Itt is van az új! :) Tudom, hogy nem lett a legjobb, sajnálom. :$ Viszont a köviben egy nagy fordulat várható! :D Azt egyébként holnap tervezem hozni, mivel akkor lesz kereken 1 éves a blog! *-* :'))
Na mindegy, nem akarok sokáig szövegelni, szóval jó olvasást! :) I hope u like it! <3
Lexa szemszöge:
A kórházban töltött következő pár nap ugyanúgy telt: a fiúk bejöttek meglátogatni minket, Louval rengeteget tévéztünk, beszélgettünk, hülyéskedtünk.. Szóval, elvoltunk. Esténként -az ígéretéhez hűen- mindig megölelt, és a végén ő takart be. Látszott rajta, hogy végre kezdi jobban érezni magát. Élvezte, hogy végre ő gondoskodhat rólam, és nem fordítva. De, pontosan ez is volt a fő célom ezzel.. hogy már ne érezze megalázva magát, hanem inkább higgye el azt, hogy ő egy bátor és erős férfi (ami amúgy tényleg igaz rá).
- Nos, Miss Morgan, ha továbbra is ilyen szépen erősödik, akkor holnapután már haza is engedhetem. – mosolygott rám szomorkáson (?!) az orvosom.
- Tényleg? Ez remek! – örültem meg, de persze azért próbáltam leplezni a boldogságom, mert nem akartam, hogy a doki magára vegye. Gyorsan végiggondoltam az egész helyzetet, és fancsali képpel hozzátettem – Bár, ha úgy vesszük kár is..
- Köszönöm! – kérte ki magának Louis vigyorogva. – Már megijedtem, hogy untattalak, és örülsz, hogy megszabadulsz tőlem! – fonta keresztbe a karjait a mellkasán durcásan.
- Jaj, Lou, mintha otthon nem lennék veled! – nevettem fel.
- Hát.. nem vagyunk együtt ennyit! – vágott vissza, és kinyújtotta rám a nyelvét.
- Miért, szeretnéd, hogy ennyit legyünk együtt? – kérdeztem, és vigyorogva felvontam az egyik szemöldököm.
Erre az orvosom is kíváncsian Louis felé fordult.
- Én csak.. izé.. öö.. – pirult el Lou.
- Most miért nézel rám így? Te kezdted! – nevettem el magam, Louis ugyanis segélykérően/vádlóan méregetett, amiatt, hogy ilyen helyzetbe hoztam.
- Ott a pont.. Mint mindig. – sóhajtott fel keserűen, beletörődő hangsúllyal Lou.
- Még szép. – nevettem fel.
- Örülök, hogy ilyen jó kedvük van. – jegyezte meg a doki, a hangjában pedig mintha egy kis bosszúság (?!) csengett volna.
- Nekünk majdnem mindig az van. – mosolygott rám Louis. – Kivéve, amikor nem. – röhögött ő is.
- Hahaha, nagyon vicces. – gúnyolódott az orvos, majd Louhoz fordult. – Kérem, jöjjön velem, a papírjait már most le akarják rendezni.
- De ugye attól még bent maradhatok? – akadékoskodott Louis.
- Valószínűleg Ön az első olyan ember, aki ilyet kér. – csóválta a fejét az orvos. - És őszintén szólva nem tudom, hogy foglalhat-e itt egy ágyat csak úgy..
- Ugyan már, tartsanak benn megfigyelésre, aztán kész! – csattant fel Lou.
- Mintha ez ilyen egyszerű lenne. – emelte égnek a tekintetét a pasi, majd intett Louisnak, hogy jöjjön vele. – Megbeszélheti Dr. Roberts-szel a dolgot, tőle függ minden.
Lou bosszankodva kászálódott ki az ágyából, aztán hozzám lépett.
- Ne félj, bent maradok veled. – kacsintott rám. – Majd kitalálok valamit, rendben?
- Köszi, Louis. – mosolyogtam rá hálásan.
Egy gyors puszit nyomott a homlokomra, aztán követte az időközben távozó dokit, így egyedül maradtam.
Elmerengve érintettem meg a bőrömön az ajkai helyét, a szívem pedig vadul vert.
Vissza kell szereznem Boot, amíg még nem késő! – gondoltam félve.
Louis szemszöge:
Ahogy kiértem a folyosóra, James megragadta a karom, és villámló tekintettel fordult felém.
- Ne csinálja ezt, Louis! – sziszegte.
- Mégis mit? – kérdeztem vissza ártatlanul.
- Ezt! Hogy újra és újra reményt ébreszt benne, amikor Magának már rég nincs hozzá semmi köze! Nem tudom, milyen beteges játékot játszik szegénnyel, de melegen ajánlom, hogy fejezze be! – morogta.
- Fogalmam sincs arról, hogy miről beszél. – rántottam el a karom a szorításából. – Most pedig intézzük el azokat a papírokat. – váltottam témát nyersen.
- Csak még egy pillanatra figyeljen ide! – szólalt meg újra. – Ha bármi baja esik a lánynak a maga hibájából, én nem tudom, mit csinálok Önnel!
- Fenyegetni próbál? – szűkítettem össze a szemeimet. – Akkor jobb, ha azt is észben tartja, hogy Lexa addig van biztonságban, amíg én vele vagyok. – mosolyodtam el győzedelmesen.
- Elintézzük, hogy bent tudjon maradni vele, de akkor ne felejtse el, mit ígért nekem a múltkor! Nem bántja szándékosan. – közölte.
– Nem bántom, hanem védem! – bosszankodtam.
- Hát, elég érdekesen teszi.. – csóválta meg a fejét rosszallóan, és elindult.
Némán, összeszorított szájjal követtem. Menet közben végig a padlót bámultam, de éreztem magamon, hogy figyelnek.
Amikor felnéztem, a tekintetem találkozott két fiúéval. Ismerősnek tűntek, de nem jutott eszembe, hogy honnan. Nem foglalkoztam velük különösebben, elkönyveltem magamban, hogy ők is biztos csak a rajongóink, vagy ilyenek. Akkor még nem jöttem rá, hogy ha elégedetten vigyorogva dörzsölgetik a kezeiket, akkor az akár bajt is jelenthet..
*** 15 perccel később ***
Viszonylag hamar végeztünk a papírmunkával, és már indultunk is vissza. Dr. Roberts-et könnyen meggyőztem arról, hogy még tartson bent pár napig megfigyelés alatt. Holnapután pedig majd Lexivel együtt dobbantunk innen. Háhá, ezt neked, James! - vigyorogtam magamban elégedetten.
A folyosón, visszafelé menet, tudat alatt is megnéztem azt a helyet, ahol nem rég az engem megbámuló két fiú állt.. És nem voltak sehol.
Ez furcsa.. – gondoltam.
Hirtelen aztán bevillant valami velük kapcsolatban.. Ők voltak velünk a mentőben. Mert ők mentőápolók..
Eszembe jutott az is, hogy mit beszéltek, mielőtt elaludtam volna..
" - Na, végre befogta ez a kis pöcs, legalább vihetem a csajt! Amúgy, Max, szerinted is rohadt dögös? Úgy meghúznám egyszer, kár hogy nincs magánál! – röhögött.
- Nézd a gyereket, hogy ökölbe szorult már erre a keze! – vigyorgott a mellettem álló haverja, az a bizonyos Max. – Szerinted miért? – vihogott.
- Talán ő már meghúzta, és nem engedné át senkinek, olyan piszok jó volt! – válaszolt nevetve a „kedvesség és udvariasság mintaképe”.
- Figyelj, Chris, ha kikerül innen, simán megkeresheted, hogy megkérd arra, hogy kifejezze az irántad érzett háláját.. – vigyorodott el Max.
- Ja, ez jó! Hogy kifejezze a háláját.. de a hálóban! – röhögött tovább, az ezek szerint Chris névre hallgató, az általam vezetett ’megverendők lista’ jelenlegi első helyezettje. "
- Úristen, siessen! – ragadtam meg az orvos karját, és rohanni kezdtem a kórtermünk felé.
- Várjon, Louis, maga még nem futhat! – szólt rám.
- Lehet, hogy Lexa nagy veszélyben van! Kit érdekel ez ilyenkor?! – förmedtem rá.
- Ön akkor is lassan sétáljon, majd én futok! – makacskodott.
Látva, hogy kitartóan fog, és nem enged el addig, amíg bele nem egyezem a dologba, bólintottam egyet. Itt most Lexi volt a tét, és ő fontosabb, mint a büszkeségem.
Lexa szemszöge:
*** Eközben ***
Alig 10 perc telhetett el Louis és az orvos távozása után, amikor kinyílt a kórterem ajtaja, és két, nálam pár évvel idősebb srác lépett be.
- Nocsak, nocsak, tündérkém, látom, már jobban érzed magad! – vigyorodott el az egyik.
- Chris, erre nincs időnk! Az a kis pöcs bármikor visszatérhet, Dr. Parkerről nem is beszélve! – sürgette a másik.
- Mi-mit akartok tőlem? – kérdeztem remegő hangon.
- Ó, csak egy kis szórakozásra vágyom, semmi több. – nyalta meg a száját az a Chris nevű mocsok.
- Hagyjatok békén, vagy sikítok! – kiabáltam rémülten, de csak blöfföltem. Az ilyen helyzeteket sosem tudtam kezelni.
- Max, fogd be azt a kis csókolni való szájacskáját! – adta ki az utasítást Chris.
Mielőtt bármit reagálhattam volna, a magasabb gyerek mellettem termett, és hatalmas, fertőtlenítő szagú/ízű tenyerét a számra tapasztotta.
- Csináld már! – sürgette tovább a barátját, miközben erősen fogta a fejem.
- Szépségem, kedves leszek, és választhatsz. Hol kezdjem, fönt, vagy egyből lent? Ne félj, gyors leszek. – vigyorgott rám perverzen.
Eddigre már szabályosan remegtem a félelemtől. A szemeim elkerekedtek, amikor megláttam, hogy nekiáll kigombolni a nadrágját..
Ahogy a tekintetünk néhány másodpercre egybe fonódott, rájött arra, hogy tehetetlen vagyok.
- Engedd el, nem fog beszélni. – szólalt meg Chris teljesen nyugodtan. A francba!
- De.. – tiltakozott Max.
- Ugyan, haver, nézd meg a szemét! Szinte sokkolva van! Inkább élvezd ki te is a lehetőséget! – ajánlott fel engem a barátjának.
A magas erre elengedte a szám, a szemei elsötétültek a vágytól. Gyorsan kapott a hálóingem aljához, és megpróbálta felhúzni.
Kétségbeesetten, teljesen megnémulva igyekeztem visszahúzni a ruhát a combomra, de nem ment. Gyenge voltam velük szemben, az agyam pedig teljesen lebénult. Ez van, az ilyen helyzetekben -a múltamból kifolyólag- képtelen vagyok bármit is tenni. Egyszerűen leblokkoltam, mint anno, még Hawaii előtt Zaynnél.
Chris eközben már a térdéig letolta a nadrágját, és épp a boxerét készült lehúzni. A másik srác, Max pedig egy hatalmas rántással végre sikeresen felhúzta a hálóingemet, egészen a köldökömig, és gátlástalanul simogatta a combom belső felét, egyre feljebb..
A szememből patakzott a könny, teljesen lefagytam. Hol van ilyenkor mindenki?! Zaynnél legalább ott volt Louis, és megmentett.. de most?!
Hirtelen kicsapódott az ajtó, és az orvosom rontott be. Amint meglátta a két fiút, azonnal odalépett Chrishez, és egy hatalmasat behúzott neki. A srác a földre esett, a doki pedig a magasabb gyerekkel is eljátszotta ugyanezt.
Amikor Louis is megérkezett, már mindketten a padlón feküdtek, nyöszörögve, vérző homlokkal.
- Lexi, ugye jól vagy? – rohant oda hozzám aggódva.
- Lou.. – fúrtam a fejem a vállába, és zokogni kezdtem a megkönnyebbüléstől.
- Shh, édesem, minden rendben, már itt vagyunk.. – próbált vigasztalni, miközben nyugtatásképp a hajamat simogatta.
Az orvos zihálva állt az ágyam végénél, csak most fogta fel, hogy tulajdonképpen mit is tett.
- Kö-köszönöm.. – néztem rá hálásan, bár a könnyeimtől még homályosan láttam.
Chris eközben valahogy talpon termett, és hívta a bent lévő telefonról a recepciót..
- Igen, igen, támadás történt.. Úgy van, egy orvos volt erőszakos.. Rendőrség? Nem, egyelőre őket nem kell zavarni.. – ennyit hallottunk a telefonbeszélgetésből.
Ezután vigyorogva fordult felénk.
- Így járt, Dr. Parker! – gúnyolódott. – Sajnos, szépségem, csak legközelebb tudjuk folytatni. – pillantott rám, a száját megnyalva.
- Na ebből elég, te véres képű kis pöcs! – pattant fel az ágyam széléről Louis, és még a dokinál is nagyobbat húzott be a srácnak.
Chris ezúttal már ájultan terült el a padlón.
- Ki fognak.. ki fognak rúgni.. – nyöszörögte az orvosom falfehéren.
- Hiszen csak megmentett! Miért rúgnák ki? – értetlenkedtem.
- Egy orvos nem lehet erőszakos, minden esetben türelmesnek és kedvesnek kell lennie. Az ilyen helyzetekben, mint ez, csak telefonálnom kellett volna, ahogy Chris tette az imént.. – magyarázta halkan.
- Üljön le, kérem. – suttogtam, és feljebb húztam a lábam, hogy odaférjen.
- Nem rúghatnak ki! Ez az életem! – nyögött fel, miután helyet foglalt. – A gyerekeim egyetemre járnak, a volt feleségem elhagyott és látni sem akar.. A munkámon kívül nincs semmim! – esett kétségbe.
- Nyugodjon meg, kérem, ettől most nem lesz jobb. – szóltam rá kedvesen.
A doki teljesen magába fordult, a térdére könyökölt és az arcát a tenyerébe temette, néha-néha pedig csendesen, nyöszörgő hangon motyogott valamit magának.
- Louis.. – hívtam magamhoz Lout.
- Mit szeretnél, gyönyörűségem? – ült le mellém ő is az ágyra, és az arcom felé nyúlt.
Tudtam, hogy mit akar: gyengéden végig simítani a bőrömön, de az utolsó pillanatban mégis megállítottam.
- Várj, véres a kezed. – húzódtam hátrébb.
- Ja, tényleg. Bocs. – hajtotta le a fejét.
- Köszönöm. – pusziltam meg az arcát.
Erre mosolyogva nézett fel a szemeimbe.
- Lou, meg kell akadályoznunk, hogy kirúgják őt.. – böktem a fejemmel az összezavarodott doktor felé.
Louis némán, egyetértően bólintott, majd elgondolkodott.
- Meg tudjuk oldani, csak fedezz majd! – mosolygott rám egyszer csak.
- Tessék? – vontam fel a szemöldököm értetlenül.
- Majd rá fogsz jönni, hogyha segítened kell. Pontosan tudni fogod, mit kell mondanod, ne aggódj. – kacsintott rám.
Ebben a pillanatban belépett a recepciós nő, és két egyenruhás fickó. Szóval mégis szólt a rendőrségnek.. Hurrá!
- Itt történt az eset? – kérdezte az egyik.
- Igen, minden bizonnyal. Ezt nézze meg, biztos úr, ő hívott engem! – mutatott a nő az ájult Chris-re.
- Nos, melyikük akarta elhallgattatni a fiatalembert, miután ő segítséget kért? – kezdték meg a vallatást.
- Én. De nem azért, amit gondolnak. – állt fel Louis.
- Mi nem gondolunk semmit, Mr.. Mr..
- Louis Tomlinson. – mutatkozott be Lou segítségképp.
- Köszönöm. Szóval, mi nem gondolunk semmit, Mr. Tomlinson. Többféle magyarázat is van a tarsolyunkban, de semmit sem állítunk biztosan. – közölte.
- És most mégis mi lesz? – kíváncsiskodtam félve, és Louis keze után nyúltam.
Lou gyengéden megszorította az ujjaimat, hogy erőt adjon, és mosolyogva fordult felém.
- Ne aggódj. – suttogta, mire én óvatosan bólintottam egyet.
- Először is, az lenne a legjobb, ha az ájult fiatalember magához térne. És a másik fiút is remek lenne, ha ellátnák. – jelentette ki a pasi, a két sérültet figyelve.
*** Fél órával később ***
Chris, miután felébredt, rögtön nekiállt a dokira mutogatni, és vadul kiabálni.
- Dr. Parker közveszélyes! Nézzék meg, mit tett velem! Rács mögött a helye, vagy egy elmegyógyintézetben! Nem való ő orvosnak, veszélyes lehet a betegekre! - vádaskodott.
- Kérem, uram, nyugodjon meg, és mondja el, hogy maga szerint mi történt. - csitította a pasi.
- Öö.. itt voltunk, én és Max.. aztán.. idejött és megvert minket.. - dadogta a fiú zavarba jőve. Nem tudta, hogy mit mondjon.
- Mi is pontosan a foglalkozásuk? - váltott témát a rendőr.
- Me-mentőápolók vagyunk. - válaszolta elcsukló hangon Chris.
- Akkor gondolom tisztában vannak azzal, hogy milyen viselkedés az elvárható maguktól egy beteggel szemben.. - kötötte az ebet a karóhoz.
- I-igen. - bólintott félve.
- Szóval Önök mindketten tudják, hogy a nemi erőszak nem tartozik a megengedett viselkedési formák közé. - jelentette ki, mire mind a két srácban megállt az ütő.
Hát, így jártak, mert a rendőr engem kérdezett meg legelőször a történtekről, amíg őket elláták és nem voltak a szobában.. :D
- Ne-nem tudom, mire céloz ezzel. - hebegte.
- Maga, és a barátja bántalmazták a hölgyet. - mutatott rám.
- Mi csak.. mi csak megnéztük hogy van.. tudja.. - magyarázkodott Max.
- Hogyne, pontosan tudom. Maguk ketten, felelni fognak ezért, a szakmájukat pedig örökre elfelejthetik. - közölte rezzenéstelen arccal. - Na, és akkor ami ezt a verekedős dolgot illeti.. Hallgatom mindenki véleményét.
- Dr. Parker megtámadott minket! - kiáltott fel elkeseredésében Chris.
- Igaz ez? - fordult felénk a pasi.
Az orvos már éppen válaszolt volna, de Lou megelőzte.
- Nem. Én voltam, aki ezt tette velük. Megijedtem, mert bántani akarták Lexát. - mondta Louis határozottan. - Tisztában vagyok vele, hogy nem ez volt a legjobb megoldás, de mint említettem, megijedtem.
- De.. de.. Ő volt! Dr. Parker! - vitatkozott tovább a srác.
- Az érintett mit mond erre? - faggatták a dokit. - És a hölgy? - néztek rám várakozóan.
- Louis volt, ezt tanúsíthatom. - jelentettem ki magabiztosan.
Igaza volt Lounak, tényleg megoldotta. Én pedig fedeztem. Tudom, bűnnek számít a hamis tanúzás, de hát most istenem! Louisért bármit! És Dr. Parker-ért is, elvégre megmentett!
- Így történt? - fürkészték az orvos arcát.
A doki még egyszer ránk pillantott, aztán válaszolt.
- Igen.
- Ebben az esetben, a két fiút bevisszük, az ügyet pedig lezártnak tekintem. - búcsúzott el a rendőr, és a társával együtt elvitték a bilincsbe vert jómadarakat. A recepciós nő köszönönésképpen biccentett egyet, aztán becsukta maguk mögött az ajtót.
Néhány percig némán ültünk mindannyian, majd Dr. Parker megtörte a csendet.
- Köszönöm, el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok. - mosolyodott el.
- Louisnak köszönje. - pusziltam meg az említett arcát.
- Nem, én Önnek is nagyon hálás vagyok, Miss Morgan. - pillantott rám.
- Ugyan, én nem tettem semmit. - legyintettem, és az ő arcára is nyomtam egy puszit.
Az orvos erre elpirult (?!), aztán felkelt az ágyról.
- Beszélhetnénk négyszemközt, Louis? - kérdezte félve.
Lou bólintott egyet, majd a folyosóra sétált.
Louis szemszöge:
Ahogy azt vártam, a doki követett, és az ajtó előtt megálltunk beszélgetni.
- Tényleg nagyon köszönöm, Louis, megmentette az állásom. - hálálkodott.
- Maga pedig megmentette Lexit. - nyújtottam felé a kezem mosolyogva.
Megmentette Lexit, vagyis az életem. Én pedig a munkáját, vagyis az ő életét. Kvittek vagyunk, minden szempontból.
Egy férfias kézfogással lerendeztük a történteket, a nem régiben lezajlott szópárbajra is fátylat borítottunk. Ez a szép benne: hogy mindig megoldódnak a dolgok, mindig ki tudunk békülni. Kibékülni, annak ellenére, hogy valahol mégis utáljuk egymást, a Lexa iránti érzéseink miatt.
Tudtam, hogy bent Lexnek nem (csak) az őt védő tanúvallomását köszönte meg, hanem azt, hogy szeretheti. És persze azt a puszit, amit tőle kapott. Azt a puszit, amitől engem elöntött a féltékenység. Jamesnek igaza van, tényleg hálás lehet Lexinek. Mindenért. Azért, amiért én is az vagyok: hogy létezik, és szerethetem.
De egy valamit Jamesnek tudomásul kell vennie: Lexa az enyém, mindig is az volt, és mindig is az lesz. Örökké.
*** 2 nappal később, otthon ***
El sem tudom mondani, mennyire vártam már ezt a pillanatot.. Hogy végre hazaérjünk, és felmehessek a gépemhez, amin a múltam található.
Persze, továbbra is fantasztikus volt Lexivel kettesben lenni, de akkor is.. Ezt egyszerűen muszáj megtudnom.. Azt, hogy pontosan mi történt közöttünk, és hogy akkor is ilyen reménytelenül szerettem-e.. Tudnom kell, és kész.
Szóval, amint megérkeztünk, hanyatt-homlok rohantam fel az emeletre, és bevágtam magam mögött az ajtót. A laptopomat bekapcsolva azonban nem várt dologgal találtam szemben magam.. kérte a jelszót a Word-ös dokumentumokhoz..
[ Visszaemlékezés Lexa szemszögéből:
Gyorsan száműztük a többi hasonló képet is, majd Liam jelszóval levédte a Word dokumentumokat.
- Ezt meg minek? És mi a jelszó? - pillantottam rá zavartan.
- Mert kell. A jelszó pedig az, amit még ő talált ki nem rég. - mosolygott sejtelmesen.
- Jó, de mi az? - kérdezősködtem tovább.
- 3 szó, amiből mindegyik 4 betű, csak az egyiknél van egy szám is.. - írta be a kis meghatározást a gépbe. (A jelszó csak később derül majd ki! - a szerk.) ]
- Mi a fene?! - kiáltottam fel bosszúsan.
" A jelszó 3 szóból áll, amiből mindegyik 4 betű, csak az egyiknél van egy szám is. " - ez a meghatározás villogott a képernyőn.
Oké.. gondolkodjunk. Gyerünk, Louis, menni fog, elvégre te találtad ki! - ismételgettem magamban.
És.. hirtelen beugrott. Legalábbis remélem, hogy ez az..
Remegő ujjakkal gépeltem be az eszembe jutó szavakat, és félve nyomtam le az enter-t. Lehunytam a szemeimet, amíg betöltött a gép.. és lássatok csodát, sikerült!
- Bejutottam! - örültem meg. - Istenem, hogy erre miért nem jöttem rá előbb?! - nevettem fel.
A várva várt jelszó ugyanis ilyen "bonyolult" volt (és amúgy ritka fantáziadús, bocsánat - a szerk.): ' LoveLexi4ever '
A nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy visszaolvastam az életem.. (Te jó ég, ez de hülyén hangzik már! :D - a szerk.)
*** Éjjel 11 ***
Késő este, pont amikor végeztem az olvasással, jött egy sms-em. Amint megnéztem, tudtam hogy ki küldte.. Karen. Természetesen ismeretlen számról írta az üzenetet, amiben ez állt:
" Holnap vidd be a végső ütést! Ez parancs! Figyellek, Tomlinson, de ezt már úgyis tudodnagyon jól!!! "
- Persze, hogy tudom, bassza meg! - hajítottam el a telefonom dühösen a szoba másik sarkába.
Furcsa érzés kerített a hatalmába: bántani akartam Lexit. Úgy, ahogy ő bántott engem Hawaii-on, amikor Harryvel járt.
Hihetetlenül mérges voltam rá, miután elolvastam mindent a naplómból. Mégis hogy tehette ezt velem?! Szemétség! Kivételesen szerintem is megérdemli, hogy szenvedjen! - ilyen gondolatokkal hajtottam álomra a fejem, a vacsorázásról, és minden másról teljesen megfeledkezve.
Félreértés ne essék, még akkor is nagyon szerettem, de iszonyúan bedühödtem rá a múltbéli viselkedése miatt. Nem tudtam tisztán gondolkodni, ezért felelőtlenül amellett döntöttem, hogy bántom.
Hiszen ettől most neki is jó, mert nem hal meg! Én meg legalább őszintén kiadhatom a mérgemet! - ezzel győztem meg magam, és határozottan bólintottam egyet.
Bosszút állok magamért. Azért, hogy a földbe tiport, az érzéseimmel és a szívemmel együtt.. Bosszút állok mindenért! - döntöttem el, a józan gondolkodást maximálisan figyelmen kívül hagyva.
Csak sajnos a rendkívül súlyos következményekkel nem számoltam..
Ennyi! ^^ Remélem azért tetszett, komizzatok, csillagozzatok pls! :) (nem akarok visszatérni a komi-határokhoz, meg az ilyen zsarolásokhoz, de kérlek szépen, ne fogjátok vissza magatokat! :3)
Holnap kövi! ;) Addig is, még egy utolsó kérdés.. Kinek hogy sikerült az év végi bizi? ^^ Válaszolni ér! :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése