Inkább majd csak a rész végén járatom egy sort a lepénylesőmet, de ha jól sejtem sokan nem bánják túlságosan, hogy nem írok a fejezet elé még egy egész kisregényt pluszban.. ;) :DD
Jó olvasást, I hope u like it :)
Louis szemszöge:
- Minden rendben lesz veled, gyönyörűm.. - szorítottam meg az ujjait. - Minden rendben lesz veled, ígérem..
***
A kórházba érve még mindig makacsul fogtam Lexi kezét, úgy toltak végig minket a folyosókon, hogy az ujjaink összekulcsolva „lebegtek” a két kerekes hordágy között.
- Nézze uram, a hölgynek sürgős ellátásra van szüksége, szóval kérem, engedje végre el! – szólt rám az egyik mentős, miután megálltunk.
- Ugye túléli? – kérdeztem remegő hangon.
- Mindent megtesznek érte, de.. sajnos nem túl biztató a helyzet. - vallotta be az amúgy egyáltalán nem szimpatikus pasi.
- Nem lehet.. – suttogtam elhalóan, és mindennél erősebben szorítottam a lány kezét.
Lassan oldalra fordítottam a fejemet, a szemem elé táruló látvány tényleg nem volt valami fényes..
Lex szinte már halálos nyugalomban feküdt, a mellkasa éppen hogy mozgott egy kicsit, a bőre holtsápadt volt. Aranyszőke haja fénytelenül lógott le az ágyról, az ajkai enyhén elnyílva, szokásos csábító színük helyett sötétlilában „pompáztak”. Ezek után kész szerencsének gondoltam, hogy az emlékeimben ragyogóan kék szemeit nem láthatom most, ilyen állapotban..
- Mentsék meg nekem! – könyörögtem könnyes szemmel.
- Nézze, uram, maga éppen jelen pillanatban is csökkenti a nyavalygásával a hölgy esélyét a túlélésre! Már rég nekiállhattak volna az ellátásának az orvosok, de ehelyett maga feltart minket! Nem szívesen mondok ilyet egy betegnek, de a végén még maga lesz a hibás, mert.. gondolom érti. – közölte velem durván a tényeket a fickó.
A szemeim elkerekedtek, a szám elnyílt, hangosan ziháltam a kétségbeeséstől..
- Nem halhat meg.. nem halhat meg miattam.. – nyögtem fel, majd a félelem és a bűntudat okozta fájdalom hatására hirtelen minden elsötétült előttem. Nem bírtam normálisan felfogni és feldolgozni az előbbieket, lassanként elveszítettem az eszméletemet.
Félájultan (?) feküdtem a hordágyon, de még éreztem, ahogy elhúzzák tőlem Lexit, és a kezem erőtlenül hullik alá, hiszen most már nincs miért tartanom: az én gyönyörűségem ujjai már annál messzebb vannak, minthogy elérhetném őket.
Az utolsó dolgok, amiket még felfogtam a környezetemből, egyáltalán nem tetszettek, sőt! Elég rendesen begurultam tőlük, már amennyire a maradék erőmből telt..:
A távolból még hallottam az előbbi, felettébb „kedves” mentős hangját, amint egy társához beszél az én kicsi Lexemről:
- Na, végre befogta ez a kis pöcs, legalább vihetem a csajt! Amúgy, Max, szerinted is rohadt dögös? Úgy meghúznám egyszer, kár hogy nincs magánál! – röhögött.
- Nézd a gyereket, hogy ökölbe szorult már erre a keze! – vigyorgott a mellettem álló haverja, az a bizonyos Max. – Szerinted miért? – vihogott.
- Talán ő már meghúzta, és nem engedné át senkinek, olyan piszok jó volt! – válaszolt nevetve a „kedvesség és udvariasság mintaképe”.
- Figyelj, Chris, ha kikerül innen, simán megkeresheted, hogy megkérd arra, hogy kifejezze az irántad érzett háláját.. – vigyorodott el Max.
- Ja, ez jó! Hogy kifejezze a háláját.. de a hálóban! – röhögött tovább, az ezek szerint Chris névre hallgató, az általam vezetett ’megverendők lista’ jelenlegi első helyezettje.
Esküszöm, kitekerem a nyakát, ha lesz képe beállítani hozzánk! Ha pedig hozzá mer érni akár egy ujjal is Lexához, megölöm, arra mérget vehet!
Lassanként egyre távolabbról hallatszott annak a seggfejnek a röhögése, mert valószínűleg időközben elindult Lexivel a megfelelő orvosokhoz, hogy kezelésbe vegyék.
- Na, haver, most mi is megyünk! A csajod már jó kezekben van! Talán túl jó kezekben is.. – jegyezte meg Max, és tisztán éreztem a hangján, hogy vigyorog.
Mielőtt még jobban ökölbe szoríthattam volna a kezeimet, végleg elfogyott az erőm, és minden megszűnt körülöttem.
*** Másnap reggel ***
Amint kinyitottam a szemeimet, elvakított a fehérség. Kellett pár perc, amíg megszoktam a nagy fényességet, és tisztábban láttam mindent.
- Örülök, hogy végre felébredt, Mr. Tomlinson. – mosolygott rám az eddig valami kórlappal (vagy mivel) bajlódó, szobámban lévő doktor.
- Nem tudja véletlenül, hogy hogy van az a lány, akit velem együtt hoztak be? – támadtam le rögtön.
- Nem, de ha akarja, megérdeklődhetem. Egyébként Dr. Phillip Roberts vagyok, a kezelő orvosa. – mutatkozott be mosolyogva.
- Nagyon megköszönném, ha utána nézne. – bólintottam egy kicsit megkönnyebbülve.
- Rendben, megoldjuk. Na és, hogy érzi magát a fiatalúr? – kíváncsiskodott vigyorogva.
- Megvagyok, köszönöm. Ugye nem halt meg semmilyen 20 év körüli lány a napokban? – faggattam tovább idegesen.
- Látom, ez a kérdés különösen foglalkoztatja.. – csóválta a fejét mindentudóan mosolyogva.
- Öö.. – pirultam el.
- Jól van, értem én. – kacsintott rám a férfi. – Viszont, legyen szíves, ne izgassa magát, mert annál tovább kell bent tartanunk.
- Könnyű azt mondani! – húztam el a szám.
- Akarja, hogy megkérdezzem az érintett kollégám, vagy nem? – vonta fel a szemöldökét. Az előbbi pimasz megnyilvánulásom érezhetően nem jött be neki.
- Akarom, akarom, persze, hogy akarom! – vágtam rá. – Ígérem, igyekezni fogok nyugodt maradni, csak nézzen utána! - ha szükséges lett volna, bármi mást is megígérek neki, csakhogy megtudhassam mi lett az én gyönyörűmmel.
- Remek, ezt szerettem volna hallani. – bólintott elégedetten az orvos. – Nos, akkor hamarosan visszajövök, remélhetőleg valami jó hírrel! – indult kifelé.
- És kérem, Dr. Roberts, ha valami rossz történt volna esetleg, akkor azt is mondja meg. – a mondat végén nyeltem egy nagyot. Erre még gondolni is borzasztó volt!
- Ez csak természetes. – nyitotta ki az ajtót. – Ó, és látogatót most egyelőre nem fogadhat, de ezt majd még később megbeszéljük, és akkor akár nem sokára már lehet róla szó! No, de addig is, jó pihenést! - búcsúzott el.
Halkan csukta be maga mögött a fehér ajtót, én pedig egyedül maradtam az ide-oda cikázó gondolataimmal.
Vajon mi van vele? Muszáj élnie, azt nem bírnám ki, ha másképp lenne! – gondoltam könnyes szemmel. – Te jó ég, mi van, ha úgy jön vissza a pasi, hogy azt közli velem, hogy meghalt?! Úristen, akkor mit csinálnék?! Tuti kiugranék az ablakon, vagy valami hasonló! Várjunk csak, mit is mondott a házban Lex? Felakasztaná magát? Talán én is ezt teszem akkor, ha rossz hírt kapok róla.. Elvégre tiszteletben kell tartani az emlékét, vagy mi a szösz!
***
Idegtépő 20 perccel később, végre valahára kinyílt a kórtermem ajtaja, és a szokás szerint mosolygó Dr. Roberts lépett be a fehér szobába.
- Tehát él?! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – örültem meg.
- A kisasszony? Sajnos vele nem tudom, mi van, de beszéltem az orvosával, egy fél órán belül ide jön, mert személyesen akar beszélni magával. – közölte.
- Személyesen? – lepődtem meg. Remélem, nem azért jön, hogy szemtől szembe mondja el nekem a rossz hírt..!
- Nem kell rögtön a legrosszabbat feltételezni, Mr. Tomlinson! – dorgált meg a férfi, kitalálva a gondolataim.
- Tudom én, csak éppen.. hagyjuk. – motyogtam.
- Rendben. – hagyta rám. – Jaj, majd’ felejtettem! – kiáltott fel egyszer csak a homlokára csapva. - A hölgy orvosa előtt még pont belefér az idejébe, hogy beszélgessen a nagynénjével! Véleményem szerint már elég jó állapotban van ahhoz, hogy beengedjem magához a hölgyet.
- A nagynénémmel? – kerekedtek el a szemeim. Melyikkel beszélgessek? Azzal, amelyik meghalt, azzal, amelyik kint él Skóciában, vagy esetleg azzal, amelyikkel még életemben nem találkoztam? Hmm, vajon melyik lehet itt..? (nem tudom, mi van Louis igazi nagynénje(i)vel, sorry – a szerk.)
- Igen, a nagynénjével. Már szörnyen aggódik magáért, itt vár a folyosón. – bólintott Dr. Roberts. – Nos, beengedhetem?
- Igen. – válaszoltam, és igyekeztem nem túl furcsa fejet vágni. Volt egy tippem arra, kivel lesz „szerencsém” találkozni..
A sejtésem (sajnos) beigazolódott, amint Karen szánakozó fejjel belépett a szobámba, az orvos pedig távozott.
- Mit akar? – kérdeztem feszengve.
- Ejnye, hát nem is örülsz nekem?! Nekem, a kedvenc nagynénédnek?! – játszotta a megdöbbent sértődöttet.
- Már elment. – közöltem vele a szemeimet forgatva.
- Ebben az esetben a tárgyra térek, aranyom! – támaszkodott az ágyam szélére, fenyegetően fölém tornyosulva.
- Csak nyugodtan. – néztem fel a szemeibe merészen.
- Sajnos van számodra egy jó hírem.. Ami Lexát illeti.. – itt drámai hatásszünetet tartott.
A hallgatása közben a szívem vadul kalapált, a szám kiszáradt, a torkomban pedig egy hatalmas gombócot éreztem. Jó hír? Számomra jó.. De.. de mi van, ha csak szórakozik velem?! Mi van akkor, ha valójában nem nekem, hanem csak neki jó a hír?
- Lexa?! Mi van Lexával?! – szinte már hisztérikusan faggattam Karent.
- A mi drága, egyetlen Alexánk jövője még mindig bizonytalan.. Ez tehát semmi biztosat sem jelent. Se neked, se nekem. Egy valamit viszont jól jegyezz meg: a kórházban borzasztó kiszolgáltatott helyzetben van! – húzta ördögi mosolyra a száját.
- Mit akar tőlem?! Mit akar érte?! – vágtam közbe kétségbeesetten.
- Ha azt akarod, hogy kivételesen, most az egyszer NE tőlem függjön a lány élete, hanem csak saját magától, akkor azt teszed, amit mondok neked! – vigyorgott.
- Ne merje őt bántani! – sziszegtem villámló szemekkel, a kezeim ökölbe szorultak. Őszintén reménykedtem benne, hogy legalább egy kicsit tart tőlem, és attól a ténytől, hogy egy befolyásos, hímnemű lény vagyok.
- Hűtsd le magad, Tomlinson, különben megbánod! – figyelmeztetett dühösen. – Szánalom, hogy az a hülye liba valakinek is ilyen fontos!
- Ne merjen ilyet mondani róla! – pattogtam tovább, bár már láttam, hogy nincs sok értelme, tekintve, hogy nem ijed meg tőlem.
- Miért, akkor mi lesz? Mit csinál akkor a hős szerelmes? – nevetett fel gúnyosan, aztán elkomolyodva folytatta. – Igaz, valószínűleg úgysem éri meg a holnapot az a kis tyúk, de ha esetleg mégis, akkor készülj, mert folytatod a kínzást. Majd szólok, hogy hogyan, ne aggódj. Ó, és még valami: figyellek, Tomlinson, remélem tudod! – búcsúzott.
Már épp indult volna kifelé, amikor még az ágyam mellett állva, véletlenül (?) leejtette a karkötőjét.
- A francba. – szitkozódott, miközben leguggolt érte.
Óvatosan próbáltam úgy hajolni, hogy megtudjam, biztosan csak az ékszerről van-e szó, de túl ügyes volt, mert nem láttam semmit.
Ahogy elkezdett felemelkedni, gyorsan visszavetődtem a párnámra.
- Mint mondtam, figyellek. – pillantott rám még egyszer utoljára fenyegetően, aztán szó nélkül kisétált.
- Lexi.. – suttogtam összeszorult torokkal, a távozó nő után nézve.
Rettentően féltem attól, hogy valami baja esik.. Nem bírnám elveszíteni, főleg nem a saját hibámból!
*** Eközben ***
Lexa szemszöge:
A peremen voltam. A peremen, amely elválasztja az életet a haláltól, és így az élőt a halottól.. Ott voltam.
Mögöttem hatalmas tér fehér volt, előttem pedig, mint valami szakadék, fekete volt minden. Anélkül, hogy bárki bármit mondott volna erről, tapasztalatból tudtam melyik mit jelent.. A fehér térben kómában vagyok, a feketében viszont halott.
Tudtam, hogy vissza kell mennem.. vissza, a fehérségbe. De nem ment. Úgy éreztem magam, mint akit megkötöztek. Megkötöztek, hogy bármelyik pillanatban egyszerűen lelökhessenek a feketeségbe. Ha leesnék, tehetetlenül zuhannék alá. De én nem akarok se lezuhanni, se meghalni.
Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy megforduljak és a fehér térbe érve végre kómába kerülhessek, azonban képtelen voltam bármit is csinálni.
De akkor mégis mi lesz velem? Nem lebeghetek itt örökre! Se előre, se hátra nem mozdulhatok. Nem halhatok meg, de nem is élhetek. Hogy a francba van ez?!
Louis szemszöge:
Körülbelül 10 perc sem telhetett el Karen távozását követően, amikor belépett az orvosom, egy másik, számomra korábbról már ismerős dokival a nyomában.
Hát itt van.. - gondoltam remegő szívvel. - Itt van Lexi orvosa, hogy személyesen beszéljen velem..
- Jó napot, Mr. Tomlinson. Örülök, hogy ismét találkozunk, bár a miértje nem lelkesít különösebben. - mosolygott rám a pasi. Az a pasi, aki régen az én orvosom volt, még az emlékezet-kiesésemnél. Az a pasi, aki akkor is Lexa orvosa volt, amikor Emily megtámadta. Az a pasi, aki rengeteg infót tud (vagy legalábbis sejteni biztosan sejt) a Lexihez fűződő mély kapcsolatomról.
- Ú-úgy érti, hogy Lex.. hogy ő.. izé.. ugye nem? - nyöszörögtem falfehéren.
- Jaj, nem, dehogy! Arra céloztam, hogy Ön is betegként van itt. - nyugtatott meg gyorsan. A szavai hallatán egy óriási, megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem.
- A kis hölgy már annyira a szívemhez nőtt, hogy amint megláttam a hordágyon a sürgősségin, azonnal utána érdeklődtem. Így került ismét hozzám. – mesélte, furcsa módon, különlegesen csillogó szemekkel.
- Legalább jó kezekben van. - fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten. A doki a bók hallatára egy kicsit elpirult.
Elpirul, zavarba jön és ragyogó szemekkel beszél Lexáról.. Oké, itt valami bűzlik! Csak nem belezúgott ő is?! Bár mondjuk, ha Lexiről van szó, tényleg elég meglátni, és máris beleszerettél.. Na de, akkor is! Hiszen ő az orvosa! Milyen lenne már, ha belehabarodott volna?! A pasi megvan 40-50 éves!
- Ugyan.. - legyintett, zavarában nevetgélt egy sort, majd komolyan folytatta. – Négyszemközt kell beszélnem Önnel, Mr. Tomlinson. – jelentette ki, jelentőségteljesen a mellette álló férfire pillantva.
- Akkor én megyek is, az ajtó előtt várok. – hátrált ki a kórtermemből Dr. Roberts.
- Ugye él? Kérem, mondja, hogy él! – néztem fel az orvosra könnyes szemmel. Előle már tényleg nem volt mit rejtegetnem.
- Nos, ezt így konkrétan nem mondhatnám.. – kezdte, mire a könnycseppek végigfolytak az arcomon.
- Ne.. Lexi.. nem lehet.. – ráztam a fejem kétségbeesetten.
- Mr. Tomlinson, kérem, őrizze meg a nyugalmát, egyelőre szó sincs arról, hogy a lány meghalt volna! – szólt rám.
- De.. de.. akkor.. akkor mégis mi van vele? – értetlenkedtem.
- Miss Morgan sajnos még jelen pillanatban is élet-halál között lebeg. Mi mindent megteszünk érte, és még semmi sem biztos. Nem 100%, hogy túléli, de még van rá esély. – magyarázta.
- Hogyhogy lebeg?! Se nem halott, se nem élő?! – kiáltottam fel idegesen.
- Attól tartok valami ilyesmi. A szervezete nem hajlandó normálisan, vagyis az elvárt módon reagálni a segítségünkre.. Olyan, mintha nem akarna se meghalni, se élni. – folytatta. – Küzd az életéért, ugyanakkor mégis eldobná magától. Nem értem, hogyan lehetséges ez, ilyen esettel még a hosszú pályafutásom alatt sem nagyon volt dolgom.. – vallotta be a doki.
- É-értem. – bólintottam. Ennél több reakcióra nem voltam képes.
- Nos, az igazat megvallva ezért jöttem magához személyesen.. Ezt eddig bárkivel megüzenhettem volna, de van itt még valami ezzel kapcsolatban.. Illetve nem is valami, hanem valaki.. Konkrétan Ön. Elvégre Ön az, aki leginkább befolyásolja a lány életét.. Sokszor tapasztaltam már a kettejük közötti, megmagyarázhatatlanul erős köteléket, így pontosan tudom, hogy jelenleg is minden Öntől függ. A lány élete Öntől függ, Mr. Tomlinson. – nézett a szemembe komolyan. A szavai súlyát érzékelve egy hatalmasat nyeltem.
Egy rövidebb hatásszünet után komoran folytatta tovább a monológját:
- Tisztában vagyok vele, hogy tudja, hogyan érez maga iránt a hölgy.. Szerelmes magába. És szerintem ez lehet az egész jelenlegi állapotának a magyarázata.. Nem akar meghalni, mert akkor távol kerülne Öntől, ugyanakkor mégis elmenne innen, mert ha jól tudom, maga még mindig a barátnőjével van, Miss Morgan helyett. – mondta az orvos.
- Í-így van, Eleanorral járok. – suttogtam.
- Sajnos attól tartok, hogy pont ez az, ami végzetes lesz a lány számára.. – közölte a doki szomorúan. – Ha legalább bemehetne hozzá az intenzívre, és elmondhatná neki, hogy fontos Önnek.. Még ha hazugság is, biztos vagyok benne, hogy megmentené az életét. Bár, a könnyeiből ítélve nem hazudna olyan nagyon.. – pillantott rám mindentudóan.
- Mindent megteszek érte! – vágtam rá.
- Sajnos magának itt kell maradnia, nem engedik be az intenzívre. – hűtött le a férfi.
- De ha azt mondja, hogy vészhelyzet van? – próbálkoztam reménykedve.
- Túl szigorúak a szabályok. – csóválta a fejét a doki elgondolkodva. - Valami mást kell kitalálnunk.
Némán meredtem magam elé, az agytekervényeim azonban csillapíthatatlanul dolgoztak. Alig 5 percen belül eszembe is jutott egy egészen kivitelezhető megoldás: Liam.
- Nézze, doktor úr.. – kezdtem, mire gyorsan félbeszakított.
- Mi lenne, ha inkább tegezne? Fogadjunk, még a nevemet sem tudja! Szörnyen sajnálom, hogy ennyi alkalomból egyszer sem mutatkoztam be illendően.. Dr. James Parker vagyok, de kérem, szólítson nyugodtan a keresztnevemen.
- Louis Tomlinson, bár bizonyára tudja, elvégre már volt szerencsénk párszor egymáshoz. – nyújtottam felé a kezem. – Ebben az esetben, James, hívjon csak Louisnak.
Egy férfias kézfogás után újból belekezdtem az ötletem ismertetésébe.
- Mondja csak, James, ugye kivételes esetben beengednek látogatót az intenzívre? – kérdeztem reménykedve.
- Hát, végül is.. El lehet intézni, miért? – kíváncsiskodott az orvos.
- Akkor meg is van a kulcsember. Az egyik barátom, Liam Payne. Ő tud mindenről, ami a "fejemből hiányzó múltamat" illeti, valamint Lexa érzéseivel is tisztában van. Szinte félelmetes, milyen jól informált. – mondtam.
- Eddig ígéretesnek hangzik. – mosolyodott el. – Hogyan is néz ki pontosan Mr. Payne?
- Barna haj, barna szem. A barátnőjének pedig göndör a haja. Ebből biztosan tudni fogja ki, mert így már Zaynnel sem keverhető össze. – jelentettem ki elégedetten.
- Remek, rögtön félre is hívom megbeszélni a dolgot.. – állt fel, azonban megállítottam.
- James, maradjon még egy kicsit, és hívja be Dr. Roberts-et is. – kértem, mire bólintott egyet, és betessékelte a kórterembe az ezidáig az ajtó előtt ácsingózó orvosomat.
- Köszönöm. – motyogtam. – Nézze, Dr. Roberts, el kell altatnia engem. – pillantottam fel rá esdeklően.
- Tessék?! – kiáltottak fel kórusban.
- Úgy értem, nem véglegesen, csak egy ideig. – magyaráztam. – Addig, amíg a lány magához nem tér.. Nem bírok várni. Bármit aláírok, kifizetek, csak altasson el, hogy ne őröljön fel a bizonytalanság!
- Nem akarok vészmadár lenni, de mi lesz, ha a barátnője meghal? – vetette fel Dr. Roberts.
- Sajnos, Phillip, a szóban forgó páciensem nem az úr barátnője, és különben is, mi az, hogy meghal?! Ki kérem magamnak, nem hagyok én senkit sem átszökni a túlvilágra! – háborodott fel James.
- Bocsánat, kolléga, de ezzel a lehetőséggel is számolnunk kell. – védekezett az orvosom.
- Nem! Erre gondolni sem szabad! – csattantam fel dühösen.
- Jól van, kérem, nyugodjon meg, minden rendben lesz a lánnyal. – csitított Dr. Roberts. – Ne izgassa magát, mert megárthat.
- Nem érdekel, majd ha Lexa már túl van az életveszélyen, akkor azt csinálom, amit csak mond, de addig igenis van jogom idegesnek lenni! – morogtam.
- Rendben. – hagyta rám a doki egy beletörődő mosollyal az arcán.
- Ó, és kérem, Dr. Roberts, a barátaimnak ne mondjon egy szót se erről! – tettem hozzá gyorsan.
- Lakat a számon. – kacsintott rám. – De egészen biztos benne, Mr. Tomlinson, hogy ezt akarja?
- Jelenleg nem vagyok olyan idegállapotban, hogy más megoldás mellett döntsek. - közöltem vele higgadtan.
- Megértettem. Nos, akkor nincs más hátra, minthogy ideiglenesen elaltassam. Szabály szegés, de vagy ez, vagy az elmezavar, ha jól látom a szemében. - sóhajtott fel az orvosom.
- Köszönöm. - könnyebbültem meg.
- Ha nincs más óhaja, akkor én most elmegyek és elintézek minden szükséges dolgot. Egy órán belül visszatérek. - mosolygott rám.
- A fiúknak mit mond? - faggattam.
- Mivel Ön megtiltotta, hogy az igazat mondjam, ezért az altatása valódi oka szigorúan bizalmas titokként lesz kezelve. A barátai úgy fogják tudni, hogy az egészségügyi állapota stabil, de megköveteli azt, hogy altassuk egy kis ideig. - mondta.
- Zseniális! Maga egyszerűen zseniális! - örültem meg.
- Ugyan, kérem. - nevetett fel. - Akkor viszlát egy óra múlva. - lépett ki az ajtón.
- Louis, mégis mi ez az egész?! - támadott le James.
- Mi micsoda? Miről beszél? - játszottam a hülyét.
- Ha szereti a lányt, akkor miért bántja?! Ne is tagadja, most már világos, hogy viszonozza a hölgy érzéseit! - közölte feszülten.
- Nézze, James, én érte teszem. Nem mondhatom meg miért, de érte, higgyen nekem. - suttogtam elhalóan.
- Bántja, mert szereti?! Vagy mégis mi? - folytatta.
- Tudja, most már számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy Önnek Lexa több, mint egy beteg.. Azért félti ennyire, mert az ÉN egyetlenem szépsége teljesen magával ragadta! - vádoltam meg.
- Te jó ég, Louis, azt sem tudja miket beszél! - tiltakozott.
- Ja, én nem tudom! De azt azért árulja már el, akkor miért pirult el?! - kötöttem tovább az ebet a karóhoz.
- Öö.. - dadogott.
- Nocsak, kifogytunk a magyarázatokból, James? - gúnyolódtam.
- Jegyezze meg egy életre: maga veszélyes szegény lány számára! - hajolt az arcomba.
- Hát igen, bravó, a legjobb védekezés a támadás.. - nevettem fel önelégülten.
- Ha egy kicsit is szereti a MAGA Lexáját, akkor békén hagyja. - zárta le a témát.
- Ezt majd én eldöntöm, de mindenesetre köszönöm, hogy elmondta a véleményét. - akkor is enyém az utolsó szó! Háhá!
- Nézze, Louis, én nem akarok semmiféle konfliktust kettőnk között, éppen ezért bevallom, hogy.. Igen, valóban van valami fellángolásszerű érzésem a lánnyal kapcsolatban, viszont nagyon jól tudom, hogy az egész úgy ahogy van, egy egyszerű, de ugyanakkor mégis reménytelen, plátói szerelem. - mosolyodott el. - Nézzen rám, kopaszodom, 47 éves vagyok, elváltam. Ha valaki, akkor én totálisan esélytelen vagyok, és különben is, a betegünkkel nem kezdünk ki, ez aranyszabály. Ugyanakkor az érzéseimből kifolyólag jobban aggódom érte, és jobban féltem, így.. Hagyjuk, csak ne bántsa őt, Louis, kérem. - nézett a szemembe komolyan.
- Sosem bántanám szándékosan, nekem elhiheti. - jelentettem ki. A zsarolásról nem tehetek, és amúgy is, az már nem miattam van, hanem Karen miatt!
- Elhiszem. - bólintott a férfi egy halvány mosollyal az arcán, majd felém nyújtotta a kezét.
- Nem hagyjuk meghalni. - mondtam komoly képpel, és kezet fogtam vele.
Ezzel a kézfogással jelképesen lezárult az előbbi vitánk, és valamiféle szövetséget pecsételtünk meg, aminek az a célja, hogy visszahozza a szeretett lányt az életbe. Félig-meddig felesküdtünk Lex megmentésére.
- Azt hiszem, én akkor megkeresem a barátait és beszélek ezzel a Liammel. Azzal egyébként tisztában van, hogy mi történt a hölggyel? - érdeklődött.
- Nem, fogalmam sincs miért jött rá ez az egész 'köhögősdi'. - vallottam be.
- Gondoskodni fogok arról, Louis, hogy mindent halljon, rendben? - mosolygott rám (hosszú idő óta újra) kedvesen.
- Köszönök mindent, James. - pillantottam rá hálásan.
A férfi csak biccentett egyet, és kisétált. Ismét magamra maradtam a cikázó gondolataimmal.
Igazam volt.. Szereti Lexát. Illetve nagyon kedveli és tetszik neki.. Mindegy, egyre megy. Ennek egyedül azért tudok örülni, mert így biztosan nem hagyja, hogy bántsák vagy hogy meghaljon. Ez az, Tommo, csak pozitívan! De ezen a tényen kívül mi pozitív még abban, hogy a szerelmem kezelő orvosa belezúgott Lexbe?! Elárulom: semmi!
- Látom megint egyedül hagytak, Tomlinson. - lépett be gúnyos mosollyal az arcán a "nagynéném".
- Mit keres még mindig itt?! - egyáltalán nem tetszett az, hogy egy épületben tartózkodik az én gyönyörűmmel.
- Téged, Tomlinson, téged. Azt hitted, anélkül elmegyek, hogy meg sem mondom, hogyan kínozd azt a libát, ha életben maradna?! Szörnyen naiv vagy, drágaságom. - nézett rám lesajnálóan, aztán lehajolt.
- Lássuk csak, miről maradtam le. - nyomott meg egy gombot az ágyam alól előhalászott diktafonon.
Szóval ezért "ejtette le" a karkötőjét! - jöttem rá a csodálatos logikámnak köszönhetően.
- Úristen, ez az év poénja! - vihogott az ágyam szélét csapkodva nevettében. - Le-hexa és a doki.. Hát ez kész, ilyen nincs! Ejnye, Dr. Parker, nem szép dolog ellenkezni az 'aranyszabállyal'..! - röhögött, miután a hangfelvétel végére ért.
- Elég! - mordultam rá.
- Hmm.. végül is, nem muszáj viccesen felfogni a dolgot. Rendben, akkor majd még kitalálom, hogy ezt az infót hogyan hasznosíthatom később.. Na de most, a tárgyra térünk, bogaram. - szűkítette össze a szemeit fenyegetően.
- Mit akar? - kérdeztem ingerülten.
- Hallom altatni fognak.. Helyes, akkor már meg is van a feladatod! Szóval, amint felébredtél az altatásból, akár él az a tyúk, akár nem, te rögtön nekiállsz Eleanor után nyavalyogni. Hogy mennyire hiányzott, meg hogy biztos nagyon aggódott, stb. Nem féltelek, tudsz te még kitalálni hozzá mást is. A lényeg, hogy akár ott van az a liba, akár nem, Ellyről dumálsz, többször kijelented, hogy ő életed szerelme. Alexáról egy szót sem szólt, nem kérdezősködsz róla a fiúktól, akik minden bizonnyal itt lesznek veled, amikor magadhoz térsz. Hadd higgyék azt ők is, hogy El számodra az egyetlen, és hogy olyan kőbunkó vagy, hogy nem érdekel a megmentőd állapota. - összegezte gonoszan mosolyogva.
- Maga undorító! - sziszegtem ökölbe szorított kezekkel.
- Jaj, ne dicsérj ennyire, mert még elpirulok! - vigyorgott, majd elkomolyodva a képembe hajolt. - Fogtad az adást, Tomlinson? Ha esetleg nem, itt van ez, emlékeztetőnek a nemes célról. - azzal elővett egy ugyanolyan képet Lexiről, mint a múltkor, és ismét kettétépte a lány nyakánál.
- Tessék! - nyomta a kezembe búcsúzóul. - Vésd az eszedbe, drágám, hogy egy élettel játszadozol, amikor pattogsz nekem! - fenyegetett meg. Egy hatalmasat nyeltem, a torkomban lévő óriási gombóc pedig még nagyobbra nőt.
- Ó, és a szokásos: figyellek, Tomlinson. Ne feledd, én mindenről tudok. - fordult vissza az ajtóból.
Ezután egy ördögi vigyor kíséretében végleg elhagyta a kórtermet.
- A jó kurva életbe!! - sikítottam a párnámba, amit előzőleg gyorsan a számra nyomtam, hogy elnyelje a hangom.
***
Nem sokkal később meghallottam, hogy az ajtóhoz közeledik a beszélgető James és Liam. (ez mekkora poén xdd LIAM JAMES Payne :'D #sorrydehajnalvan - a szerk.)
Automatikusan lehunytam a szemeimet, amint beléptek.
- Louisval mi van? Alszik? - kérdezte Liam.
- Igen, tudtommal. Hamarosan pedig altatót is kap, vagy mi, és ami a legfontosabb, hogy egyelőre még egyelőre nem beszélhet senkivel. - foglalta össze gyorsan a lényeget Lexa orvosa.
- De akkor mi nem zavarjuk? Úgy értem.. - hebegett a teknősimádó.
- Nem, higgyen nekem, ez számára nem zavaró, nem is hall minket, olyan mélyen alszik. Viszont itt könnyebb bizalmas dolgokról beszélni. - terelte a szót a doki.
- Mégis miről lenne szó? - kíváncsiskodott Li.
- A lányról. Segítenie kell rajta. - kezdte James. - Maga, és Mr. Horan, a hölgy gyámjaként ugyebár, bemehet majd hozzá, még az intenzív osztályon is. Ezt én már elintéztem. Viszont lenne egy feladatom az Ön számára.. Mentse meg Miss Morgant. Kérem beszéljen neki olyanokat, vagy akár beszéljen neki olyan személyekről, amelyek miatt hajlandó életben maradni. Jelenleg már az orvostudomány kevés hozzá, most már a lány lelkierejére van szükség.
- Hogyne segítenék, de miért pont én? - akadékoskodott Liam.
- Maga olyan megbízható fiúnak tűnik, és látszik Önön, hogy már régóta ismeri a betegem. - magyarázkodott az orvos.
- Ez így igaz, 7 éves kora óta. - hallottam Li hangján, hogy halványan mosolyog.
- Na látja, megmondtam. - válaszolta James.
- Rendben.. Hát akkor, nem is tartom fel tovább. - hallatszott, amint Liam felállt a székről. - Amint szól, mehetünk az intenzívre. Megmentem Lexát. Megmentem, méghozzá tudom is, hogy hogyan. Louisval.
Győzelem! - gondoltam magamban boldogan.
- Viszlát. - a barátom hangja ezúttal már a szoba másik feléről, az ajtó irányából jött.
Ahogy biztonságosnak éreztem a terepet, kinyitottam a szemeimet. Még éppen időben, pont akkor, amikor James készült becsukni a kórterem ajtaját. Amikor egy pillanatra találkozott a tekintetünk, egy afféle "cinkostársi" mosollyal az arcán, rám kacsintott.
- Hamarosan jön a következő alany: Mr. Horan. - tátogta.
Tehát tényleg betartja a szavát, és előttem elmondatja Niallel a múltbéli sztorit, hogy én is megtudhassam, mi történt Lexivel. Ez az!
***
- Kopp-kopp. - sétált be mosolyogva Dr. Roberts. - Sikeresen szereztem altatót. - újságolta.
- Fantasztikus, köszönöm! - hálálkodtam.
- Tessék, elég erős, ha ezt beveszi, akkor garantáltan elalszik holnaputánig. - tájékoztatott a pirulákra mutatva.
- És mennyi idő múlva hat? - kérdeztem. Niall beszámolója nagyon érdekelt, így arról semmi esetre sem akartam volna lemaradni.
- Kell neki egy 20 perc, de legfeljebb fél óra alatt ki fogja ütni. - tartott elém egy pohár vizet.
- Köszönöm. - vettem el tőle, és egy nagy nyeléssel leküldtem a torkomon minden altatót.
- Később még magára nézek, bár addigra már úgyis rég aludni fog. - nevetett fel búcsúzóul. - Szép álmokat.
Elégedetten vigyorogva dőltem vissza a párnámra.
Hamarosan már képtelen leszek izgulni és józanul gondolkodni. - örömködtem magamban.
*** 5 perccel később ***
Ismét automatikusan lehunytam a szemeimet, ahogy meghallottam, hogy James ezúttal Niallel közeledik. (hát ez teljesen kész xdd NIALL JAMES Horan :'DD #sorryagain xd - a szerk.)
Szívszorító volt végighallgatni Lexi múltjának egy újabb tragikus részletét. Az, hogy már akkor is majdnem meghalt, és hogy egyedül Nialler kitartása meg testvéri szeretete mentette meg, szokás szerint megrémített. Félelmet ébresztett bennem az a gondolat, miszerint ha Lex már akkor eltávozik a földről, akkor sohasem ismertem volna meg őt.. Őt, az én egyelten gyönyörű szerelmemet.
*** 2 nappal később *** (végre haladtunk is valamennyit az időben, mi? :D - a szerk.)
Ébredezés közben lassan újra érezni kezdtem az agyam, és lassanként ismét képessé váltam a (viszonylag) normális gondolkodásra.
Az első dolog, ami bevillant, az Karen fenyegetése volt.
Meg kell tennem.. - suhant át a gondolat az agyamon. - Meg kell tennem, mert túl sok minden forog kockán..
Alighogy kinyitottam a szemeimet, rögtön ráébredtem, hogy a nőnek már alapból is igaza volt: a fiúk aggódó tekintetével találtam szembe magam, miközben nagyokat pislogtam. Tehát jól tudta, hogy a srácok is bent lesznek, amikor magamhoz térek.. Hurrá!
- L-Louis? Minden rendben, haver? - kérdezte félve Harry. - Ugye jól vagy?
- Ho-hol van Eleanor? Te jó ég, ugye nem akadt ki nagyon?! Biztos nagyon hiányoztam neki! És szegény, hogy aggódhatott értem! Hol van a barátnőm? Hol van Eleanor? - ismételgettem fojtott hangon.
Ezzel szemben a fejemben közben végig ez járt: Bassza meg, valaki mondja már, hogy Lexi még él! Mondja meg mi van vele, mert én nem kérdezhetek rá!
- Kit érdekel ilyenkor El?! Az nem is izgat, hogy mi történt a húgommal?! - kelt ki magából Niall. - Megmentette az életed, a rohadt életbe is, Tomlinson! Erre te meg a csajod után nyavalyogsz! Könyörgöm, majdnem 3 napig lebegett élet-halál között, csakis miattad! - a szöszi feje egyre vörösebb és vörösebb lett kiabálás közben. De teljesen megértettem a dühét, én is pont ugyanígy éreztem magammal meg a viselkedésemmel kapcsolatban.
Nagyot nyeltem, ahogy végiggondoltam mit is kellene erre válaszolnom. Az már tényleg szörnyen nagy bunkóság és a pofátlanság teteje, de muszáj lesz kimondanom..
- Kit érdekel Lexa? Erős lány ő, mindent kibír! Ezt is biztos félkézzel átvészelte! Miért érdekelne ő engem, ha a barátnőmet szeretem, és hiányzik? Miért érdekelne engem a te drágalátos húgod, miközben fogalmam sincs arról, hogy mi van Eleanorral?! - mondtam (tettetett) felháborodással.
- Hogy az a.. - kezdte Nialler, és a kezei ökölbe szorultak.
Tudtam, éreztem, hogy bemos nekem egyet.. Illetve csak bemosott volna, ha Hazza és Liam nem reagálnak időben, és nem fogják le gyorsan.
- Nyugalom, higgadj le, haver. - suttogta Liam.
- Nem higgadok le! Hallottátok mit mondott! - ordította Niall. - Nem érdekli! Nem érdekli, hogy majdnem megölte a húgom! De miért is izgatná? Hiszen neki magán és azon a ribancon kívül senki sem fontos! Mégis hogy mer ilyet mondani Lex füle hallatára?!
Álljunk csak meg! Lex füle hallatára? Lexi él?! - örültem meg magamban.
- Hagyd, Nialler, hagyd. - szólalt meg egy rekedtes hang a kórterem másik végéből. - Hallhattad, erős lány vagyok én, mindent kibírok! - idézte fel az előbbi lelketlen szavaimat Lexa.
Villámgyorsan felé kaptam a fejem, de..
Szóval, ennyi. Egyelőre. Ez olyan ritka szar lett, hogy az már fájdalom, de nem tudtam semmi jobbat kihozni belőle.. Elnézést. ://
Sokan nem tudhatják, de ezen a héten szinte minden nap 3-kor feküdtem le, és ezzel szenvedtem. Igen, szenvedtem, és ráadásul minden nappal egyre szarabbá vált ez a fejezet.. Na, mindegy. A hét végéhez érve már eléggé elfáradtam, és erre még rátett egy lapáttal az is, hogy a csütörtöki osztálykiránduláson napszúrást kaptam.. Szombat este lüktetett az egész fejem, úgy aludtam el, és egybe, szinte mozdulatlanul 'lealudtam' 14 órát. Ma meg (mivel apámnak most van a szülinapja és a névnapja is) nála voltam, ünnepelni. De jó, tényleg hülyeség kifogásokat keresni, mert őszintén bevallom, nem tudom mi volt velem mostanában.. Ahogy az Adri is írta chaten, eltűntem. Se fb, se semmi. Ó, és neked, Adri, külön köszönök mindent! Este első dolgom lesz felmenni fb-re és válaszolni Neked, aztán meg megnézni, hogy úgy egyáltalán, arra mi van. ;) <3 #twinsister
Adri, nacca13, és minden többi türelmes olvasóm: IMÁDLAK TITEKET, szóhoz sem jutok, mennyi mindent kibírtok még tőlem :'))) <3 Az előbbi kettő chates hozzászólását egészen pontosan megkönnyeztem.. Köszönöm Nektek!!! <3333
Azt hiszem, elég, ha csak ennyivel hosszabbítom meg ezt a bejegyzést, szóval puszi nektek :)
Komizni, csillagozni ér ;)
U.i.: kövi rész hamar jön, Louxás jelenettel (is)! :DD
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése