Őszintén remélem, hogy a rémes cím ellenére a rész jól sikerült :D Öö.. mi van még.. izé.. ja igen. Szóval a részben szereplő 18+-os tartalomért (főleg a reakciótokért.. :DD) nem vállalok felelősséget. :P
A rettenetesen hosszú részt két dolognak köszönhetitek.. Az egyik, hogy ma este még elkapott az ihlet, és írtam hozzá (főleg a végénél) egy csomót. :) 8582 szó összesen :D
A másik ok Kinga, akinek hatalmas köszönet jár azért, hogy felhívott ma este, és kirángatott egy kicsit a depiből, neki köszönhető a mai rész! :')) Végre jobban vagyok, szóval köszönöm, és imádlak, de úgyis tudod!! <3333
A másik ok Kinga, akinek hatalmas köszönet jár azért, hogy felhívott ma este, és kirángatott egy kicsit a depiből, neki köszönhető a mai rész! :')) Végre jobban vagyok, szóval köszönöm, és imádlak, de úgyis tudod!! <3333
Jó olvasást, I hope u like it :)) <3
Lexa szemszöge:
Akkor és ott, semmi sem számított. Kizártuk a külvilágot, és mohón téptük egymás ajkait. A karjaiban léve egyetlen dolgot szerettem volna csupán: hogy soha többé ne engedjen el. Hogy innentől fogva egy másodpercig se szakadjon el tőlem, csak csókoljon így engem egy életen át. Vagy még tovább.. Semmi mást nem akartam, csak őt. Vele akartam lenni életem minden pillanatában, át akartam ölelni, és azt mondani neki, hogy szeretem. Kétségbeesetten vágytam arra a bizonyos 9 betűs szóra a szájából (szeretlek). Hallani akartam, hogy gyönyörűmnek nevez (most jöttem rá, hogy egész véletlenül a 'gyönyörűm' is 9 betűs szó :'DD - a szerk.).
De sajnos az előbbi sorokban ott van a feltételes mód.. - Viszont ez mégcsak később jön, úgyhogy most vissza a jelenbe:
Louis karjainak szoros ölelésében, őt csókolva elöntött a boldogság. Hosszú idő óta egy csepp keserűséget vagy szomorúságot sem éreztem, csak a színtiszta boldogság uralkodott rajtam és úgy általában a szívemen. (Amikor "kidobtam" Lout, akkor a boldogság mellett eléggé túlnyomó nagyságban inkább megkönnyebbülést éreztem.)
Szóval, sokadszorra is kimondom ezt a szót: boldog. Mert (akkor még)tényleg hihetetlenül boldog voltam. Annak ellenére is, hogy rádöbbentem, hiába áltattam magam az elmúlt másfél-két napban azzal, hogy elfelejtettem. Mert nem. Korántsem. Sőt.. Igen, beismerem, mert kár tagadnom (és valószínűleg amúgy sem menne.. :D), hogy szeretem.Őrülten szeretem. Éppen úgy, ahogy eddig is. Megkockáztatom azt is kimondani, hogy a Louis iránt érzett szerelmem örök. Örök, és pontosan ezért kiheverhetetlen. Hiába törném magam, Lou akaratom ellenére is része lenne az életemnek. Hazudhatok mindenkinek -még neki is- az érzéseimről.. Hazudhatok akár magamnak is róluk, de.. de nincs értelme. Főleg azért, mert elég egyetlen ilyen pillanat, mint az előbbi, hogy spontán megcsókol és vége. Vége a színjátéknak, önmagam becsapásának. Az ajka egyetlen érintése rávesz arra, hogy bevalljak mindent. Legalább saját magamnak. Onnantól kezdve pedig értelmetlen mindenki másnak hazudnom.. Igen, még neki is. Na jó, főleg neki értelmetlen, elvégre komolyan érinti a dolog, ráadásul nem tudok mit csinálni ezzel a ténnyel. És hogy mi a tény? Az, hogy szeretem Őt.
- Jaj, Lex.. - suttogta a számba Lou, és vagy hatodszorra (csak tippelek, már az első után elfelejtettem számolni :D) is megcsókolt.
Az egyik karom a nyaka köré fontam, a másikkal továbbra is elszántan túrtam a hajába, miközben az ő kezei fel-le jártak az oldalamon. Kétségbeesetten préselt a falhoz, mintha csak attól félne, hogy elszaladok, és szinte szünet nélkül tapadt az ajkaimra. Ki volt éhezve. Épp úgy, mint én.
Zakatoló szívvel vártam, hogy megszólaljon, miután a sokadik csókunk végeztével, fülig érő szájjal, zihálva néztünk egymás szemébe.
Azt akartam, hogy azt mondja szeret. Csak így, ennyit. Ennyi kellett volna, és az övé vagyok. Végleg. Tomot és Eleanort pedig elküldtem volna melegebb éghajlatra. Nekem Louis kell, senki más. Ő viszont nagyon!
De sajnos, ugyebár ezekben az előzőleg elhangzott, maximálisan komolyan gondolt mondatokban is ott van az az átkozott feltételes mód. Mint Louval kapcsolatban szinte mindenben. Hurrá.
Reménytől csillogó szemekkel meredtem a kék szempárba, és próbáltam belőle kiolvasni valamit. Akármit, ami csak egy kicsit is emlékeztet a 'szeretlek' (vagy ehhez nagyon hasonló) szavakra, érzésekre. De Louis tekintete ezen a téren kifejezéstelennek látszott.. A fenébe.
- Lex.. Nem mehetsz el arra a randira.. - suttogta az ajkaimba komoly hangon.
- Nem? - kérdeztem vissza mosolyogva, a hasamban pillangók ezrei jártak örömtáncot.
- Nem, nem engedem.. - simított végig az arcomon gyengéden. Na jó, nekem végem. Totálisan végem.
- Szóval nem.. És pontosan miért is? - puhatolóztam még szélesebben elmosolyodva. Alig vártam a válaszát, amelyben reményeim szerint szerepelt a nevem és főleg az a bizonyos 'azért, mert szeretlek' rész.
De nem, nem szerepelt, csalódnom kellett. Ha azt hittem, eddig törték már össze a szívem, óriásit tévedtem. Soha, komolyan soha nem éreztem olyan pokoli fájdalmat, mint akkor, azután a beszélgetésünk után. Soha. Tényleg. És itt a 'soha' szó kulcsszerepet játszik (azért fordult elő ennyiszer).
- Csak mert nem, és kész. - zárta volna le a témát, olyan feltűnő gyorsasággal, hogy azt már nem hagyhattam szó nélkül.
- Semmi indok? - vontam fel a szemöldököm értetlenül.
- Minek az most, Lexi? Csak egy dolog számít.. Az pedig az, hogy itt vagy. - mosolygott rám. - Itt vagy, és nem vele.
Na, ebben a pillanatban kezdett el kibújni a szög a zsákból - vagy mi. :D
- Igen, még. - jegyeztem meg, és kíváncsian vártam a reakcióját. Hát, sok mindenre gondoltam, de erre még én sem számítottam..:
- Még? - fehéredett el. - Ugye nem mész el? A csók ellenére is?! Bocsánat, a csókok ellenére is?! - javította ki magát gyorsan. A hangja még sosem volt ilyen felháborodott és kétségbeesett.
- De, lehet, hogy megyek. - vontam meg a vállam, közömbös arcot erőltetve magamra.
- Nem. Mehetsz. El. Érted?! - dühöngött.
- Állj le, Louis, és magyarázd el, mit akarsz most tőlem. - kértem. - Csak mert perpillanat ez egyáltalán nem egyértelmű, sajnálom..
- Rendben, akkor nincs más hátra. - sóhajtott fel. - Mit szeretnél, Lexa?
- Öö.. nem is tudom.. - gondolkodtam el bosszúsan. - Talán magyarázatot?!
- Lex.. - nyomott vissza a falhoz lágyan, a tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
- M-mit csinálsz? - kérdeztem, és igyekeztem elrejteni előle a remegő hangom.
- Mit szeretnél, Lex? Mit akarsz azért cserébe, hogy itthon maradj? Megteszek bármit! - kezdett bele a kérlelésbe. - Szeretnéd, hogy azt mondjam, szeretlek? Tudom, hogy akarod. - simogatta az arcomat, a mosolyával pedig megpróbált lenyugtatni és meggyőzni. - Vagy inkább megérintselek? Megcsókoljalak? Mit szeretnél? - tudakolta az arcomat fürkészve.
Ekkor került egy újabb puzzle-darab a helyére a kirakósban. Már csak néhány hiányzott a teljes képhez.
- Hmm.. Hogy mit szeretnék? - töprengtem hangosan. Pontosabban úgy csináltam, mintha gondolkodnék. Pedig nem. Már rég nem agyaltam akkor, mert tudtam a választ. - Mondjuk azt, hogy kiengedj innen, Tom már vár! - sziszegtem dühösen, és minden erőmmel azon voltam, hogy elrejtsem a csalódottságomat. Hogy miért voltam csalódott? Pár bekezdéssel később minden ott lesz.
- Ne, ne menj, Lexa, kérlek.. - rogyott térdre előttem Louis. Igen, jól olvastad, térdre rogyott! - Esküszöm, bármit megteszek neked.. Hányszor mondjam ki, hogy szeretlek? Mennyi elég ahhoz, hogy meggyőzzelek? Kérlek! Megcsókollak, rengetegszer megcsókollak, csak maradj! - nyöszörögte egyre kétségbeesettebben, a combomat szorongatva.
Életemben nem éreztem még így magam, mint akkor, ott állva. Lou kíméletlenül megalázott, ezúttal tényleg szánalmassá váltam miatta. Hatalmasat csalódtam saját magamban amiatt, hogy képes voltam bevallani önmagamnak csókolózás közben, hogy még mindig szeretem. Egyszerűen hihetetlen, hogy képes voltam rá!
Mégis mi a francban reménykedtem?! Hogy hagyhattam magam így rászedni?! Ezt nem hiszem el, tényleg ilyen hülye lennék?! - gondoltam bosszankodva. - Na de megállj csak, Tomlinson, ezt nem úszod meg! - fortyogtam magamban dühösen.
A dühömet a fájdalom táplálta. A fájdalom pedig a szívemből származott. Eddig hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem szeretem. De akkor már nem hazudtam (teljesen). Fájt a viselkedésének lényege..:
Louis ezzel most konkrétan közölte velem a puszta tényt, miszerint neki csak egy egyszerű trófea vagyok, és esze ágában sincs komolyan gondolni velem bármit is. Beleértve azt, hogy kimondja nekem: szeretlek. - Ha nem is ezekkel a szavakkal, de tulajdonképpen ezt közölte velem. Ezt, és azt, hogy nekünk nincs jövőnk. Szerinte nincs. Mert szerinte vége. Mert szerinte én.. Ebbe inkább bele sem megyek. Nem, mert akkor elbőgöm magam. És én nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy sírni lásson. Többé már nem. Ráér az este is, az ágyban, amikor senki sem tud róla. Most erős vagyok.. Illetve annak mutatom magam előtte, mert már eszembe sem jut, hogy kibökjem neki: 'Az előző kiosztásommal tegnap előttről csak azt értem el, hogy megkönnyebbültem, de az irántad érzett szerelmet sehogy sem tudtam megszüntetni..'
Na nem, ennyire nem alázom meg magam. Így is épp elég, amennyire ő ezt megtette a könyörgésével. - És igen, eddigre végre összeállt a kép.. Olyannyira teljesen, hogy rá is zúdítottam az igazságot.
Na nem, ennyire nem alázom meg magam. Így is épp elég, amennyire ő ezt megtette a könyörgésével. - És igen, eddigre végre összeállt a kép.. Olyannyira teljesen, hogy rá is zúdítottam az igazságot.
- Ez.. ez egyszerűen.. hihetetlen. Nem találok rád szavakat. - csóváltam a fejem, lesajnálóan rámosolyogva. - Illetve de, egyet mégis. Akarod tudni, mi az? - húzogattam a szemöldököm egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Lex, hagyd ezt, inkább kérj valamit.. Könyörgöm. - siránkozott előttem Lou.
- Tudod, Louis, te vagy a szánalmas. Igen, ez az a szó, ami mégiscsak illik rád. - vigyorodtam el, majd folytattam. - Itt térdelsz előttem, és azért esedezel nekem, hogy ne randizzam mással.. Szánalom, de komolyan. Barátnőd van, érted?! És megcsókoltál! Pedig te magad mondtad, hogy el sem tudod képzelni, régebben hogy tehetted ezt Eleanorral.. Hogy el sem tudod képzelni, hogy tehetted azt, amit az előbb. Azt, hogy megcsalod! Ráadásul éppen VELEM! - ordítottam magamból kikelve.
- Lexa, kérlek.. - suttogta.
- Nem, Louis. - ráztam meg gyorsan a fejem. - Te itt most visszavonhatatlanul lejárattad magad. Ez van, dolgozd fel. Sajnálom, de szánalmasabb vagy, mint én. És azért is őszintén sajnállak, hogy nem bírod elfogadni, hogy egy lány túllép rajtad. Van rajtam kívül sok millió rajongód, mit számítok neked én? Plusz egy fő, miért jelent neked ez ennyit? Miért vagy képtelen megemészteni, hogy egyetlen egy emberrel kevesebb van beléd esve? Komolyan, magyarázd már el! - tettem csípőre a kezem dühösen.
- Én nem.. - nyöszörögte.
- Gondolom fel sem fogtad, hogy tulajdonképpen mit is művelsz most. - nevettem fel keserűen. - Térden állva könyörögsz valamiért, amiről nagyon jól tudod, hogy felesleges kepesztened érte. Ez a hajó elúszott, Tomlinson. Vagy, ha úgy jobban tetszik, ez a vonat elment. De ha más közlekedési eszközös példával esetleg könnyebben megérted, tudok még mondani párat.. - vigyorogtam rá.
- Lex, én.. Én tényleg nem akarom, hogy elmenj arra a randira. - próbálkozott be ismét.
- És mégis miért?! - förmedtem rá. - Mond ki, Louis, gyerünk! Gyerünk, hadd halljam, miért?!
- M-mert.. - itt megakadt.
- Sejtettem. - húztam el a szám, lesajnálóan méregetve az előttem térdelő fiút.
Aztán elindultam kifelé, vissza sem nézve.
- Várj, ne menj el! - kapott a kezem után, a földről felpattanva, és újból a falhoz szorított.
Szó nélkül csókolt meg, viszont én képtelen voltam viszonozni. Illetve, helyesbítek: képtelen voltam viszonozni érzelmekkel. Soha, senkit sem csókoltam még vissza ilyen hűvösen, mint akkor Őt. Ha a "szakításunk" után rántott volna magához ugyanígy, egyből visszavontam volna mindent, és túlcsorduló szerelemmel viszonoztam volna a dolgot.
De ezúttal nem. Túl dühös voltam, egészen pontosan annyira, hogy minden más érzelmet kiszorított a haragom (na jó, fele-fele arányban maradtak a fájdalommal). Viszont ennyi. Hirtelenjében ez a két érzés maradt bennem Vele kapcsolatban. Az előbbi következett az utóbbiból (vagyis a harag a fájdalomból), a fájdalom pedig magában foglalta azt a megalázottságot, szánalmat, amit önmagammal szemben éreztem.
Louis elgyötört arccal húzódott el tőlem pár perc elteltével, és értetlenül vizsgált.
- Mi az, talán valami baj van? - kérdeztem kissé élesen.
- Nem.. öö.. csak.. fura volt.. - magyarázta.
- Mi? Csak nem a csók? - játszottam a hülyét.
- I-igen, az. - vallotta be halkan.
- Na ne! - hitetlenkedtem gúnyosan vigyorogva. - Nekem fel sem tűnt!
- Szeretlek, Lexi. - bökte ki hirtelen.
Bár tudtam, hogy nem gondolja komolyan, és csak próbálkozik végső elkeseredésében, mégis valami furcsát éreztem a gyomromban.. Mintha.. mintha megremegett volna. A szívverésem pedig felgyorsult..
Hát igen, ez van, még most is szeretem, de nem vallom be, többé már magamnak se. Nem akarok tudni róla. Mert amiről nem tudok, az nem fáj. Gondolom én..
- Tessék? - lepődtem meg, majd gyorsan megkomolyodva rávágtam: - Ne etess, Tomlinson!
- Szeretlek. - ismételte meg.
Őszintének tűnik.. - gondolkodtam el egy pillanatra. - De nem! Nem dőlök be neki! Csak játszik velem! Csak játszik! - bizonygattam magamban (vagy inkább magamnak.. Pff.).
- Ó, hát hogyne. - forgattam meg a szemeimet unottan.
- Tényleg így van.. - fogta a két tenyerébe az arcom. - Szeretlek. - mondta ki újból, mélyen a szemembe nézve.
A pillangóim akaratom ellenére is életre keltek, én pedig bosszúsan konstatáltam, hogy a szívem működési ritmusát sem tudom kontrollálni ebben a helyzetben (ez mondjuk biológiailag is lehetetlen, ha jól emlékszem.. :D Bár már régen volt, nem Kinga? :DD - a szerk.)
Kihasználta, hogy elkalandozott a figyelmem, és villámgyorsan lecsapott az ajkaimra. Sajnos meglepetésemben 'elfelejtettem hideg lenni', így a szokásos érzelem-dús módon viszonoztam a közeledését.
- Szeretlek.. Nagyon szeretlek.. - motyogta a számba két csók között.
Behódoltam neki. Túlságosan a hatalmába kerített a vágy, nem tudtam ellökni magamtól. A rohadt életbe is, miért?!
Az ujjaim elkalandoztak a hátán, le a pólója aljáig.. Hagyta, hogy felfedjem a testét, ezért az anyagot egyre feljebb és feljebb tűrtem, méghozzá úgy, hogy a körmeimet közben végighúztam a bőrén, enyhén belevésve abba. Ahogy mondom: azon kaptam magam, hogy felhúztam Louis felsőjét majdnem a válláig (addig engedte csak az anyag a felkarjain lévő ujjrészek miatt), miközben a hátát karmolásztam..! Na igen, fura dolog ez a szenvedély.. és a szerelem. Teljesen kiüti az embert, nem bír normálisan gondolkodni.
Lou elégedetten nyögött az ajkaimba az előbbi akcióm után, és az ő keze is lejjebb vándorolt a testemen.. Egy -belőlem óriási sóhajt kiváltó- markolás erejéig betuszkolta az egyik kezét a fenekem és a fal közé, aztán a combomat kezdte el simogatni.. De szigorúan csak kívülről. Ha van valami, amit Louis komolyan vesz, az az engem ért bántalmazás a múltban.. Ezt tegnap is szépen kifejtette. És ezt nagyon nagyon nagyon értékelem benne. De tényleg.
Végül gyengéden, de mégis akaratosan belemarkolt a combomba, így én azt a lábam -belül valami egészen elképesztő vágytól égve- a teste köré lendítettem, és a csípőmet szorosan az övének nyomtam.
Hangosan felnyögött, aztán újabb szeretlek-eket (van ennek így értelme? :D #sorry - a szerk.) morgott a csókunkba, és az arcomra simította a tenyerét.
Akart engem, ezzel tisztában voltam. Azonban volt egy bökkenő: én is akartam őt..
De nem, Lexa, ezt nem szabad! - figyelmeztettem magam gondolatban. Aztán hirtelen remek ötletem támadt.. - Viszont azt simán ki lehet használni, hogy ő akar engem..
Ha a fejemben megszólaló ötletgazda hanghoz arc is tartozott volna, akkor egészen biztosan gonosz mosoly ült volna a képén.. Vagy talán még gúnyosan fel is nevetett volna, hogy: Muhahaha.. - Na jó, az, hogy ilyeneket gondolok, az már tényleg szörnyen nevetséges!
- Ebből elég! - toltam el magamtól Louist, annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
Értetlenül bámult rám, majd szabályosan megijedt, ahogy az ágya felé kezdtem el lökdösni..
- Lexa, mit csinálsz? - zihálta rémülten.
- Azt, amit annyira akarsz, Tomlinson.. - suttogtam a szájába csábítóan, aztán a vágyának fokozása érdekében beleharaptam az alsó ajkába.
Gyorsan ledöntöttem az ágyra, és a vállainál fogva a takaróhoz szegeztem. Komótosan másztam fel mellé én is, majd a lábaimat terpeszbe téve fölé térdeltem, és szó nélkül ráültem a csípőjére..
- Lex.. - nyögött fel a közeledésemre, mire én mosolyogva fölé hajoltam, továbbra is a vállain megtámaszkodva.
- Igen, Louis? - leheltem az ajkaira vadítóan, aztán néhány centivel feljebb emeltem a fejem, hogy ráláthasson a felül mélyen kivágott ruhámból előbukkanó dekoltázsomra.
Ez jobban hatott, mint vártam, ugyanis megbabonázva bámulta a melleimet.
Itt az idő! - gondoltam magamban vigyorogva.
Lassan felemelkedtem a csípőjéről, és fölötte térdelve előrébb hajoltam, hogy a mellkasom fokozatosan közeledjen a fejéhez.. Lou hatalmasat nyelt, a szemeit pedig képtelen volt levenni rólam.
Most, vagy soha! - nevettem fel gondolatban, és egy hirtelen lendülettel felpattantam róla.
Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek vissza rá. Szegény fiút komolyan megsajnáltam, ahogy totálisan ledöbbenve, értetlenül nézett utánam, az ágyán fekve.. Viszont nem sokkal később, amint felocsúdott a meglepetésből, alig néhány másodperc alatt leesett neki, hogy mi történt valójában..: rászedtem. Méghozzá elég csúnyán. Ez van, a pasik elsősorban nem az agyukkal, hanem a farkukkal gondolkodnak. Milyen meglepő, hogy ő is egy közülük.. Pff. :D
Vigyorogva megráztam a fejem, és lehajoltam a táskámért. Azonban Louist sem kell félteni.. Mert már nem magamtól álltam fel, hanem ő rántott fel. És még a táskám is a földön maradt..
Ilyen nincs! Hogy lehet valaki ennyire gyors?! - gondoltam bosszúsan.
- Szerinted ez vicces volt, szépségem? - morogta a nyakamba, miután kitudja hányadszorra is a falhoz szorított.
- Naná, nagyon az volt. - vigyorodtam el.
- Kár, hogy én ezt nem így látom.. - harapott bele óvatosan a bőrömbe.
- Nem, Louis, nem! - löktem el magamtól, egy villámot is megszégyenítő gyorsasággal.
- Miért, mi történt? - játszotta az ártatlant.
- Ne is álmodozz arról, hogy megteszed! - emeltem fel a mutatóujjam fenyegetően.
- Ugyan mit? - folytatta a színészkedést.
- Nem jelölhetsz meg, nem vagyok a tulajdonod! És különben is, Tom egy szívásnyom miatt nem dobna ki! - morogtam.
- Látod, akkor meg mit számít? - vigyorodott el szemtelenül, és a falhoz préselve megcsókolt.
Az ujjaim sokadszorra is beletúrtak a tincseibe, az ő meleg tenyere pedig sokadszorra is felmelegítette a derekam. Ez van, nem lehet kizárni a szenvedélyt egyetlen csókunkból sem, bárhogy próbálom is. Mindig ott van, legalább egyikünkben. És ezúttal ráadásul újra mindkettőnkben ott lobogott a vágy, csillapíthatatlan tűzként..
- Nem akarsz elmenni arra a randira, nagyon jól tudom. - suttogta az ajkaimba mindentudóan mosolyogva.
- Dehogynem akarok, és el is megyek rá! - ellenkeztem.
- Nem, te engem akarsz, Lexa.. Te engem akarsz. - harapdálta az alsó ajkam, mire én automatikusan nyöszörögni kezdtem.
- Honnan veszed ezt? - érdeklődtem rezzenéstelen arccal, a bosszúságomat pedig próbáltam elrejteni, mert lebuktatott volna..
- Visszacsókolsz. - vonta meg a vállát egyszerűen.
- És szerinted ez annak a jele? - lepődtem meg őszintén.
- Igen. - simított végig az arcomon, a számba suttogva.
- Közlöm veled, Lou, te csak jól csókolsz, ezért viszonozom. - világosítottam fel. - Semmi mást ne magyaráz bele, ha megkérhetlek rá.
- Na persze. - nevetett fel.
És akkor.. akkor sarokba szorított. Illetve csak majdnem..
- Tudom, hogy még mindig szeretsz engem, Lexa. - mosolygott rám teljesen nyugodtan. - Hogy is mondtad a múltkor? Ja igen, megvan! Azért tudtad akkor is, hogy mi kellett nekem, mert itt ugyanaz van, mint itt. - előbb az én szívemre, majd a sajátjára mutatott. Baszki..
- Na, igazam van, vagy igazam van? - vigyorgott rám győzedelmesen.
A francba, nekem annyi.. Kellett nekem ilyeneket mondani abban a hülye égő házban!
- Öö.. - vörösödtem el.
- Szeretsz engem, gyönyörűm? - fürkészte a tekintetem kíváncsian. A becenevemtől, és a meleg tenyerétől az arcomon az egész testem megremegett, a lábaim pedig készek voltak felmondani a szolgálatot.
Sarokba szorított. Most tudni fogja, ha hazudom. Az én helyemben még a legprofibb színésznő is elvérezne ezen.. A fenébe! - gondoltam kétségbeesve.
És hatalmas szerencsémre akkor lépett életbe az a bizonyos 'majdnem' a 'sarokba szorított' kifejezés előtt, Eleanornak hála..
- Lexa, kész vagy már? Tom itt van az ajtóban, és rád vár! - hallottuk meg El hangját, ahogy közeledett a folyosón.
Erre gúnyos mosolyra húzódott a szám. Elégedett voltam a helyzettel, elvégre Lou több dolgot veszíthetett volna el a lebukással, mint én.
- Mi az? - kíváncsiskodott Louis, engem fürkészve.
- Akarod tudni, min gondolkodtam? - vigyorodtam el. - Azon, hogy Eleanor vajon miért a saját szobámban keres, miért nem a pasijáéban..
.. ahol ő éppen megcsalja velem. - tettem hozzá magamban a mondatom ki-nem-mondott végét.
Zavartan, kissé értetlenül mosolyogva figyelte az elégedetten vigyorgó arcomat, aztán.. aztán leesett neki.
- Eleanor, várj! - rontott ki a folyosóra rémülten.
Nevetve megráztam a fejem, és lehajoltam a táskámért. Ezúttal már tényleg sikerült fel is vennem a földről. Hurrá, haladunk!
Louis szemszöge:
- Eleanor, várj! - vágtam ki ijedten a szobám ajtaját, ami így szegény mögötte álló Lexának ütközött.. Hupsz.
- Mi a baj? - fordult felém El.
Te jó ég, még épp időben szólaltam meg.. - sóhajtottam fel magamban, megkönnyebbülten. - A barátnőm keze ugyanis már Lexi ajtajának kilincsén volt, készen arra, hogy azt lenyomva benyisson hozzá.. Tényleg egy hajszálon múlott!
- Izé.. - nyöszörögtem, a szobámhoz tartozó ajtófélfának dőlve.
- Szívem, ugye jól vagy? - indult el felém Eleanor. - Az egész arcod tiszta vörös. - tájékoztatott.
Ha egyszer Lexával csókolóztam, akkor mégis milyen legyen?! Türkizkék?! Kipirultam, mert elfáradtam, és.. és mert Lex mindenkinél könnyebben zavarba tud hozni. Hát ezért vagyok ilyen. Pont. - De ezt ugyebár hangosan azért mégsem mondhattam ki, egyenesen a barátnőm szemébe..
- P-persze.. j-jól vagyok.. - dadogtam.
- Biztos? Figyelj, szólok Lexának, hogy itt van érte Tom, aztán megnézzük, hogy nem vagy-e beteg. - mosolygott rám kedvesen, majd visszaindult Lexi szobájához.. Baszki!
- Ne, várj! - állítottam meg gyorsan.
- Jaj, Louis, az agyamra mész! - csattant fel. - Mégis mi a fene van veled?!
- Én.. én csak.. szóval.. Lex megkért, hogy ne zavarják, úgyhogy inkább majd én szólok neki.. - nyöszörögtem, kínomban a hajamba túrva.
- Miért éppen te? - vonta fel a szemöldökét gyanakodva.
Erre automatikusan nyeltem egy nagyot, és hátrébb léptem. Nos, a hátrálásommal annyit értem csak el, hogy így már az ajtóm mögött bujkáló Lexit is jól láthattam..
Az én gyönyörűm karba font kezekkel állt, és gyilkos tekintettel méregetett.. Kellett nekem véletlenül nekivágni azt a hülye ajtót! A francba! Vagy inkább másért dühös..?
- M-mert ti összevesztetek és.. - próbáltam magyarázkodni.
- Már megbocsáss, de veled sem volt éppen a legkedvesebb! - kötötte az ebet a karóhoz El.
- I-igen, viszont.. viszont féltelek.. nem akarom, hogy bántson.. - motyogtam lehajtott fejjel.
Erre már aztán mindkettejüknek az egekbe szaladt a szaladt a szemöldöke a döbbenettől. Igyekeztem feltűnésmentesen oda-vissza járatni a pillantásom az ajtóm két oldalán álló lányok között, több-kevesebb sikerrel.
- Hogy mi?! - tátogta Lexa, az álla a padlót súrolta. - Én bántanám őt?! ÉN?! - kiabált rám hangtalanul, szikrát szóró szemekkel.
- Jaj, Lulu, ez olyan édes! - vinnyogta a barátnőm, és a nyakamba ugrott. - Bevállalod értem, hogy helyettem bántson? Istenem, de aranyos vagy!
Eleanor válla fölött (mivel ugye ő éppen nagyban ölelgetett) könyörgően pillantottam Lexre, aki dühösen ingatta a fejét, és olyat kezdett el tátogni, amitől megállt bennem az ütő..
- Itt az idő lebukni, Tomlinson. - vigyorgott rám gúnyosan, persze továbbra is hangtalanul.
- Nem! Ne! Nem, eszedbe se jusson! - szóltam rá kétségbeesetten, El miatt szintén hangtalanul. Ha megteszi, akkor mindennek vége.. Karen megtudja, hogy kettesben volt velem, a szobámban, és.. és megöli. Nem, ez nem történhet meg! Miért rohan a vesztébe, a kurva életbe is?! (Jó, mondjuk ő azt nem tudja, hogy ez a helyzet, de akkor is!)
- Késő bánat. - mosolyodott el győzedelmesen, és előre lépett.
- Áá, Eleanor.. - toltam el magamtól gyorsan, ijedtemben a barátnőm, és az ajtót azonnal beljebb hajtottam, hogy még mindig takarja előle Lexit.
- Mi az? - nézett rám kérdőn El.
- Ja, semmi, csak erre ráérünk később is.. izé.. Most menj le nyugodtan, majd én szólok Lexának.. - idegességemben már teljesen össze-visszabeszéltem.
- Kimegyek! - tátogta nekem ismét Lexi, és elindult felém, hogy kikerülje az ajtót..
- Ne! - kiáltottam fel hangosan, aztán az ajtóm szélének vágtam magam, de úgy, hogy a vállam már a fa takarásában legyen, és így a barátnőm ne láthassa, ahogy Lexát a karjánál fogva ott tartom mögötte.
- Jézusom, de fura vagy ma! - állapította meg Eleanor, az előbbi felkiáltásomra (is) célozva.
- Izé.. csak keveset aludtam.. - nyögtem ki az első eszembe jutó magyarázatot.
- Te tudod. - vonta meg a vállát mosolyogva El, és egyszer csak megcsókolt.
A létező legkétségbeesettebben és legkönyörgőbben pillantottam Lexire, majd elengedtem a karját, hogy az engem csókoló Eleanornak ne legyen furcsa, hogy nincs a derekán mind a két kezem.
Lexa szemszöge:
Nem tudom, hogy van képe ehhez Louisnak! Rám néz, miközben a barátnőjével smárol?! - villant át az agyamon.
Óriási kő esett le a szívemről, amikor Lou végre lehunyta a szemeit. Még csak az hiányozna, hogy szemezzünk, amíg valaki mással csókolózik!
Addigra már egyébként eszemben sem volt lebuktatni magunkat. Nem, mert a látottak túlságosan is fájtak ahhoz, hogy ezzel foglalkozzam. Szörnyülködve néztem, hogy ugyanazt csinálják, amit még mi is pár perccel ezelőtt..
Legyőzöttnek éreztem magam, és végtelenül megalázottnak. Magamban kimondom, hogy szeretem, erre meg ilyet kell látnom?! Hogy tud bárki is ilyen szinten szórakozni velem?! Ez egyszerűen elképesztő! Az meg még felháborítóbb, hogy hagyom magam..
Akkor, az alatt a néhány perc alatt, amíg csókolóztak, végre megértettem. Pontosabban megértettem, és rájöttem. Rájöttem arra, hogy melyik a legerősebb érzés a világon..: a szerelem. És hogy ezt hogyan sikerült megállapítanom? Egyszerű: csak fájdalmat éreztem a látottak miatt. Úgy bizony, az eddig érzett dühömet és haragomat is kiszorította a szívemből az a pokoli fájdalom, ami a Louis iránt érzett szerelmem felismerésével járt. Fájt, hogy szeretem, mert tudtam, hogy ő nem így érez.. És fájt, hogy a saját tulajdon barátnőjével csókolózik az orrom előtt.
Én tartozom oda! Én! Én tartozom oda.. a karjaiba.. - ez ismétlődött a fejemben, miközben Lout figyeltem, ahogy Eleanor derekát ölelte át.
Üresnek éreztem magam.. Végtelenül üresnek. Nélküle. Bármilyen makacsul, bárhogy küzdöttem is, nem bírtam megállni, egy könnycsepp végigszántotta az arcomat. Gyorsan letöröltem, és a plafont bámulva, nagyokat pislogva próbáltam elfojtani a kitörni vágyó sorstársait. Akkor egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak.
Amikor végre-valahára elszakadtak egymástól, magamban hálát adtam az égnek. Lehet, hogy alig egy-két percig smároltak, de nekem mégis egy egész örökkévalóságnak tűnt.
- Nézd meg addig, hogy illik-e Lexához ez a Tom, vagy ki. - búcsúzott el Eleanortól Louis.
Kíváncsian nézett a barátnője után a folyosón, és ahogy eltűnt a lány, megkönnyebbülten fordult vissza hozzám.
- Köszönöm. - suttogta. - Köszönöm, hogy nem buktattál le minket.
- Szívesen. - forgattam meg a szemeimet. - Egyébként meg egy hazug disznó vagy, remélem tudod!
- Most miért? Mire gondolsz, Lex? Mert nem a megcsalásra, az fix! Akkor másképp neveztél volna. - mondta Lou.
- Arra értettem, amikor azt mondtad, hogy szeretsz! Én úgy tudtam, hogy hazudsz! - ütöttem rá a mellkasára elkeseredetten.
- Elhitted? - mosolyodott el.
- Tudom, hogy már megváltoztam, de még egy ilyen vigyor, és esküszöm felképellek, Tomlinson! - sziszegtem, a lebukástól rettegve.
- Szóval elhitted. - jegyezte meg vigyorogva.
- Nem! - már emeltem is a kezem, viszont mielőtt még az arcán csattanhatott volna a tenyerem, elkapta a csuklóm, és annál fogva, egyetlen rántással közelebb húzott magához.
- Azért hitted el, mert még mindig szeretsz engem. - lehelte, szinte már az ajkaimba.
- Soha! Gyűlöllek téged! - löktem el magamtól.
- Ne mondj olyat, ami nem igaz. - figyelmeztetett.
- De, most már az. - közöltem vele, teljesen őszintén. Utáltam azért, hogy még mindig képes fájdalmat okozni. Ezért tényleg gyűlöltem egy picit a szívem mélyén, elvégre soha senki sem tud olyan mértékben megbántani, mint Ő. Ez van, kellett nekem közel engedni magamhoz..!
Már épp indultam volna kifelé, amikor visszarántott.
- És ha igazat mondtam? Ha tényleg szeretlek? Akkor arra mit lépsz, Lexa? - kérdezte kíváncsian, az arcomat simogatva.
- Nem mondtál igazat! - vágtam rá.
- De ha mégis? - mosolygott rám.
- Nem, mert megvolt a lehetőséged, és nem éltél vele! Itt volt az alkalom, hogy bebizonyítsd, hogy komolyan gondolod! Itt volt Eleanor, de nemhogy szakítottál volna vele, vagy hagytad volna, hogy lebukjunk..! Nem, helyette smároltál vele! Előttem, akit állítólag úgy szeretsz! - kiabáltam végső elkeseredésemben.
- Féltékeny vagy? - simított végig a hüvelykujjával az alsó ajkamon.
- Nem! - ordítottam fel bosszúsan.
- Szerintem pedig az vagy. - mosolyodott el elégedetten.
- Csak szeretnéd. - löktem el magamtól durván, és már azon voltam, hogy elviharzok, amikor ismét visszarántott.
- Nem mehetsz el arra a randira. - szólt rám dühösen.
- Hányszor tervezted még ezt elmondani az este folyamán? Csakúgy körülbelül, mert már a könyökömön jön ki, és elegem van belőle! - forgattam meg a szemeimet, gúnyosan mosolyogva.
- Addig ismételgetem, amíg bele nem egyezel. - húzta huncut mosolyra a száját.
- Nekem erre nincs időm! - csattantam fel, és kirántottam a kezem az övéből, majd gyorsan a folyosóra léptem.
Ezúttal lassúnak bizonyult, mert sikerült kimennem a szobájából. Már nyúlt értem, hogy sokadszorra is behúzzon a birodalmába, de szerencsére még időben kapcsoltam, és az alkalmat kihasználva (vagyis azt, hogy a folyosón vagyok, nem pedig bent nála), fennhangon így szóltam:
- Köszönöm, Louis, hogy szóltál! Azonnal megyek! - vigyorogtam.
- Mit művelsz?! Nem! - tátogta idegesen Lou.
- Na, jössz te is? - kérdeztem, figyelmen kívül hagyva az előbbi megnyilvánulását.
- Igen. - sóhajtott fel megadóan.
- Ne bánkódj, az elején ügyesen küzdöttél. - veregettem meg a vállát vigasztalásképp.
- Te végig klassz voltál. - mosolyodott el keserűen. - Még az ágyra is ledöntöttél, csakhogy kijuss..
- Tudom. - bólintottam vigyorogva. - Hé, ki kell használni az adottságainkat, nem? - vontam meg a vállam nevetve, menet közben.
- Én nem tudtam kihasználni az enyém.. - motyogta szomorkásan.
- Ja, elvégre nem vagy olyan kurva erős, hogy fél kézzel megállítasz.. És nem, egyáltalán nem használtad ezt ki.. - nevettem fel.
- Jó, de.. Oké, ez igaz. - ismerte be végül.
- Na látod! - mosolyogtam rá.
- Vesztettem. - ízlelgette a szót Louis csalódottan.
- Sebaj. Bár visszavágó nem lesz! - jegyeztem meg vigyorogva.
- Én megyek előre. - jelentette ki határozottan, amikor a lépcsőhöz értünk.
- Miért? Hogy lassabban menjek? - érdeklődtem nevetve, mögötte baktatva.
Erre Lou nem válaszolt, csak csendben ment tovább.
Louis szemszöge:
Lefelé menet bosszúsan emésztgettem az előbbi kudarcomat. Bár, miben is reménykedtem? Elvégre már akkor eldőlt az egész, amikor szánalmasnak nevezett.. Utána már nyugodt szívvel, minden mindegy alapon azt mondtam neki, hogy szeretem. Azért mertem a szemébe mondani, mert tisztában voltam vele, hogy úgysem hiszi el.. Én viszont megkönnyebbültem attól, hogy bevallhattam neki az érzéseimet. Nem nézett hülyének miattuk, nem nevetett ki, bár az is igaz, hogy nem is hitte el őket.. Na, mindegy. Szerelmet vallottam neki, ez a lényeg. És pont.
Amikor az előszobába értünk, teljesen ledöbbentem.. Tom több volt számomra, mint puszta konkurencia. Illetve, helyesbítek: rá kellett döbbennem, hogy mellette én labdába sem rúghatok..
Az a srác egy két méteres izomkolosszus, nálam vagy másfél fejjel magasabb, ergo ha nekiesnék, elég csúnyán helyben hagyna.. Ilyen az én formám.
Az viszont elég hízelgő volt, hogy Lexi ennyi ideig kitartott mellettem, annak ellenére is, hogy nálam ezerszer jobb fiúk vették körbe mindenhol. De ő valamilyen rejtélyes oknál fogva mégis engem választott.. Csak aztán.. aztán belépett a képe Tom. Hogy rohadna meg!
Na de nem, nem hagyom szó nélkül a dolgot! Lexa az enyém, ezzel neki is tisztában kell lennie. Ő az én gyönyörűm, és mindenáron megvédem a vetélytársaimtól!
Lexa szemszöge:
- Szia, bocsi a késésért, mindjárt mehetünk! - mosolyogtam Tomra, miután odaértünk hozzájuk (Ellel állt az ajtóban, és beszélgettek).
- Sokat vártál? - kérdeztem udvariasan, miközben a magassarkúmba léptem bele (véletlenül lent hagytam az előszobában azt, amelyiket fel akartam venni).
- Nem, az előbb érkeztem. - mondta illemtudóan. Szóval sokat várt.. Remek, jó indítás, de tényleg.
- Beszéltél Niallel? - kíváncsiskodtam.
- Igen, mindent tud, a legapróbb részletekig. - bólintott vigyorogva.
- Bocsi.. - vörösödtem el kínomban. Te jó ég, vajon mennyire égethetett be a bátyám?!
- Semmi gond. Egyébként szia. - puszilta meg az arcom üdvözlésképpen.
- Khm.. khm.. - köszörülte meg a torkát valaki a hátam mögött.
- Ja, bocs.. Tom, ő itt Louis, Louis, ő itt Tom. - mutattam be őket egymásnak. - Eleanort ismered, vagy esetleg őt is..? - Azért kérdeztem rá, mert valószínűnek tartottam, hogy tudja a nevét, ha már egyszer itt beszélgetett vele az ajtóban valamennyi ideje.. Legalábbis szerintem úgy lenne logikus.
- Ismerem. - vágta rá. - Úgy értem, most már.. Most már ismerem.. - nevetett fel zavartan.
- Okééé.. - mosolyodtam el, kicsit értetlenül. Mi folyik itt?!
- Hát, akkor mi megyünk.. - kezdtem el kifelé tolni az ajtón, búcsúzóul az Elounor párosra nézve.
- Várjatok csak! Mikor hozod vissza Lexát? - faggatta Lou aggódva (?!).
- Legkésőbb 11-re. - válaszolta automatikusan Tom.
- Mit csináltok addig? - érdeklődött tovább Louis idegesen.
- Mozi, aztán meg vacsora. - sorolta a mellettem álló fiú.
- Jó, vége a kérdezz-feleleknek, induljunk.. - vágtam közbe, és az ajtó felé léptem egyet, de valami ismét megállított.
- Te jó ég, Lex, csak most látom! - kiáltott fel hirtelen Lou.
- Mégis mit? - kérdeztem ingerülten.
- Azt, hogy ez a szoknya túl rövid! Egy első randihoz meg főleg! Nyomás átöltözni az emeletre! - mutatott Louis a háta mögé.
- Ember, ez most komoly? - döbbent le Tom.
- Halálosan. - sziszegte Lou. - Indíts! - bökött a fejével a lépcső irányába, miután jelentőségteljesen rám nézett.
- Már bocs, Tomlinson, de nem vagy sem az apám, sem a bátyám, úgyhogy vegyél vissza! - mordultam rá. - Ha ebben akarok elmenni, akkor ebben megyek, világos?!
- Mint a nap. - morogta Louis kelletlenül.
- Dögös vagy, amikor bedühödsz.. - suttogta a fülemhez hajolva, kajánul vigyorogva Tom.
Lou arcizma erre megremegett (?), Eleanor pedig egy nagyot nyelt (?). Oké, mi van mindenkivel?!
- Elmentünk, sziasztok. - indultam ki a kocsihoz, anélkül, hogy visszafordultam volna. Még egyszer nem állítanak meg, az már elég röhejes lenne..!
Az autóban ülve elgondolkodva bámultam kifelé, amikor hirtelen valami meleget éreztem a combomon. Értetlenül, kicsit elvörösödve fordultam Tom felé, aki mosolyogva nézett rám, miközben a piros lámpánál álltunk.
- Zavar? - kérdezte, a lábamon pihenő tenyerére célozva.
- N-nem, csak.. - pirultam el még jobban.
- Bocs. - vette el a kezét a combomról.
Most már édes mindegy! - gondoltam bosszúsan. És hogy miért voltam bosszús? Mert pontosan ott érintett meg, ahol Louis is.. Ott, ahol ennek következtében még mindig jólesően bizsergett a bőröm.. Ő meg elszúrta ezzel. Szóval tök mindegy, hogy elveszi-e a kezét, vagy sem, mert Lou emlékét (sajnos) már megszüntette.
A mozihoz érve Tom udvariasan állt mindent, én viszont csak inni kértem.
- Ne mondd, hogy te is ilyen fogyózós vagy! - rémült meg, mire felnevettem.
- Dehogy, csak tartalékolok a vacsira! Ne félj, kizabállak a vagyonodból! - kacsintottam rá.
- Ó, hogy erre megy ki a játék? - világosodott meg nevetve.
- Naná, mit vártál, hogy kihagyok egy ilyen lehetőséget?! - játszottam a sértődöttet, de a vigyorom elárult.
- Vicces vagy. - állapította meg mosolyogva.
- Köszi. - vörösödtem el.
- Mehetünk? - emelte fel a karját, mire én belé karoltam, és bólintottam.
A film közben már iszonyú éhes voltam, de jó okom volt arra, hogy nem kértem kaját..: égett a szám. És mielőtt bármit is gondolnátok, nem herpesz, vagy ilyenek miatt. Ó, dehogy, valami egészen különleges oka volt..: Lou.
Mozizás közben (Tom természetesen átkarolt, a kis nyomulós mindenit!) észrevétlenül, savanyú arccal simítottam végig újra és újra az ajkaimon. A bűnös ajkaimon.. Azokon, amelyeken még mindig ott égett Louis bűnös csókjának halvány emléke. És hogy milyen ízű is egy bűnös csók? Egyszerre keserű, de mégis édes. Pont, mint a bennem kavargó érzelmek.
Vacsorázás alatt már sokkal többet beszélgettünk és nevettünk. Tom tényleg jó fej, meg minden, de.. de nem Louis. Jól van, na, ki kellett mondanom, lőjetek le érte! Louis.. nos, Louisnál nincs jobb, ez tény.
- Miért nem eszel? Forró? - kíváncsiskodott, amikor már vagy két perce lerakták elém a nagy tál ételt, én meg még hozzá sem nyúltam.
- Mi? Ja, nem. Bocsi, csak elbambultam.. - nevettem fel kínomban, és beleszúrtam a villám az első falatba.
Óriási gombócot éreztem a torkomba, ami az evőeszköz -és ezzel együtt a kaja- közeledtével egyre nagyobbra nőtt..
Nem akartam bekapni, mert azzal megszűnik a bizsergés az ajkaimon. És ki tudja, hogy mikor fogok legközelebb Louval csókolózni.. Na jó, de enni akkor is kell! - döntöttem el végül, majd határozottan bevettem a számba az első falatot.
Igazam lett, Louis csókjának ízét mintha csak elfújta volna a szél.. Volt, nincs. Istenem, milyen kár..
- Nem ízlik? - érdeklődött Tom, a keserű arcom láttán.
- De, csak igazad volt, kicsit még forró. - makogtam elpirulva.
Oké, szedd össze magad, Lexa, randin vagy! Álmodozni ráérsz később! - figyelmeztettem magam gondolatban. Innentől kezdve pedig az esténk már teljesen nyugodtan, remekül telt..
*** Este 11 előtt 10 perccel ***
- Korán vagyunk. - állapítottam meg a ház előtt állva, Tom órájáról leolvasva az időt.
- Nem akartam kihúzni a gyufát. - vonta meg a vállát mosolyogva.
- Ezért ennyivel előbb hazahozol? - lepődtem meg.
- Igen, jó lenne, ha nem tiltanának el tőlem. - mosolygott rám.
- Be akarsz vágódni, mi? - húzogattam a szemöldököm vigyorogva.
- Minek tagadjam? - nevetett fel.
- Jó, de ezért 10 perccel előbb hozol meg? - bokszoltam vállba nevetve.
- Nem, csak öttel. A másik öt perc a búcsúzkodás. - kacsintott rám. (Ugyebár Eleanor is ezt mondta példának a bevágódásnál, hogy 5 perccelelőbb hozza meg. - a szerk.)
- Logikus. - értettem egyet nevetve.
- Megcsókolhatlak? - bökte ki hirtelen, a szavai hallatán azonnal lehervadt a mosoly az arcomról.
- Tessék? - döbbentem meg.
- Megcsókolhatlak? - ismételte meg nyugodtan.
- N-ne haragudj, de.. nekem ez még korai.. - léptem hátrébb tőle.
- Semmi baj, nyugi. - mosolygott rám. - Atyaég, igaza volt, ez nehezebb lesz, mint gondoltam.. - motyogta magában.
- Mit mondtál? - érdeklődtem. - Nem hallottam, túl halkan mondtad.
- Lényegtelen. - legyintett. - Akkor, holnap este ráérsz?
- Persze. Ugyanekkor jössz? - mosolyogtam rá.
- Igen. Jó éjt, Lex. - nyomott egy hosszú puszit a számra (?!).
- D-de.. azt hittem, hogy.. izé.. - nyöszörögtem zavarba jőve.
- Ez nem csók volt. - nézett rám értetlenül.
- Ó, szóval neked csak a nyelves csók a csók.. - jöttem rá.
- Ja, mondhatjuk. - hagyta rám a dolgot, és hátrált egy lépést. - Szia. - intett mosolyogva.
- Akkor holnap este. Jó éjszakát. - mosolyogtam rá, és bementem a házba.
- Megjöttem! - ordítottam el magam, mire rögtön dobogást hallottam. Kíváncsian vártam, hogy ki(k) rohannak elém.
- Na, csakhogy itt vagy! - fogadott Louis, ritka "kedvesen".
- Milyen volt? - kérdezte Niall.
- Jó, holnap este is 7-re jön. - vigyorodtam el. - Amúgy, nem engednétek be?
- Ja, de, bocs. - nevetett fel a bátyám, és elállt az utamból. Lou viszont nem.
- Elnézést. - mentem neki direkt a vállammal, gúnyosan rámosolyogva.
- Nem tetszik nekem ez a gyerek. - sziszegte a fülembe Louis, anélkül, hogy fennakadt volna azon, hogy belé mentem.
- A véleményedre senki sem kíváncsi, tartsd meg magadnak! Rendben, Tomlinson? - pillantottam rá szikrát szóró szemekkel.
Erre ő csak megforgatta a szemeit, és elém bevágva a nappaliba ment.
- Tiszta szerencse, Louis, hogy fiú vagy, ráadásul udvarias! - szóltam utána bosszúsan.
- Na, jól érezted magad? - támadtak le egyből a lányok, amint megláttak.
- Aha, szuper volt! - lelkendeztem. - Tom kedvesen és udvariasan viselkedett végig, meg..
- Meg kitalálom, biztos fantasztikus volt és roppant figyelmes! - gúnyolódott Louis, aztán felpattant, és elviharzott a lépcső felé.
Mindenki döbbenten nézett utána, akaratlanul is összerezzentem, ahogy egy óriási csattanással bevágta maga mögött a szobája ajtaját.
- Ez. Meg. Mi. Volt? - kérdezte ledöbbenve a bátyám.
- Semmi! - vágtuk rá azonnal Torival, amitől az egész csak még furcsább lett.. A fenébe!
- Lexi, beszélnem kell veled. - rántott fel Vic a kanapéról, és szó nélkül a konyhába húzott.
- Neked is az jutott eszedbe, ami nekem? - támadott le egyből.
- Igen. - bólintottam falfehéren.
- Jó, azt tudtuk, hogy hallgatózott akkor, de.. De most komolyan felidézte szó szerint?! - hitetlenkedett Tori.
- Igen. - bólintottam újból.
- Szerintem féltékeny Tomra. - bökte ki hirtelen a barátnőm.
- Mi? Ugyan már, dehogyis! - tiltakoztam kapásból.
- Na, ne szórakozz, Lex! - vigyorgott rám. - Valld be, hogy örülsz neki!
- Hát.. izé.. - pirultam el. - Szerinted Louis tényleg féltékeny? - néztem Torira reménykedve.
- Tuti. - kacsintott rám Vic. - Még mindig szereted, ugye?
- Igen.. De ott van neki El, és.. - nyöszörögtem.
- Lexi, nyugi, valamiért akkor is féltékeny. - próbált vigasztalni a legjobb barátnőm.
- Jó, de nekem ez így.. sok. És különben is, Lou most utál engem! - fakadtam ki. - Megpróbált lebeszélni a randiról, én meg megmakacsoltam magam.. Nem hallgattam rá..
- Micsoda?! Mikor?! Mindent tudni akarok! - lelkendezett Tori.
- Azért késtem ennyit.. Berántott a szobájába, és.. ennyi. - zártam le inkább.
- Na, meséld el! - könyörgött Vic.
- Megalázott, érted? Nem történt több. - vontam meg a vállam.
- Megalázott.. De mégis hogyan? Jaj, Lexa, mondd már el! - nyafogott a barátnőm.
- Ne haragudj, Tori, de.. Kérlek, hagyjuk most ezt! - suttogtam elcsukló hangon.
- Értem, túl friss a seb. - simogatta meg a karom Vic, egy együtt érző mosoly kíséretében.
- Az. Nagyon friss. - motyogtam, és inkább visszaindultam a nappaliba.
*** Eközben ***
Louis szemszöge:
- Aha, szuper volt! - lelkendezett Lexi, amitől nekem automatikusan ökölbe szorultak a kezeim. Bassza meg, ne előttem áradozzon arról a hülye kis pöcsről!
- Tom kedvesen és udvariasan viselkedett végig, meg.. - folytatta Lex mosolyogva annak az idiótának a magasztalását. És nálam ekkor végleg elpattant a cérna.
- Meg kitalálom, biztos fantasztikus volt és roppant figyelmes! - szóltam közbe gúnyosan, aztán felpattantam, és elrohantam a lépcső felé.
Dühösen vágtam be magam mögött a szobám ajtaját, és kétségbeesetten fogtam a fejem. Elárasztottak az emlékek..
A 'fantasztikus volt és roppant figyelmes' mondatrészt Lexa használta Harryvel kapcsolatban, még Hawaii-on. Akkor, amikor Torinak mesélt a konyhában az előző estéről.. Azt értettem akkor félre, és akkor hittem azt, hogy lefeküdtek.. Már csak azért is, mert előző este láttam a nyitott ajtón keresztül, hogy taperolja Harold az én gyönyörűmet. Akkor zokogtam magam álomba. Fiú létemre. Igen, ez az, amit sosem fogok elfelejteni.. Bőgtem, mint egy 5 éves kislány, csak mert azt hittem, hogy Harry elvette Lex ártatlanságát. Egészen pontosan azt hittem, hogy helyettem vette el.. És utána meg még az is kiderült, hogy egyikünk sem tudná elvenni, mert már rég nem szűz.. Ó, a régi szép idők!
(Egyébként ez jutott eszébe Torinak, Lexinek és Louisnak is:)
" Lexa szemszöge:
- De egyébként hogy viselkedett? - nézett rám kíváncsian (Tori).
- Tudod, Harryt nagyon csodálom.. Fantasztikus volt, és roppant figyelmes! - mosolyodtam el.
Ebben a pillanatban úgy hallottam, mintha valaki elment volna az ajtótól.. Oké, ez azért eléggé furcsa..
Louis szemszöge:
Reggel pocsék hangulatban keltem fel, és ezt még csak fokozta az a beszélgetés részlet, amit lent hallottam..:
- De egyébként hogy viselkedett? - kérdezte Tori.
- Tudod, Harryt nagyon csodálom.. Fantasztikus volt, és roppant figyelmes! - hallottam meg Lexi hangját.
Gyorsan elléptem az ajtótól, és visszamentem a lépcső feléig, majd ismét lejöttem, ezúttal már hangosan csoszogva, hogy észrevegyenek.. "
***
Lexa szemszöge:
Valahogy sikerült kimagyaráznunk a történteket Torival, úgyhogy nagyjából megnyugodtak a kedélyek odalent.
Nem sokkal később Louis vánszorgott le a lépcsőn, elgyötört arccal. Azonnal megsajnáltam szegényt.
- Jól vagy? - bukott ki belőlem a kérdés, még mielőtt visszanyelhettem volna.
- Miattam ne aggódj. - mordult rám bunkón, és levágta magát a kanapéra.
- Ó, csak nem a hisztikirály tért vissza közénk? - röhögött fel Zayn.
- Le lehet szállni rólam, Malik! - morogta Louis.
- Mi bajod, haver? - nézett rá aggódva Harry. - Úgy nézel ki, mint akin átment egy busz.
- Úgy is érzem magam! - nevetett fel Lou keserűen, aztán dühösen folytatta. - Hagyjatok békén, jelen pillanatban nem vállalok felelősséget a viselkedésemért!
- Nem bírja Tom-ot.. - vigyorgott Vic.
- Miért? - kíváncsiskodott a bátyám. - Nagyon rendes gyereknek tűnik.
- Hát ez az! - pattant fel Louis mérgesen. - Csak tűnik! Lexa ezerszer jobbat érdemel nála!
- Például téged? - vihogott Tori. Gátlástalan, akárcsak a barátja.. Hmm, milyen szép, összeillő pár!
- Igen! - vágta rá Lou, mire elkerekedtek a szemeim. - Vagyis.. ennél a taplónál bárki jobb.. - vakargatta a tarkóját elpirulva.
- Szóval, Tomlinson, neked bejön a húgom? - kérdezte Niall, olyan hangsúllyal, hogy mindenki rögtön tudta, ha Louis igen-t mond, megöli.
- Nem! - álltam gyorsan Lou elé. - Nézz ránk, hogy mutatunk mi együtt? Nevetséges! - nevettem fel erőltetetten.
- Ja, az. - helyeselt Louis, szintén erőltetetten vigyorogva.
- Szerintem meg kifejezetten jól mutattok ti ketten egymás mellett.. - tűnődött el Danielle.
- Ne nevettess, ugye, Lou? - böktem oldalba Louist, mire ő vadul bólogatni kezdett.
- Szóval ti ketten.. - fordult hozzánk kérdőn a bátyám.
- Semmi! - ráztuk meg gyorsan a fejünket.
- Szerencséd, haver. - ült vissza a kanapéra Niall, mialatt egy utolsó szúrós pillantást lövellt Lou felé.
- Köszi.. - suttogta a fülembe Louis észrevétlenül.
- Szívesen. - néztem fel rá, és akaratlanul is elmosolyodtam a gyönyörű kék szempár láttán.
*** Másnap, este 7 óra ***
- Már indulhatunk is, Tom! - léptem be az előszobába mosolyogva.
- Gyönyörű vagy. - csókolt meg hirtelen.
Tori szavai kezdtek visszhangozni a fejemben, Louisról, és arról, hogy féltékeny. Mivel Lou ott állt mellettünk, gondoltam próbára teszem.
Viszonoztam Tom váratlan közeledését, aki ennek annyira megörült, hogy a csókunkba mosolygott, és az egyik kezével a hajamba túrt, a másikkal pedig a fenekembe markolt. Ezt én már elég soknak találtam, de nem akartam megalázni azzal, hogy rászólok, ezért inkább hagytam..
- Khm.. khm.. - köszörülte meg a torkát valaki.
- Tegnap Louis, ma meg te? Mi a baj, Eleanor, talán elkaptál valamit a barátodtól? - szakadtam el Tomtól, gúnyosan mosolyogva.
- Nem vagyok beteg. - vágott közbe Lou dühösen.
- Ha te mondod. - vontam meg a vállam, unott arcot magamra erőltetve. Belül persze vigyorogtam, mert látszott rajta, hogy egy kicsit tényleg féltékeny az előbbi csók miatt.. Háhá!
Külső szemszög:
Csak ők álltak ott, négyen.. Eleanor, Tom, Lexa és Louis. Egymással szemben, ugyanazt érezve..: mérhetetlen féltékenységet.
El rájött arra, hogy ez így már korántsem olyan nyerő szituáció.. Nem, mert ez a helyzet ráébresztette a valódi, ezidáig elnyomott érzéseire.. Arra, hogy ő Tomban már rég nem csak egy jó kis dugást lát.. Nem, hanem valami sokkal többet. Szereti. Teljes szívéből szereti.
Tom, bár még magának sem merte bevallani, valami furcsát érzett a szívében. Megijesztették a saját gondolatai, amelyek főképp arról szóltak, hogy ő akarja átölelni Eleanort.. Valamiért ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy agyonverje Louist. Azt, aki Elt ölelgeti.. helyette.. Tom lassanként egyre riadtabbá vált a fejében járó gondolatoktól.
Lexa, ahogy azt előre sejtette, ismét meg tudta volna fojtani Eleanort egy kanál vízben. Elvette tőle Louist - ez minden alkalommal mérhetetlenül felbőszítette az apró szőke lányt. Mindig is utálta Elt, de csak emiatt, amúgy akár jóban is lehettek volna. De nem. Louról semmi esetre sem mondott volna le Lexa, más javára meg pláne nem.
Louis pedig.. Na igen, ahogy az várható volt, ő is szét akarta verni Tomot, mert ráhajtott az ő gyönyörűjére. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.
Ez van, szépek is az ilyen oda-vissza dolgok.. Meg persze irtó mulatságosak. Bár nekik, négyüknek nem, valószínűleg mindenki másnak röhejesen nevetséges volt az aznapi búcsúzkodás..:
Louis és Eleanor dühösen figyelték Tom kezét, amint átöleli Lexa derekát. Féltékenyek voltak. Lexa és Tom pedig dühösen figyelték Louis kezét, amint reflexből magához ölelte Eleanort, aki bosszúból szorosan hozzásimult. Ők is féltékenyek voltak. Szóval mindenki féltékeny volt valakire, mindenki hozzábújt valakihez, és mindenki akart valakit az ellenkező párosból. Kész röhej az egész.
De attól még ez van: Louis Lexát akarja, Lexa meg Louist. Tom Eleanort akarja, Eleanor pedig Tomot. Milyen szép is a szerelem..!
*** 1 nappal később, szintén este 7-kor ***
Lexa szemszöge:
- Lexa, már megint túl rövid a ruhád! - próbált hátráltatni minket Louis az indulásban.
- El, idejönnél egy kicsit? - kiabáltam a lánynak.
- Mi van? - dörrent rám, miután a szemeit forgatva elfáradt az előszobáig.
- Tommal mennénk, de a pasid nem hagyja. - magyaráztam. - Mi lenne, ha lekötnéd valamivel?
- Lekössem? Mi vagyok én, gyerekmegőrző? - nézett rám értetlenül Eleanor.
- Ez jó volt! - röhögött fel Tom.
- Már bocs, de Louis nem gyerek! - szóltam rá.
- Igen, nem az, hanem a pasim. - mosolyodott el gúnyosan. Tudta, hogy ez még mindig aduásznak számít a kettőnk vitájában, mert látta rajtam, hogy Lou még mindig nem hagy hidegen.
- Ja, a pasija vagyok! - vigyorgott rám Louis, amolyan 'ezt kapd ki - erre mit lépsz' stílusban.
- Én meg Tom csaja vagyok! - szálltam be én is a hencegésbe.
- Ja, ő meg a csajom! - mutatott rám a pasim, Lou stílusát leutánozva. - És fergeteges esténk lesz, nem tudjátok elrontani! - vigyorgott rájuk Tom búcsúzóul, aztán a kezemet megfogva elindult kifelé.
Louis szemszöge:
Ahogy az a szemét elvitte Lexát, teljesen elborult az agyam. Igen, teljesen elborult, bár ez még akkor sem mentség arra, amit tettem.. Illetve tettünk..
- Akarlak! - támadott az ajkaimra El, és vadul megcsókolt.
Egyikünk sem vitt bele érzelmeket a smárolásba. Pontosabban de.. dühöt. Mind a ketten. Én Lexa miatt voltam kikészülve, Eleanor meg.. nos, azt nem tudom, hogy mi volt az ő baja. Lehet, hogy ő mindig ilyen, csak mert lételeme a baszás? Ki tudja!
Nem tudom, hogy történt, de valahogy eljutottunk a szobámig. Arra eszméltem fel, hogy az ágyamon fekszem, El pedig kulcsra zárja az ajtót.
Szó nélkül vetkőzött le meztelenre, majd rám vetette magát. Letépte rólam az ingem és elhajította. Vágytól elsötétült szemekkel nézett rám, miközben végigkarmolta a felsőtestem. Az igazat megvallva, ez inkább fájt, minthogy beindított volna, de mindegy.
Lerángatta rólam a nadrágomat, és a boxeremet is lehúzta. Gátlások nélkül markolta meg a férfiasságomat, és gyorsan mozgatni kezdte a kezét. Ezzel még nem lett volna baj, ha akarom őt.. De nem akartam, így eléggé fájt.
- Gyerünk, Louis, ne legyél már ilyen puhapöcs! Szó szerint! - szólt rám dühösen.
A legutolsó ilyen próbálkozásánál (még az emlékezet-kiesésem után) is kudarcot vallottam, és ahogy elaludt, átmentem Lexához, hogy hozzon jeget, mert még akkor is fájt a.. tudjátokmim. Szóval erre visszagondolva rájöttem, hogy most viszont nem tudom úgy leállítani, mint akkor. Most ahhoz túl elszánt.
- El, lassíts! - nyöszörögtem.
- Miért nem áll fel, Louis?! Nem vagyok elég jó neked?! - dühöngött. - Már pedig addig el nem engedlek, amíg meg nem baszol!
- De-de, mindjárt.. - motyogtam lehunyt szemekkel, és magam elé képzeltem Lexit.
Ahogy kinéz.. Ahogy megérint.. Ahogy megcsókol.. Ahogy a hajamba túr.. Ahogy a csípőjét néhány napja az enyémnek nyomta csókolózás közben.. Ahogy akkor ledöntött az ágyra és rám ült..
- Ez a beszéd! - vigyorodott el Eleanor, és újra a büszkeségem köré kulcsolta az ujjait.
- Ne! - kiáltottam rá, amikor láttam, hogy a szájával közelít.
- Mi bajod?! Jót akarok! - értetlenkedett.
- Ne szórakozzunk ilyenekkel.. - magyarázkodtam, és szó nélkül az éjjeli szekrényemhez fordultam.
- Húzd fel! - dobtam a kezébe egy kis zacskót.
- Ez meg minek? - kérdezte zavartan (?!).
- Mondjuk, hogy ne legyél terhes?! - vontam fel a szemöldököm.
- Ja.. jó vicc.. én terhes.. - nevetgélt kínosan mosolyogva. Hogy mi van?!
- Húzd fel, ha akarsz valamit. - jelentettem ki szigorúan.
Megadóan bólintott, és végiggörgette a gumit a férfiasságomon. Majd gyorsan, minden előzmény nélkül rám ült, és eszméletlen tempóban mozogni kezdett.
Ahogy az első nyögés elhagyta a száját, hirtelen tudatosult bennem, hogy mit is csinálunk tulajdonképpen..
- Eleanor, elég, hagyd abba! Könyörgöm, elég! - kérleltem, de hiába. Teljesen kikapcsolta az agyát, és csak arra koncentrált, hogy kiélvezze a helyzetet.
Szorosan lehunytam a szemeimet, és próbáltam megszabadulni a lelkemben egyre növő bűntudattól.
Mégis hogy tehetem ezt Lexivel?! Te jó ég! - suhant át az agyamon.
Nem, én ebben nem veszek részt! - gondoltam. - Eleanor élvezi, én nem. Bár fájni nem fáj, de akkor is rossz.. Nem, én nem vagyok ebben benne. El tehet róla. Ő a hibás, én nem csinálok semmit! Én nem mozgok, nem fogok csúcsra jutni, semmi. Én csak fekszem, mint egy darab fa.. Nem, én nem veszek részt benne! Én nem csalom meg Lexát. Nem. Soha..
Tíz percig ismétlődtek ezek a gondolatok a fejemben, amikor végül El egy nagy sikítással elélvezett.
- Ez rohadt jó volt.. - dőlt le mellém az ágyra zihálva.
- Ja, az.. - bólogattam hevesen, és igyekeztem lihegést tettetni.
Mivel még mindig (a Lexával kapcsolatos emlékképeimnek hála ugyebár) mereven álltam, gyorsan eltakartam magam a takaróval, nehogy lebukjak.
- Elmentél te is? - érdeklődött kifulladva.
- Naná! - helyeseltem vadul. - Izé.. lezuhanyzom, jó? - másztam ki az ágyból, a takarót magamra szorítva.
- Felőlem. Én még erőt gyűjtök. - dőlt vissza a párnára.
- Hajrá. - erőltettem mosolyt az arcomra, és bezárkóztam a fürdőbe.
Undorodva néztem bele a tükörbe. Egy csalfa dögöt láttam benne. Egy olyan bunkót, aki bántotta Lexát.
Könnyezni kezdtem, és fiú létemnek hála hatalmas büntetésként éltem meg, hogy ráadásul még látom is magam, amikor ilyen gyenge vagyok.
Dühösen a tükörhöz vágtam a takarót, és a gumit kidobva beálltam a zuhany alá. Kétségbeesetten sikáltam a bőröm, ami az állandó dörzsöléstől iszonyú piros lett. Próbáltam lemosni magamról azt az érzést, hogy mocskos vagyok.. De nem ment.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy olyat teszek, amit már nagyon régóta nem: magamnak szerzek örömet. Mióta még régen járni kezdtem Ellel, azóta nem csináltam. De most újra kezdtem, a fejemben csak és kizárólag Lexire összpontosítva. Láttam őt magam előtt, éreztem az érintéseit, és ez elég volt ahhoz, hogy hosszú idő óta újra a csúcsra jussak.
Igen, konkrétan azóta nem élveztem el, amióta őt ismerem. Magamban/magamnak sosem csináltam, Eleanort meg állandóan leráztam azóta. Már majdhogynem el is felejtettem milyen jó. Egy másodpercig még az is eszembe jutott, hogy milyen lett volna, ha közben Lexával vagyok.. Vagy hogy milyen lett volna őt látni, ahogy az egész teste megfeszül a csípőjét kínzó örömtől..
Na igen, perverz gondolatok törtek rám zuhanyzás közben, de amint kiszálltam, rögtön elfelejtettem mindent, és csak a 'bűnöm' - illetve bűnünk - járt a fejemben..
- Jót zuhanyoztál? - kérdezte El, amikor visszamentem a szobámba, a derekamon törölközővel.
- I-igen, mondhatjuk. - mosolyodtam el erőltetetten.
- Remek. Én viszont megyek.. - indult kifelé, miután magára kapta a ruháit.
- Várj, Lexáéknak ma kilencre kell megjönniük, mert Tomnak valami dolga van.. Maradj addig.
- Tudom, hogy korán jönnek meg, éppen azért. Mindjárt itt vannak. - vigyorgott rám lelkesen, és mintha a szemei csillogtak volna a vágytól (?!).
- Oké.. Felöltözöm, addig menj le nyugodtan, de még ne lépj le, jó? - kértem.
- Persze, szívem. - nyomott egy csókot a számra. - Köszönés nélkül eszemben sincs itt hagyni téged..
- Remek. - bólintottam "vidáman".
*** 5 perccel 9 előtt ***
- Most már tényleg mennem kell! - pattant fel Eleanor a kanapéról, ahogy az órájára pillantott.
- Hová sietsz ennyire? - kérdezte Zayn.
- Dolgom van. - vágta rá, és elindult az ajtó felé.
- Á, sziasztok! - hallatszott az előszobából El hangja.
- Úgy tűnik, megjött a húgod, Niall. - veregette vállon Harry a szöszit.
- Én is hallottam. - nézett fel Nialler a szendvicsiéből.
- Louis, gyere már elköszönni! - kiabált nekem Eleanor.
A fenébe, nem mehetek oda! Nem tudok ezek után Lexa szemébe nézni! - gondoltam kétségbeesetten.
- A falnak beszélek, Louis?! - ordította El dühösen.
- Megyek! - válaszoltam egy nagyot nyelve, és tétován elindultam.
Ahogy beléptem az előszobába, minden eddiginél jobban elöntött a lelkiismeret furdalás. Azért, mert ott állt Ő, tőlem alig néhány méterre.
- Szia, édesem. Rohanok, már így is késésben vagyok miattad! - csókolt meg futólag Eleanor, a 'késésben vagyok' részt furcsán kihangsúlyozva (?!).
- Várj, ha akarod én elviszlek! - ajánlotta fel Tom, és az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a vigyorát (?!).
- Tényleg? Az csodás lenne! - mosolyodott el El, és szó nélkül elindult kifelé. Na jó, mi folyik itt?!
- Mennem kell.. - vigyorgott ránk Tom, és Lexit gyorsan megcsókolva ő is elrohant.
Én pedig egyedül maradtam Vele..
A francba, most mit mondjak?! Tuti, hogy rájön, hogy megcsaltam! Úgyis el fogom szúrni! Még köszönni sem tudok anélkül, hogy a szemébe néznék! Márpedig a szememben meg látni fogja az igazságot.. A fájdalmas igazságot.
És ennyi! :)) Jó hosszú lett, remélem örültök neki. Egyébként sajnálom, hogy nem részleteztem a 18+-os részt, de ezt nem akartam.. Majd a Louxás(ak)at igen, de ezt inkább nem. (Igen, lesz Louxás is, egyszer majd.. :P)
Remélem tetszett, komizzatok, csillagozzatok pls! :)) <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése