyébként, ha jól emlékszem, a te drágaságod jelenlegi szobájának ajtaja hajlamos beragadni.. pontosabban bezáródni.. – vigyorodott el ördögien.
- Nem tehette! – rémültem meg. A mostohám arca azonban mindent elárult: világosan rá volt írva, hogy nincs igazam.. Igenis megtehette.. És meg is tette.
- Tudtam, hogy mikor lesz abban a helyiségben, ezért időzítettem akkora a tüzet. Van ám előnye, hogy láttam a forgatási terveket.. – röhögött kárörvendően.
- Ne.. Nem lehet.. Lou..– az arcomon patakokban folytak végig a könnyeim.
*** Eközben ***
Louis szemszöge:
Épp egy nem túl bizalomgerjesztő szobában kellett várnom Paul utasításait, amikor hirtelen becsapódott az ajtó..
- Hát ez meg?! Paul, ez is a videó része?! Nem is szóltál, hogy megint engem vesztek! – háborogtam, és neki álltam rángatni a kilincset.
Az ajtó azonban nem mozdult, a fülemben pedig susogás jelezte, hogy a rám szerelt kütyükkel nincs minden rendben.
Bent ragadtam volna, vagy mi?! – gondoltam bosszankodva. – Nem baj, akkor kimegyek az ablakon.. Ugyan ez az emelet, de azért csak nem vagyok olyan magasan.. Szerencsémre, habár az összes ablak be van deszkázva, ezen van egy akkora lyuk, amin kiférek.. Meg kell próbálnom!
Ahogy óvatosan kinéztem a résen a szabadba, megcsapott a füstszag. Lepillantva láthattam, hogy a ház tövébe lévő szalmabála ég, és a lángok kúsznak felfelé a falon.. Egyenesen felém.
Nem sokkal később az egész szobát átjárta a füst, én pedig fuldokolva köhögni kezdtem.. Lerogytam a helyiség közepén, és próbáltam erőt gyűjteni a szabaduláshoz.
Pár perc elteltével kétségbeesetten az ajtónak rohantam, hátha betörik.. de hiába. A fallal is próbálkoztam, azonban újra meg újra kudarcot vallottam.
Lassacskán a maradék erőm is elhagyott, egyre nehezebben lélegeztem már.
Elkeseredésemben felkaptam egy mellettem heverő, égő deszkát és az ajtóhoz vágtam. Mivel fából volt kijárat, gyorsan lángra kapott, az őt körülvevő fallal együtt..
Alig néhány perccel később a szoba ezen égő oldala beomlott. A tető fölöttem lévő részének darabjai, és hatalmas, nehéz fagerendák zuhantak le mindenfelé körülöttem..
Ahogy felnéztem az omladozó plafonra, egy nagyobb deszka pont rám esett, és homlokon talált.. Fájdalom hasított az ütés helyébe, szinte már nem is voltam magamnál. Éreztem, hogy a vér is folyni kezd a frissen keletkezett sebből, legszívesebben elájultam volna, de küzdenem kellett..
Négykézláb csúsztam ki az ajtó és a fal helyén, a fejemben csak ez járt: el onnan, el abból a szobából.. el a füstből, el a füstmérgezés elől..
Jó tíz métert haladhattam csak előre a kanyargós folyosón, legnagyobb bosszúságomra ráadásul éppen a lépcsővel –vagyis a kivezető úttal- ellentétes irányba, amikor összeestem.. Nem bírtam tovább menni, a hátamra fordultam és vártam.. Vártam, mikor szűnik meg minden körülöttem.
Vajon a fiúk jól vannak? Kijutottak egyáltalán? – suhant át az agyamon. – Vajon Lexivel mi van? Édes istenem, add, hogy Joe ott legyen mellette, és hogy ne engedje be utánam! – a tüdőm szúrni kezdett a tömérdek beszívott füsttől, világossá vált számomra, hogy nem bírom tovább.
Szeretlek, Gyönyörűm.. – ez volt az utolsó gondolatom, aztán minden elsötétült előttem. Éppen, ahogy terveztem és reméltem. Ő volt az utolsó, akire gondoltam. A szerelmem.
Lexa szemszöge:
[- Ne.. Nem lehet.. Lou..– az arcomon patakokban folytak végig a könnyeim.]
Úgy éreztem, hogy belehalok, ha elveszítem őt. Szinte láttam magam előtt, ahogy egyre jobban távolodik tőlem..
Ettől hirtelen elborult az agyam.
Nem veszíthetem el őt is! – gondoltam, a rám törő félelemtől és a fájdalomtól teljesen bediliztem.
- Mikorra érnek ide a tűzoltók és a mentősök?! – ragadtam meg a pólójánál fogva Greget, elvégre ő beszélt velük.
- Azt mondták fél óra se.. – válaszolta ijedten.
- Fél óra se?! FÉL ÓRA SE?! – üvöltöttem magamból kikelve.
- Legyen bő 20 perc.. – a reakciómtól megrémült srác próbálkozott szépíteni a tényeken.
- Kérdezted a mentőhelikoptert?! – kiabáltam tovább. Éreztem, hogy a Tv-sek extra közelire állították a kamerájukat, az ő szemükben csodálatos volt, hogy ilyen szinten felpörgetem az eseményeket.
- I-igen, és.. – kezdte remegő hangon.
- ÉS?! – rántottam rajta még egyet.
- És nem elérhetőek.. Ma több riasztáshoz is használják őket, plusz sokat épp most javítanak.. Nincs olyan, ami ide tudna jönni.. Kétszer is megkérdeztem.. – hebegte.
- Az nem lehet.. – elengedtem a fiút, a lábaim összecsuklottak.
A földön ülve, zavartan, hitetlenül ráztam a fejem, az arcomat a tenyerembe temettem.
- Törődj bele, Lexa, Louisnak már annyi! – jegyezte meg lekezelően Eleanor.
Pont az utolsó szó végén, szinte El igazának bizonyításaként hatalmas robajt hallottunk.. Mintha beomlott volna a ház egy része a túloldalon..
- Szénné ég az egész, mire ideérnek. – szólalt meg halkan Paul. – Attól tartok, Eleanornak igaza van.. Louis.. izé.. Louis meg-.. – itt nyelt egy nagyot - Mire itt lesznek a tűzoltók, már nem lesz mit oltaniuk.. És nem is lesz miért.. Szegény Tomlinson addigra.. – ennél már végleg elcsuklott a hangja.
- NEM! – pattantam fel toporzékolva. Új erőre kaptam, mert tudtam, hogy ha mindenki más lemond róla, nekem akkor is el kell hinnem, hogy még él.
- Lex, húgi, kérlek! Kérlek, nyugodj meg.. – könyörgött Niall.
- .. Alexa Morgan teljesen kiborult, képtelen felfogni, hogy valószínűleg elveszítik a fiút.. Még az énekes barátnője, Eleanor Calder is letett a sztárról, ez az előbb elmondott, finoman szólva sem könnyes búcsút tartalmazó mondata alapján mindenki számára világossá vált. Niall Horan húga, Lexa az egyetlen, aki még mindig igyekszik reménykedni a katasztrófa pozitív kimenetelében.. – hallottam meg a távolból a tudósító nő szövegének egy részletét.
- Nem! Nem akarok megnyugodni! – úgy hisztiztem, akár egy 5 éves kislány. De akkor, ott, egyáltalán nem érdekelt, mennyi tv néző előtt járatom le magam a gyerekes viselkedésemmel..
A sorfalat álló 8 testőr felé vettem az irányt, velük folytattam a próbálkozást.
- Menjenek be érte, kérem! Maguknak az a feladata, hogy megvédjék a fiúkat.. és Louis odabent nincs biztonságban! – zokogtam.
- Nézze, kisasszony, nagyon sajnáljuk, de.. De mindannyiunknak családja van.. Feleség, gyerekek.. Nem éghetünk bent.. – magyarázták.
- Kit érdekel?! Azért fizetik magukat, hogy bemenjenek érte! – sírtam tovább.
Az álom teljesen kiment a fejemből a jelenetrendezésem alatt, viszonthirtelen ismét eszembe jutott. Már tudtam, mit kell tennem..
Mélyet lélegeztem, nagy sóhajjal fújtam ki a levegőt, majd megtöröltem a szemeimet. Megnyugodtam.
- Akarnak segíteni Loun? – kérdeztem higgadtan, olyan hangerővel, hogy csak ők 8-an hallják.
- Az előbb mondtuk, hogy nem tudunk.. – itt félbeszakítottam őket.
- Nem ez volt a kérdés! Akarnak segíteni, vagy sem? – pillantottam körbe rajtuk várakozva.
- Természetesen szeretnénk, de.. – itt ismét közbevágtam.
- Akkor nagyon jól fogják le a fiúkat, és mindenki mást. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Elkerekedett szemekkel nézték, ahogy a csuklómon lévő hajgumihoz nyúlok, és nekiállok összefogni a tincseim. Ráébredtek arra, hogy nem vicceltem, tényleg bemegyek érte.
Tekintetükben csodálatot és elismerést véltem felfedezni. Éreztem, hogy rájöttek arra is, hogy nem csak hisztizni vagyok képes valakiért, hanem tenni is.
Sarkon fordultam, és lassú, megfontolt léptekkel visszaindultam a többiekhez, mialatt továbbra is a hajammal bíbelődtem. A testőrök feltűnésmentesen kikerültek engem, majd sorfalat álltak a fiúk és köztem.
- Húha, forrósodik a helyzet, Lexának már melege van! – gúnyolódott Eleanor.
- Nem azért fogom össze a hajam, mert zavar a külső hőmérséklet, bár, most hogy mondod, a tenyerem szinte ég azért, hogy pofon vághasson. – válaszoltam vigyorogva.
- Lex, mit csinálsz? – értetlenkedett Harry.
- Nagyon szeretlek titeket.. Sajnálom, de nem hagyhatom bent Louist.. Ne haragudj, Niall! – néztem a bátyám szemébe még egyszer utoljára, majd vállon veregettem az egyik pasit, jelezve mindegyiküknek, hogy itt az idő.
Szó nélkül megpördültem a tengelyem körül, és magabiztosan futásnak eredtem a ház felé.
Hallottam, ahogy Niall utánam kiabál.
- Lexi, ne! Azonnal gyere vissza! LEXA! Eresszenek már, az isten szerelmére! LEXI, KÉRLEK! – ordította a bátyám, a hangja maga volt a merő kétségbeesés.
Igyekeztem ezt figyelmen kívül hagyni, mint ahogy a hátamra szinte lyukat égető kamerákat is. Nem érdekelt, hogy élőben leadják, és emiatt mindenki őrültnek nyilvánít. Leszartam, ennél ezerszer fontosabb dolgon járt az agyam: az én Boomon.
Az ajtó tárva-nyitva állt, még nem égett kidőlve, mint az álmomban. Nem vesződtem azzal, hogy lent keresgéljek, egyből a lépcső felé indultam.
A töménytelen mennyiségű füst kíméletlenül a tüdőmbe áramlott, hirtelen úgy éreztem, hogy megfulladok, ha nem kapok rögtön friss oxigént.Eszembe sem jutott, mi történhet velem ennyi füst miatt.. Annak ellenére sem, hogy erre utalt is Lou az álomban: ’A tüdőd nem bír ki ennyi füstöt, neked pedig élned kell!’ Végül is úgy döntöttem, hogy a múlt nem ismételheti meg önmagát.
Egy vállrándítás kíséretében neki álltam felrohanni a lépcsőn. A tetejére érve ugyan kifulladtam egy kicsit, de nem rogytam össze. Nem, azt nem tehetem!
- Louis?! Louis, merre vagy?! – kiabáltam, aztán idegesen kapkodtam a fejem, és vártam a választ.
Nem meglepő módon, semmit sem hallottam. Tanácstalanul, vadul zakatoló szívvel indultam el az egyik kanyargó folyosón.
Magamban megállapítottam, hogy a ház tényleg tökéletes Karen tervéhez. Kívülről nem tűnik olyan nagynak, mint amekkora valójában. Rengeteg a zegzugos rész, mindenfelé elágaznak a folyosók.. És az egész fából van.Egy ilyen gyújtogatós merénylethez semmi sem passzol jobban, ennél az épületnél.
- Louis, válaszolj! – kezdtem bele újra a fiú szólongatásába.
Nem sokára olyan részhez értem, ahol a fal is égett már. Éppen akkor, amikor odaértem, láttam, hogy a teteje elválik a plafontól és dőlni kezd.. Dőlni, egyenesen felém..
- Áááááá! – sikítottam fel iszonyú hangosan, a rémülettől a lábaim a földbe gyökereztek, nem bírtam elmozdulni onnan.
A kezeimet a fejem fölé és az arcom elé kaptam, próbáltam ösztönösen védekezni, bár ha az égő fa rám esik, akkor az lesz a legkisebb gondom, hogy megütöttem-e a fejem..
Egy utolsó pillantást vetettem az ujjaim között a dőlésben lévő falra, majd összeszorítottam a szemeimet, és vártam.. Vártam a becsapódással járó hatalmas, talán égetően fájó ütést..
*** Eközben ***
Külső szemszög:
Joe, az eddigi kábulatából felocsúdva elindult a stúdió felé, de a társa, Jack megállította.
- Nem mehetsz el, itt kell lennünk a kerítésnél! Több újságíró és Tv-s már nem mehet be!
- Oda kell mennem hozzájuk, én testőr vagyok, nem pedig kapuőr! – rántotta el a karját a férfitól.
Dühösen ott hagyta a helyét, és aggódva visszaindult a sátorhoz.
Ott nem várt látvány fogadta: Niall könnyes szemmel verte az előtte álló testőr mellkasát. Néha még ezt a széles felületet is elvétette, annyira homályosan látott már mindent a könnyeitől.
- Mi történt? – kérdezte Joe. – Mr. Tomlinson merre van?
- Még bent van, és valószínűleg már bent is marad. – válaszolta kifejezéstelen arccal az egyik társa.
- Hiszen még kijöhetnek! Kijöhetnek.. Képtelenség az, hogy ott égjenek mind a ketten! Lexi kihozza, meglátjátok! – erősködött Harry. Habár a tekintete fátyolos volt, próbálta tartani magában a reményt. A szíve kegyetlenül fájt minden olyan mondattól, amelyben halottnak nyilvánították a legjobb barátját és Lexát.
- Miss Morgan is bent van? – lepődött meg Joe.
- A húgom bement.. bement egy égő házba.. – ismételgette Niall, hitetlenül rázva a fejét.
- És ki is jön onnan, haver, meglátod! – biztatta Hazza, bár az arckifejezése korántsem sikerült olyan meggyőzőre, mint szerette volna.
- Sze-szerintem is megússzák, maximum enyhe füstmérgezést kapnak.. – bólintott Liam. – A füstöt garantáltan nem ússzák meg, fullasztó mennyiségű van odabent.
- Nem jön ki. – suttogta egyszer csak az ír fiú halálsápadt arccal.
- Ki. Fog. Jönni. Niall, Lexi a húgod, próbálj már meg reménykedni te is! – mordult rá Harry. A szőke srác is felvette a kesztyűt..:
- NEM FOG KIJÖNNI, ÉRTSD MÁR MEG, HAROLD! – üvöltötte magán kívül. – A bátyja vagyok, éppen ezért tudom, hogy nem bírja a tüdeje a füstöt!
- Tessék? – fordult Nialler felé minden arc. A tudósítónő gyorsan közelebb lökte az operatőrt, hogy mindent vegyen fel.
- Körülbelül 4 évesek lehettünk.. Egy ritka szeles nap volt, apámmal én a kinti tűzrakónkon égettem el mindenféle faágakat, kartonpapírt, meg ilyeneket.. Lex is kijött hozzánk egy rövid időre. Az egyik pillanatban nagyon feltámadt a szél, és az összes füstöt Lexa irányába fújta.. Szegény szó szerint eltűnt a hatalmas szürke felhőben, percekig nem látta egyikünk sem. Amikor elcsendesedett ez a nagyobb széllökés, végre újra észrevehető volt a húgom is.. Kifejezéstelen tekintettel nézett ránk, nagyon megijedtem, amikor egyszer csak levegőt is alig kapva, köhögni kezdett.. Egy adag vért köpött ki a szájából, és kétrét görnyedve folytatta a fulladozást.. Emlékszem, sírni kezdtem a sokktól. Apám is szörnyen megrémült, rám ordított, hogy szaladjak be anyához és hívjuk a mentőket.. Amikor újra láttam a húgom, már ájultan feküdt. Szirénázva vitték el anyuval együtt, mi pedig kocsival utánuk mentünk a kórházba. Két napig feküdt kómában, én végig ott voltam vele és fogtam a kezét. Sem a nővérek, sem az orvosok, sem a szüleim nem tudtak mit csinálni velem, üvöltöttem és hisztiztem, ahogy a torkomon kifért, egészen addig, amíg meg nem engedték, hogy bent maradjak vele. Amikor magához tért, még ott kellett maradnia, így mellette aludtam a kórházi ágyban. Vontatóval sem tudtak volna elhúzni mellőle.. Később hallottam, ahogy az orvosok azt mondják anyáéknak, hogy valószínűleg az én jelenlétem tartotta életben, és hogy igazán irigylésre méltó az ilyen szoros testvéri kapcsolat.. – Niall csöndesen mesélt, a távolba meredve. Szinte látta maga előtt a múltat.
- Szóval hidd el, Harry, nálam jobban senki sem szeretné, hogy élve kikerüljön abból a házból, de a tényekkel nem tudok mit csinálni.. – tette hozzá a fiú. -Viszont abban igazad van, hogy ennyire egyszerűen azért nem kéne lemondanom róla..
- Azt hittem, mindent tudok róla, de úgy látszik mégsem.. – szólalt meg Tori.
- Érthető, hogy senkinek sem mondta el. Nem akart erre emlékezni, szerintem ez teljesen rendben van. Biztosan azt hitte, hogy sohasem fordulhat elő ilyen még egyszer.. Remélem tényleg így van! – mosolyodott el keserűen Niall.
- Így lesz, ügyes lány ő, nem kell félteni! – bizonygatta Harry továbbra is.
Ebben a pillanatban, Hazza szavainak tökéletes megcáfolásaként recsegés hallatszott a ház felől..
- Áááááá! – tisztán lehetett hallani Lexi kétségbeesett sikítását, még ha csak halkan is, a távolság miatt.
Ezután hatalmas robajjal dőlt le egy fal az épületben. Minden és mindenki elcsendesedett..
- Neee! – üvöltött fel Niall, majd a földre rogyva zokogni kezdett.
- Rádőlt.. nem lehet.. Lexi.. ne.. a fal.. – a szőke srác össze-vissza beszélt, az arcán patakokban folytak le a könnycseppek.
Danielle könnyes szemmel borult Liam vállára, Tori pedig Lex bátyjához hasonlóan zokogni kezdett. Zayn némán magához húzta a barátnőjét, nem tudta felfogni mi történt.
- Lexi.. – suttogta Harry, a szája elé kapva a kezét. Neki is idő kellett, hogy feldolgozza az infót.
A 8 testőr tisztelettudóan lehajtotta a fejét, a szemükben csodálattal gondoltak arra a lányra, aki az életét is feláldozta Louisért.
Joe (Paulhoz hasonlóan) kisebb sokkot kapott. Még Eleanor is megdöbbent, hiszen nem tudta előre Karen tervét. A nő menet közben avatta be, mindig csak éppen annyiba, amennyibe kellett. A lány menedzsere arra is gondosan ügyelt, hogy El úgy tudjon meg mindent, hogy már késő legyen: vagyis hogy ne tudjon közbeavatkozni.
Karen nehezen tudta csak elrejteni az elégedett, kárörvendő mosolyát.Igyekezett szenvedő arcot magára ölteni, mialatt egy újabb alakításba kezdett:
- Te jó ég, micsoda szörnyűség! Az ember nem ilyen véget szán a mostohalányának! Ó, pedig milyen rendes volt ő mindig.. Nem ezt érdemelte..! – siránkozott.
- Nem hát! – állt fel Niall, a szemeit megtörölve. – Reménykedjünk benne, hogy még élnek mindketten! – ölelte meg Hazzát biztatóan. A göndör hajú korábbi elszántságát akarta visszahozni, hogy azzal erőt adjon mindenkinek ahhoz, hogy remélni tudjon.
Egyelőre ennyi! ^^ A rész folytatásának az eleje is megvan, de így izgalmasabb, ha itt hagyom abba :P
Remélem tetszett, és mire megjövök pénteken, megleptek azzal, hogy sokan komiztok a névnapom miatt :3 (Az előző részhez érkezett komikra természetesen válaszolok majd! ;))
U.i.: Boldog névnapot minden névrokonomnak! ;) <3
****************************************************
Bocsánat a nagy késésért! ^^" A részt (az első felét is) egyébként sokakhoz hasonlóan én is megkönnyeztem :')
Köszönöm a komikat, imádlak Titeket! <3 És a több, mint 77 250 látogatóért is borzasztóan hálás vagyok :3 :')) Meg persze a névnapi köszöntésekért is! ;) <3
A terepgyakorlaton 5-öst kaptam *-* Nem volt rossz, bár eléggé távol éreztem magam a civilizációtól.. :DD Semmi net, térerő 2 percig volt csak, utána megszakadt, és a fiúk nagy bejelentéséről is lemaradtam >.< xd
Am Réka, nem volt csöndes a suli nélkülünk? Az osztály kivételesen nem a gimiben, hanem az erdőben ordítozott :'DD
Na jó, befogtam, jó olvasást :) I hope u like it :D
Lexa szemszöge:
A várva várt becsapódás meg is történt, de a fal (szerencsére még nem lángoló) teteje éppen hogy csak súrolta a karom, miközben ledőlt. Pontosabban nem ledőlt, hanem leomlott, és ez volt a szerencsém. Ha simán kidől, akkor agyonüt, így viszont, hogy az alja darabokra hullott esés közben, szó szerint megúsztam egy karcolással.
Remegő szívvel, némán tovább indultam, a tűz pattogása kísértetiesen visszhangzott a folyosón a lépteim nyomán.
- Louis! Louis, hol vagy?! – lassacskán berekedtem, így nem bírtam tovább kiabálni.
Sietve folytattam a keresést, a tüdőm még jobban szúrt, mint eddig, és kezdtem fáradni is a nagy hőségtől.
- Uramisten.. – kaptam a szám elé a kezeim ijedtemben, amikor megpillantottam a földön fekvő eszméletlen fiút.
- Louis! Louis, ugye nem?! – ziháltam rémülten, a legrosszabbtól tartva, miközben térdre rogytam mellette.
A mellkasa szerencsére mozgott, még ha nehezen is.. Minden csepp levegőért küzdött a tüdeje, ez tisztán látszott.
- Louis, Louis kelj fel! Térj magadhoz, kérlek! – rázogattam, de hiába.
Közelebb húzódtam hozzá, annyira, hogy a combjaim az oldalához érjenek, és óvatosan fölé hajoltam. Az elkeseredettségem miatt előtörő könnyeim mind a kormos arcára hulltak, majd vékony csíkokban mosták le a bőréről a koszt.
Amikor már az arca nagy része megtisztult a könnycseppjeim által, kezdtem én is feladni a reményt. Távolabb húzódtam tőle, és a lábaimat felhúztam törökülésbe. Remegő ujjakkal fogtam meg az egyik kezét, aztán lágyan megszorítottam.
- Akkor, azt hiszem, ennyi volt.. - sóhajtottam fel beletörődően.
Csendesen figyeltem a számomra oly kedves fiút, aki ott feküdt a padlón, eszméletlenül. A tűz, bár még elég távol volt tőlünk, de lassan azért közeledett. Közeledett, majdnem minden irányból.
- Ne félj, nem hagylak itt, Louis. Itt maradok veled. - suttogtam, és gyengéden összekulcsoltam az ujjainkat.
- Tudod, igazából, ha jobban meggondolom, egy kicsit még várom is, hogy.. érted. Legalább megint találkozom anyával, végre megtudom, hogy fiam lett-e volna, vagy lányom.. Te is ott leszel velem, Eleanor nélkül. Karen nélkül. - itt ökölbe szorult a másik kezem. - Csak a többieket sajnálom.. A fiúkat, Dant, Torit és Demit.. Meg persze Lauráékat. Annyi mindent köszönhetek nekik! Ha nem fogadnak örökbe, nem találkozom újra Niallel, Liammel és Zaynnel.. Nem ismerem meg Daniellet, Demit, Harryt.. Nem ismerlek meg téged.. - ennél lepillantottam az egymásba fonódó ujjainkra.
- Örökké hálás leszek nekik azért, hogy találkozhattam veled, Boo. Nagyon szeretlek, de ezt úgy is tudod. - motyogtam, majd a számhoz emeltem a kezét és minden ujjpercére egy utolsó csókot leheltem.
Ezután némán néztem őt, és vártam.. Vártam, az elkerülhetetlent.
Pár perc elteltével azonban Louis köhögni kezdett, majd hunyorogva résnyire nyitotta gyönyörű kék szemeit.
- Lou! - könnyebbültem meg, gyorsan ismét fölé hajolva.
- Lexi? - kérdezte kábultan.
- Élsz! Tudtam, hogy minden rendben lesz! - örömködtem tovább.
- Lexi! - döbbent meg, és rémülten (?!) hátrébb kúszott tőlem, majd ott megpróbált felülni.
- Óvatosan! - szóltam rá, aztán utána nyúltam. - Várj, segítek.
Ketten sikeresen ülésbe tornáztuk, majd Louis a biztonság kedvéért megtámaszkodott a kezein a háta mögött.
- Köszi.. De mégis hogy kerülsz ide?! - nézett rám aggódva, kicsit talán szemrehányóan is.
- Bejöttem utánad. - válaszoltam halkan, mélyen a szemébe nézve.
- Miért? És hogyan? Ki engedett be?! Nem szabadna itt lenned! - szegény teljesen össze volt zavarodva.
- Shh, Lou, minden rendben. - próbáltam megnyugtatni. - Gyere, együtt kimegyünk. - fogtam meg újra a kezét.
- Nem! - húzta el a mancsát ijedten (?!). - TE kimész, de ÉN maradok.
- Tessék?! Megőrültél?! - képedtem el. Szörnyen megrémültem, nem bírtam felfogni, hogyan juthat ilyen az eszébe.
Louis szemszöge:
- Sejtettem, hogy ezt fogod gondolni.. - nevettem fel keserűen.
Előre tudtam, hogy hülyének fog nézni, de csak azért, mert nincs tisztában a dolog miértjével..
A bennmaradás hirtelen olyan csábítónak tűnt, hiszen akkor minden annyival egyszerűbbé válna. Nem kellene szándékosan bántanom és kínoznom Lexát, nem kellene attól félnem, hogy megölik, ha nem vigyázok rá az undok, bunkó viselkedésemmel.. Minden gondot hátra hagynék. Csak egy baj van vele.. nem érné meg. Még ilyen áron sem.Viszont akkor és ott, abban a pillanatban nem tudtam józanul végiggondolni, megéri-e, csak bent akartam maradni.
Lexa szemszöge:
Csendesen néztem Louist, próbáltam megérteni, miért akarja mindezt, de nem jutott semmi normális válaszlehetőség az eszembe.
- Sejtettem, hogy őrültnek fogsz nyilvánítani.. – folytatta halkan Lou. – Most biztosan azt hiszed, hogy szegény sztárocska nem tud magával mit kezdeni jó dolgában, ezért ilyen baromságok jutnak az eszébe..
- Nem! – szakítottam félbe. – Egyáltalán nem hiszem ezt. Tudom, hogy van valami nyomós okod rá, de kérlek, ne tedd! Bármi bánt is, Louis, megoldjuk! Segítek.. segítek neked! – csúsztam hozzá közelebb, és óvatosan megöleltem. – Ha pedig esetleg én lennék a bajod, azt is megértem.. Akkor, ha kell, megígérem, hogy amint kiértünk innen, felakasztom magam! Vagy elköltözöm, ha az segít! Bármit, csak gyere ki!
- Lex.. – szorított magához erőtlenül. – Eszedbe se jusson megtenni egyiket sem, megértetted? – fúrta a tekintetét mélyen az enyémbe.
Csendesen bólogattam párat, aztán a mellkasára borultam, és sírni kezdtem.
- Ki kell jönnöd, Lou, muszáj! Kérlek, könyörgöm.. – zokogtam.
- Shh.. – tolt el magától lágyan Louis, az arcán egy halvány mosoly ült.
- Ne.. nem.. – markoltam meg a csuklóját. Kétségbeesetten kapaszkodtam a fiúba, nem hagytam, hogy ellökjön magától.
- Lexi, ki kell menned innen! Most. – utasított, de én megmakacsoltam magam.
- Nélküled nem megyek sehová! – tiltakoztam.
- De Lex, akkor te is.. te is.. – itt elcsuklott a hangja.
- Igen, akkor én is. – bólintottam határozottan.
- De Niallék.. ő a bátyád.. ezt nem teheted! – próbálkozott.
- Épp annyira nem tehetem ezt, mint amennyire te sem. – vontam meg a vállam.
- Ez zsarolás! – vádolt meg Louis.
- Tök mindegy, mi, a lényeg az, hogy ki gyere! – csattantam fel.
- Semmivel sem tudnálak rávenni..? – kérdezte reménykedve.
- Egy dolog van, amitől biztosan világgá szaladok. – mondtam, mire felcsillantak a szemei.
- Helyes, az nekem pont jó lesz! – vágta rá.
- Ha azt mondod nekem, hogy ’Legyünk barátok’. – suttogtam.
- Akkor, legyünk bará- - itt közbevágtam.
- Ha kimondod, rögtön rávetem magam az égő padlóra! – figyelmeztettem. – Ezt a mondatot a te szádból soha többé nem fogom végig hallgatni. – jelentettem ki. – Tudom, régen sokszor felelőtlenül mondtuk egymásnak, de annyi épp elég volt. Most már beismerem, hiba volt folyton ezt ismételgetni, ezzel áltatni egymást.. Utólag persze okos vagyok..! Főleg, hogy valószínűleg te még mindig nem emlékszel minderre.. Viszont egy biztos, ez a mondat a te szádból ölni képes. Látod, a bennégésen kívül még egy módon a kezedben van az életem.. Gratulálok! – nevettem fel.
- Nem mondom ki. – rázta meg a fejét. – És, ha esetleg azt mondanám neked, hogy utállak, meg hogy látni sem akarlak? Hmm? Attól nem mennél ki? – próbálkozott újra.
- Nem. – közöltem vele egyszerűen. – Legfeljebb, ha ezt teszed, akkor te lelkiismeret furdalással és rossz szájízzel, én pedig megbántva halok meg.
- Olyan könnyen beszélsz róla.. – ámult el.
- Már megszoktam, hogy minden múlandó. – rántottam meg a vállam, szomorúan elhúzva a szám.
- Nem kellett volna idejönnöd. – szólalt meg Louis dühösen, és öklével a padlóba csapott.
- Miért?! Szerinted odakint jobban el tudnám viselni azt, hogy elveszítelek?! A nagy francokat! Kint sem bírnám elviselni a hiányod, hidd el nekem! Elárulom, Lou, első dolgom lett volna megölni magam valahogy! – kiabáltam egyre rekedtebben.
- Ne haragudj.. – húzott magához Louis elgyengülve.
- Megértelek. – nevettem fel gúnyosan. – A helyedben én sem szeretnék úgy elégni, hogy össze vagyok veszve valakivel!
- Ne mondd ezt, Lex. – kérte. – Nem akarom, hogy meghalj.
- Akkor gyere ki! – mordultam rá.
- Nem lehet. – hajtotta le a fejét. – Nem bírom, érted?! – könnyes szemekkel nézett fel rám.
Abban a pillanatban világossá vált számomra, hogy tényleg nagy a baj. Segíteni akartam rajta, ezért másképp próbálkoztam.
- Ne érezd magad felelősnek azért, ami velem történni fog, rendben? – simítottam végig gyengéden az arcán. – Az az én döntésem, te pedig mindent megpróbáltál.
- De.. – kezdte.
- Shh, nincs semmi de. – tettem a szájára a mutató ujjam. – Felnőttek vagyunk, eldönthetjük, mit akarunk. Te itt akarsz maradni.. Nem értem ugyan, miért, de nem faggatlak, elmondod, ha akarod. Én is itt akarok maradni veled.. Nem miattad, hanem magam miatt, oké? Magam miatt, és az érzéseim miatt. – zártam le a témát.
Ezután némán elhúzódtam a forró öleléséből, és vele szemben ülve, csendesen figyeltem a magával vívódó fiút.
- Az utolsó dolog, amit akarok, az az, hogy bántódásod essen.. – motyogta nyöszörgő hangon.
- Saját magamtól kéne megvédened, ami lehetetlen. – vigyorodtam el. – Na, akkor maradsz? – kérdeztem elkomolyodva.
- Muszáj. Ne haragudj, de nem bírom. – suttogta.
- Értem. De hé, akkor meg, legyél már vidámabb! – böktem meg a combját. – Gondolj arra, hogy mindjárt minden könnyebb lesz! Szerintem ez tök jó!
- Végül is.. – sóhajtott fel.
Tudtam, hogy belül még mindig hatalmas harcot vív önmagával és a lelkiismeretével. Szótlanul néztem, nem akartam megzavarni. Lassan én is elmerültem a gondolataimban..
- Mi az? – értetlenkedett Lou. – Miért nevetsz?
- Csak eszembe jutott valami. – mosolyodtam el. – Képzeld, idefelé, amikor Torival beszélgettünk, valamire pont azt mondta, hogy ’A makacsságod egyszer még a sírba visz, Lex.’. Hát, ki hitte volna, hogy igaza lesz? – vigyorogtam. – Makacsul kitartok amellett, hogy nélküled nem megyek ki. Ennek pedig az a következménye, hogy itt égünk. Mondhatni, már most a sír szélén állunk. – nevettem.
Erre már Louis szája is mosolyra húzódott. A reakciójának azért örültem annyira, mert pontosan ez volt a tervem: szépen, lassan, amíg a tüdőnk csak bírja, visszahozom az életkedvét.
- Tehát, itt maradunk. Van még körülbelül.. – itt körbe pillantottam a közeledő lángokon – hmm.. kb. 5-6 percünk. Mit akarsz csinálni addig? Van nálad valami utazó sakk-készlet? Esetleg dámázzunk? Mondjuk azt sosem tudtam, de most megmutathatnád, hogyan kell! Tudod: jó pap holtig tanul. – folytattam a felvidítását, egyre nagyobb sikerrel.
- Te nem is vagy pap. – rázta meg a fejét vigyorogva. Ez az, haladunk, már vigyorog!
- Nem, és apáca sem. – kacsintottam rá. – De sakkozni tényleg tudok, biztos nincs nálad semmi?
- Sajnos nem így készültem. – nevetett fel.
- Kár. – biggyesztettem le a szám, majd vele nevettem én is.
Hirtelen valami még poénosabb dolog is az eszembe jutott, ezért hangosabban röhögtem.
- Mi az? – kérdezte mosolyogva.
- Tudod, sosem gondolkodtam azon, hogyan fogok meghalni.. De, ha egyszer megkérdezték volna tőlem, biztos nem azt válaszoltam volna, hogy: ’A világ legnagyobb bandájának egyik videó forgatásán bent ragadok egy égő házban az egyik énekessel, és utazó sakk-készletről dumálunk a maradék néhány percben..’ – nevettem.
- Te jó ég! – röhögött ő is.
- Látod, Louis, ettől a csodálatos humorérzéktől fosztod meg a világot. – csóváltam a fejem rosszallóan, a szám sarkában egy huncut mosoly bujkált.
- Zseniálisan csinálod. – bólintott elismerően, szélesen elmosolyodva.
- Melyiket? A zsarolást vagy a bűntudatkeltést? – kíváncsiskodtam boldogan.Tudtam, hogy én nyertem.
- Mindkettőt. – nézett mélyen a szemembe.
- Igyekeztem. – mosolyogtam rá. – Fordított helyzetben ezerszer könnyebb lett volna, mert te simán felkapnál és vagy kapálózva, vagy lefogva kicipelnél innen. Én viszont nem bírlak el téged, ezért kellett kitalálnom mást. – magyaráztam. – Na, gyere, segítek felállni!
- Egy pillanatra még várj. – húzott oda magához, mielőtt feltápászkodhattam volna. – Honnan tudtad, mi kell nekem?
- A válasz nagyon egyszerű. – fogtam meg a kezét, és a szívemre helyeztem. – Itt ugyanaz van, mint itt. – ennél az ő mellkasára helyeztem a kezét.
Némán fúrta a tekintetét az enyémbe, a szája halvány mosolyra húzódott. Egy hatalmasat nyeltem, kirázott a hideg a közelségétől.
- Köszönöm.. – lehelte.
A homlokunk majdnem összeért, az arcunk közötti távolság vészesen lecsökkent.
- Ne nekem köszönd. – nyögtem ki nagy nehezen, miközben megbabonázva bámultam a szemeit.
Akaratlanul is lepillantottam egy másodpercre az ajkaira, amelyek csábítóan puhának tűntek.
- L.. – el akartam fordulni, de Lou magánál tartott a felkaromnál fogva, nem engedett abból a kis távolságból, ami köztünk maradt.
- Shh.. – csitított mosolyogva.
- Louis.. E-ezt talán.. talán nem.. izé.. nem kéne.. – motyogtam akadozva.
- Miért nem? – értetlenkedett.
- Mert kint vár rád valaki, aki ennek nem igazán örülne. – tájékoztattam.
- Ki?
- Mond neked az a név bármit is, hogy Eleanor? – szóltam rá szemrehányóan.
- Tényleg.. – eresztett el.
- Na, gyere, most már komolyan mennünk kell, amíg még tudunk! – tápászkodtam fel.
Sietve őt is felhúztam, azonban a megerőltető mozdulatok következtében minden eddiginél több füst áramlott a tüdőmbe.. Úgy tűnt, mindjárt megfulladok, eszeveszett köhögésbe kezdtem, majd hatalmas szúrást éreztem a mellkasomban, és képtelen voltam állva maradni, ezért leguggoltam inkább.
- Lex, minden rendben? – kérdezte aggódva Louis, néhányat köhögve.
A számban már tisztán éreztem a vér ízét. A szemeim elkerekedtek a félelemtől, eszembe jutott, mi történt 4 éves koromban.
- I-igen. – álltam fel. A hangom remegett, de próbáltam megemberelni magam. Ha nekem már úgyis mindegy, legalább Lou biztosan élje túl!
- Menjünk, gyorsan! – vetettem át a vállamon a karját.
Őt támogatva igyekeztem megtalálni a kiutat. Arra viszont nem számítottam, hogy az a folyosó, amelyről jöttem, már teljesen ég.
- Erre van egy másik út.. – mutatott Louis egy számomra ismeretlen folyosóra.
Megbíztam benne, ezért habozás nélkül arra felé fordultam, és abba az irányba botladoztunk tovább.
Lounak igaza lett, hamar odaértünk a lépcsőhöz. Szerencsére még csak a korlátok égtek, így le tudtunk menni. Egyre nehezebbé vált Louist támogatni és tartani, a hőség, és főként a sok füst erőteljesen dolgozottellenem.
A legalsó lépcsőfokról lelépve ismét hatalmas szúrást éreztem a tüdőmben.. Kétrét görnyedtem, hogy el tudjam viselni a fájdalmat. Néhány igazán mélyről jövőt köhögtem, majd a vér elöntötte a számat.. Kétségbeesetten próbáltam visszanyelni mindet, aztán gyorsan felálltam. Akkor is kibírom!
- L-Lexi.. Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Lou félve.
- Igen, miért? – préseltem ki a szavakat a számon. A tüdőm nem engedett normálisan beszélni.
- Véres a szád.. – suttogta.
- Mi?! Ugyan, dehogy! – tiltakoztam, és gyorsan letöröltem. – Csak rosszul láttad.
- De én.. Mindegy, menjünk inkább. – egymást átkarolva indultunk el az ajtó felé.
Menet közben észrevétlenül megnéztem azt a kezem, amelyikkel megtöröltem a számat.. Tényleg véres volt. A francba!
A bejárathoz érve kénytelenek voltunk ismét megtorpanni.. Az ajtó ugyanis kidőlve égett az út közepén, valamint lángoló, félig leszakadt gerendák is keresztezték az utunkat..
- És most merre? – fordult felém Lou.
- Kijutunk, érted? Ki. Fogunk. Menni. Kell lennie egy másik kijáratnak is! – biztattam.
Őszinte csodálattal nézett rám a hatalmas optimizmusom és lelkierőm miatt, bár arról nekem sem volt fogalmam, hogyan kerültek belém..
- Próbáljuk meg arra! – indultam el balra. (ez rímel xdd – a szerk.)
Alig haladhattunk 20 métert, amikor találtunk egy nagyobb rést, amin szemmel láthatóan kiférünk.
- Menj előre! – utasítottam.
- Félsz, hogy bent maradnék, ha itt hagysz, ugye? – vigyorodott el.
- Jogosan, nem? – vontam fel a szemöldököm.
- De. – bólintott beismerően, és leguggolt a lyuk előtt.
- Menj már. – szóltam rá köhögve. Éreztem, hogy nem sokáig bírom már.
- Add a kezed! – nyúlt vissza a házba, miután sikeresen kimászott.
Hálásan markoltam meg az ujjait, és szinte már csak miatta bújtam ki a résen.
Éppen időben, mert egy hatalmas, égő gerenda csapódott a rés elé, pont azután, hogy kihúztam a lábam.
Ezután köhögve, egymást támogatva, enyhén kormos arccal botorkáltunk előre. Minden biztonsági őr, akik előre jöttek a kerítéstől, ámulva néztek minket. Az én szemem előtt azonban csak egy dolog lebegett: a testőrök a sátor mellett. Ők vigyáznak Louisra, amíg ideérnek a mentősök.
Ahogy odaértünk a ledermedt Paulhoz és a körülötte állókhoz, Lou elengedte a derekam, és köhögve elterült a földön.
- Tomlinson! – hitetlenkedett a menedzsere, őszinte örömmel az arcán.
A távolból már hallottam is, amint a riporternő izgatottan tudósítani kezd, majd a Tv-kamera az arcomra és úgy egyáltalán rám fókuszált.
- Lexi, neked teljesen elment az eszed?! – rivallt rám a bátyám. – Megőrültél, mondd csak?! Hogy juthatott ilyen az eszedbe?!
- Niall.. – nyöszörögtem.
- Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted! Lexi, te nem vagy normális! – folytatta.
- Nialler.. – próbáltam beszélni hozzá.
- Haver, a húgod.. – szólt közbe Harry.
- Úristen, jól vagy? – lépett hozzám közelebb a bátyám.
- Niall.. azt hiszem.. – itt félbe kellett hagynom.
A tüdőm minden eddiginél erősebben szúrt, újból összegörnyedve köhögtem.. A végén akaratom ellenére is ki kellett köpnöm egy kis vért.
- Niall.. azt hiszem.. azt hiszem, baj van.. – suttogtam, felnézve a rémült szemeibe.
Egy újabb erős köhögésroham tört rám, majd félájultan elterültem Louis mellett.
- Mondtam.. mondtam, hogy nem hagyhatom bent.. ne haragudj, Nialler.. – szinte hangtalanul tudtam már csak kimondani ezt, meredten bámulva a fűszálakat.
Ennyire telt az utolsó, megmaradt erőmből, aztán minden végleg elsötétült előttem..
Louis szemszöge:
Köhögve feküdtem a fűben, egyre nagyobb félelemmel a szívemben hallgattam Lexi és Niall beszélgetését. Semmit sem értettem, de éreztem, hogy nagy baj van.
Amint a lány mellém esett, összeszorult a torkom.
- Lexi! – ordított fel Nialler, és a húga mellé rogyott. – Nem! Nem! – ismételgette a könnyeit nyelve. – Mikor jön már az az istenverte mentő?!
Ebben a pillanatban, szinte végszóra, meghallottuk a távolból jövő szirénázást.
Lexa szájából egy vékony csíkban szivárgott a vér.. Mindenki sokkolva volt, senki sem tudott semmit szólni.
Hosszú óráknak tűnő percekkel később leparkolt mellénk két mentőautó, a közelből pedig más szirénákat is lehetett már hallani: megjöttek a tűzoltók és a rendőrök.
A Tv-sek tovább vettek mindent, szánalmasan örültek ennek a nagy szenzációnak.
Niallt ellökték a húgától, és kihoztak egy hordágyat, hogy rátegyék. Nekem is hoztak egyet, de mielőtt bármelyikünket is megemelhették volna, megragadtam Lex kezét. Pontosan ugyanúgy kulcsoltam össze az ujjainkat, ahogy Lexi tette odabent a házban.
Miután mindkettőnket felpakoltak a hordágyakra, két különböző mentőautóba vittek volna, de nem engedtem, erősebben szorítottam a lány kezét.
- Vele maradok! – makacskodtam.
- Mit gondolsz, beférnek? – kérdezte az egyik mentős a másikat.
- Próbáljuk meg! Úgysem jön senki velük, mert még helyszínelnek! Később érnek csak be a kórházba! – válaszolt egy harmadik hang.
- Louis, nagyon vigyázz rá, ha már elcseszted az életét! – szólt utánam Niall dühösen.
Megértettem, hogy mérges rám, teljesen jogos volt minden szava. Jogos volt, és piszkosul fájt, hogy szinte biztosan igaza van. Lehet, hogy én öltem meg őt, a bent rendezett 'én nem akarok kijönni innen' hisztimmel.
- Mennyi esélyük van túlélni?! – faggatózott Karen idegesen. Nyilvánvalóan bosszantotta, hogy mind kijutottunk.
- Hát.. A fiúval első ránézésre minden rendben lesz, de ami a lányt illeti.. Nem szolgálhatok semmi biztatóval. Az orvosok megtesznek majd minden tőlük telhetőt, de készüljenek fel a legrosszabb lehetőségre is.. – búcsúzott a mentős, és ránk zárta az autó ajtaját.
Egy perccel később már úton voltunk a kórház felé, két hátul ülő mentős ápoló vigyázó szemei alatt.
- Minden rendben lesz veled, gyönyörűm.. – szorítottam meg az ujjait. – Minden rendben lesz, ígérem..
Egyelőre ennyi ^^ Lexa 'betegségéről' pedig csak annyit, hogy fogalmam sincs arról, van-e ilyen a valóságban :D Szerintem nincs, de mindegy, most itt lesz :P A sztori alapból kitalált, miért ne lehetnének benne más kitalált dolgok is? :)
Remélem tetszett, komizzatok, csillagozzatok pls! :))
U.i.: most az egészet átolvastam és átjavítottam, a lényegesebb dolgokat direkt dőltbe is raktam :) Ez az egész 106. rész olyan, hogy mindennek köze van mindenhez :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése