Szóval, végül is úgy döntöttem, hogy inkább ezt, vagyis a 116.fejezetet bontom két részre. (Az első, mostani fele egyébként így is több mint 3600 szó xdd)
És akkor már, bár pár óra csúszással, de így utólag is nagyon boldog szülinapot Liamnek! *-* <333
Nem is nagyon szövegelnék többet, úgyhogy: I hope u like it, puszi! :)
U.i.: Élvezzétek ki az utolsó napokat, mert hétfőtől megyünk vissza a pokolba! :(( :D
U.i.2: Bocsi, hogy a végén megint szemét módon hagytam abba! ;P :DD
- Az enyém leszel! Végre az enyém leszel! - vigyorodott el perverzen, és a teljes testével a mögöttem lévő falnak préselt. - Csak ezt akarom tőled, de ezt már azóta, hogy megláttalak.. - esett neki a nyakamnak elégedetten.
A szememből patakzott a könny, és kétségbeesetten emlékeztem vissza arra, hogy anno Zayn is ugyanitt esett nekem részegen.. Csak akkor az volt a különbség, hogy Louis is itt volt, és segített.. De most?!
Hol van mindenki?! Miért hagyják, hogy Tom megtegye?! Hol van Louis?! Louis..? - gondoltam kétségbeesve, a zokogás szélén.
*** Eközben ***
Louis szemszöge:
Nem sokkal azután, hogy az a rohadék Tom elvitte Lexát, a többiek szintén leléptek.. Liam, Danielle, Tori és Zayn moziba mentek, Harry randizni indult egy csajjal, Niall pedig El megérkezését követően tűnt el, valami olyasmit mondott búcsúzóul, hogy egy régi skót (?) haverjával találkozik.. (A skót barát később még -jóval később xdd- fontos lesz! - a szerk.)
Tehát Eleanorral egyedül maradtunk itthon, "édes" kettesben.
- Na, mit akarsz csinálni? - kérdeztem unottan. - Vagy esetleg.. izé.. Biztos, hogy nincs jobb dolgod annál, hogy velem legyél? - tettem hozzá reménykedve. Tudom, hogy nem szép, de akkor is..! Minek rontsa itt a levegőt, úgy őszintén?!
- Nincs kedved elmenni valahová vacsorázni? - vetette fel közömbös arccal.
- Nekem mindegy. - vontam meg a vállam.
- Illetve.. nem akarsz inkább feljönni a szobádba? - simított végig a karomon, csábítóan az ajkába harapva.
- Nem, nem akarok! - vágtam rá kapásból.
- Ugyan már, a múltkor is olyan jól szórakoztunk! - unszolt tovább.
- Te szórakoztál, én nem! - morogtam. Elképesztően feldühített azzal, hogy felemlegette a nem rég történteket.
- Te meg miről beszélsz, Lulu? - kíváncsiskodott hatalmas szemekkel.
- Először is, ne hívj így! - ordítottam rá. - Másodszor pedig, azt próbálom megértetni veled, hogy elegem van belőled, meg abból az idegesítő menedzseredből, és rohadtul nem érdekel, hogy most is hallja minden szavam..! Elegem van, oké?! Majd' szétvet a bűntudat, akárhányszor csak Lexára nézek! És szerinted mindez miért van?! Elárulom, azért, mert hetekkel ezelőtt voltam olyan hülye, hogy engedjek neked és annak az istenverte mániádnak! Miért akarsz lefeküdni velem?! Keress valaki mást! Nem hiszem el, hogy komolyan szeretsz, és azért vagy velem! Nem, te sem vagy belém szerelmes, semmit sem érzel irántam, akkor meg mi a francért vagyunk együtt?! Ki ez a nő, hogy megmondja nekünk?! - őrjöngtem, szinte magamon kívül.
- Louis, nyugodj már le! - mordult rám El.
- Nem, nem fogok megnyugodni! Addig egészen biztosan nem, amíg meg-nem-történtté teszed azt a múltkori alkalmat! - üvöltöttem elkeseredetten.
- Figyelj, gyere fel a szobádba, ha már lehiggadtál, jó? - mondta végül Eleanor, egy kis töprengés után, aztán egyszerűen faképnél hagyott.
Némán, dühtől remegő testtel néztem utána, ahogy egyre távolodott tőlem, a lépcső felé sétálva.
- A pokolba is az egésszel! - vágtam le magam a kanapéra, és ököllel behúztam az egyik díszpárnának.
Fél órán keresztül ültem egymagamban a nappaliban, meg sem mozdultam, csak az agyam kattogott folyamatosan.
Hogyan győzhetném meg Elt arról, hogy szövetkezzen velem? Vagy hogyan egyezzek meg vele? Hogyan játsszam ki Karent? Meg egyáltalán: hogyan legyek Lexával, ha képben van ez a Tom nevű pöcs is? És ami talán a legfontosabb: hogyan legyek túl azon a szörnyű tényen, hogy nem voltam hű Lexhez?
Szóval, azután a bizonyos kínkeserves 30 perc után, vettem egy nagy lélegzetet, majd lassan kifújtam a levegőt. Valamivel nyugodtabban álltam fel, és magabiztos léptekkel indultam el az emelet felé.
A lépcsőn felfelé haladva azt próbáltam meg összerakni fejben, hogy mégis mit mondok majd Eleanornak.
- Na, most már minden oké? - kérdezte mosolyogva, ahogy beléptem a szobámba. A mosolya ellenére egy kissé feszültnek tűnt, aminek okát nem értettem igazán.
- Igen, mondjuk. Nézd, én.. - túrtam a hajamba kínomban.
- Elég a dumából, oké? Tíz percünk van, nem több! - szólt rám idegesen, mire nekem az egekbe szaladt a szemöldököm. Mi baja lehet?
- Ki van kapcsolva. - húzott ki váratlanul egy mikrofont a ruhája alól.
- Te?! - kerekedtek el a szemeim a döbbenettől.
- Igen, én. Rajtam keresztül hall mindent, a házatok nincs bepoloskázva, meg semmi ilyen. - bólintott szomorú arccal.
- De mégis miért? - kérdeztem értetlenül.
- Az legyen az én gondom! - vágta rá. - Most pedig, a maradék 8-9 percben kitalálhatjuk, hogy mi legyen, meg ilyenek, aztán majd eljátsszuk, hogy még csak most jössz fel, világos? - folytatta.
- Igen, kösz. - mosolyodtam el hálásan.
- De hihető legyen ám az alakításod! - bokszolt vállba mosolyogva.
- Ugyan már, El, én kész tehetség vagyok! - vigyorogtam rá.
- Szóval.. Be kell vallanom valamit.. - kezdett bele hirtelen, és lehajtotta a fejét.
- Igen? - pillantottam rá feszülten.
- Viszonyom van valakivel.. - motyogta.
- Kivel? - kérdeztem, enyhén remegő hangon, a hangsúlyából pontosan megértve, hogy itt még nincs vége a mondatnak.. És hogy annak a bizonyos második félnek igenis nagy jelentősége van.. De vajon miben?
- Én.. öö.. izé.. - dadogta. -Szóval.. Tommal. - bökte ki végül, félve felnézve rám.
- Azzal a Tommal?! - sötétült el a tekintetem. Eleanor némán bólintott. - Nem hiszem el, hogy még ilyenkor is Lexára utazol! Mit ártott ő neked, hm?! Karen miatt engem elvesztett, most azt akarod, hogy Tomot is veszítse el?! Ráadásul úgy, hogy veled van ő is, meg én is?! Mégis milyen ember vagy te?! - ordítottam rá, majd undorodva elhúztam a szám.
- Nézd, én nem vagyok rá büszke, de.. De ami még nagyon régen csak egy egy éjszakás kalandnak indult, abból.. - itt megakadt.
- Abból több éjszaka lett, mi? - gúnyolódtam.
- Nem! - rázta meg a fejét kétségbeestten. - Abból.. szerelem lett. - vörösödött el.
- Te?! És ti?! És te?! És.. Te jó ég! - emeltem égnek a tekintetem hitetlenül.
- Azt nem tudom, hogy ő mit érez, de abban biztos vagyok, hogy én mit. - mosolyodott el szomorkásan. - És hidd el, egy cipőben járunk, Louis.
- Ezt meg hogy érted? - lepődtem meg.
- Úgy, hogy ami akkor jó ötletnek és kiváló bosszúnak tűnt, az valójában mindkettőnknek csak lelkifurdalást okozott.. - magyarázta. - Sajnálom, hogy rád erőltettem, de.. De muszáj volt. Később majd úgyis megtudod, hogy miért.. - törölte le az időközben előtörő könnyeit.
- Jaj, El.. - húztam magamhoz bűnbánóan, és vigasztalásképp megsimogattam a hátát.
- Ne haragudj, Lou, é-én tényleg nem akartam, hogy ez legyen.. - suttogta sírva. - Annyira sajnálom, de muszáj volt megtennem.. Muszáj volt lefeküdnünk..
- Miért? - pillantottam rá kíváncsian.
- Mondtam, később majd megtudod. Szerintem mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha elfelejtjük az egészet. - zárta le a dolgot szomorúan.
- De Eleanor.. én arra képtelen vagyok, érted?! - néztem mélyen a szemébe, teljesen kétségbeesve.
- Egy valamiben biztos vagyok.. - mondta komolyan. - Ki kell törölnöd a memóriádból annak az estének minden részletét, világos? Mindent. Higgy nekem, ez mindkettőtök érdeke..
- Úgy érted..? - puhatolóztam, abban reménykedve, hogy nem az Ő nevét mondja.
- Lexa, és a te érdeked ez.. - suttogta, az általam előre sejtett választ, egy óriási nyelés kíséretében.
- Karen miatt? - kérdeztem, bár feleslegesen, hiszen tudtam, mit fog erre válaszolni.
- Nem mondhatom el, bár ebből valószínűleg úgyis rájössz.. - nevetett fel keserűen.
- Igen, ezek után tényleg sejtem. - bólintottam komoran.
- Köszönöm, hogy meghallgattál.. Végre megkönnyebbültem egy kicsit. - mosolyodott el hálásan. - Pedig még korántsem tudsz mindent.. De arra most nincs időnk, mert gyanús lesz ez a nagy csend a mikrofonban! - fogta meg a kezében az említett tárgyat.
- Lehet, viszont.. izé.. - itt elhallgattam, és próbáltam kitalálni, hogyan mondjam el neki érthetően azt, amit akarok. - Figyelj, El, bármikor csinálhatunk ilyen tíz perceket, oké? - mosolyogtam rá végül. - Bennem megbízhatsz! Ahogy mondtad is: egy cipőben járunk. Vagy inkább.. egy hajóban evezünk. - vigyorodtam el.
- Mindig is bírtalak, Louis Tomlinson. - kacsintott rám mosolyogva.
- Én is mindig bírtalak, Calder. - nevettem fel. - Na, akkor megyek, hogy zaklatottan visszatérjek, és megbeszéljük azt, amit a menedzserednek is szabad hallania. - álltam fel végül, majd kimentem a szobámból.
A folyosón állva, mosolyogva meredtem az ajtómra. A beszélgetésünk nekem is éppúgy jót tett, mint ahogy Eleanornak is. Hirtelen rádöbbentem arra, hogy milyen nagy szerencsém van vele.. Elvégre, ennél ezerszer rosszabb csajt is kifoghattam volna, nem?
El nagyon kedves, régen legalábbis mindig az volt.. - merengtem el. Ezért csodálkoztam néha magamban azon, hogy hová tűnt belőle ez a fajta viselkedés.. De most végre kiderült, hogy Karen miatt nyomta el a normális énjét, és amúgy ő még mindig ugyanaz a lány, akit régen megismertem. Mert annak az Eleanornak igenis nagy szíve van, és az az El nem egy hisztis kis picsa, bár kétségtelenül jól eljátszotta ezt a szerepet.. :D De nem, Eleanor jó. Nagyon jó. Sosem voltam belé szerelmes, most sem vagyok az, és soha nem is leszek, viszont.. Viszont El remek barát. És Karent most már duplán fogom kicsinálni azért, mert őt is bántani merte! Eleanor nem szokott sírni, régen sem sírt soha, most meg.. Most meg a könnyeit nyelve ismerte be nekem ezt az egész Tomos dolgot. És ez az egész Tomos dolog is tutira visszavezethető valahogy arra a pokolból szökött nőre..! Azon, hogy megcsalt, azon már egyáltalán nem lepődtem meg, főleg, hogy anno is ugyanez volt a gond köztünk. Nem zúgott belém, innentől kezdve pedig nem lesz hozzám vakon hűséges. Pláne nem úgy, hogy ennyire imád az ágyban kikötni.. De akkor is.. Az, hogy pont ezzel a Tommal kavar, az nem lehet véletlen. Vagy maximum akkor lehet az, ha a 'véletlen' Karen egyik beceneve..!
Egy hatalmas sóhaj után "mérgesen" caplattam vissza a szobámba, ahol Eleanor már várt. A hüvelykujját felmutatva jelezte, hogy minden rendben, újra működik a mikrofon.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve odamentem hozzá, direkt közel, és megszólaltam:
- El, ébredj! - "ébresztgettem" az egyébként tőlem alig húsz centire ülő, vigyorgó lányt.
- M-mi az? Mi történt? - kérdezte álmos hangon Eleanor, gyorsan és hangtalanul elém dőlve, hogy egy helyről jöjjön a hangunk.
- Próbáltam megnyugodni, de nem megy! Mondtam, hogy addig képtelen leszek lehiggadni, amíg ekkora bűntudatom van Lexa miatt! - morogtam.
Ezek után tovább folytattuk a beszélgetést, párszor ismét felemeltem a hangom, és kiabáltam. Leginkább azt ismételgettem, hogy mennyire gyűlölöm Karent, és hogy mindjárt megőrülök tőle, meg persze a 'szegény Lexi' kifejezés is gyakran szerepelt a mondataimban. Az a nő kétségkívül betegesen élvezi, amikor Lexa nevéhez a 'szegény' jelző társul.
Szóval így színleltünk beszélgetést Ellel, majd egy idő után dühösen elviharoztam a fürdőszobámba, direkt úgy, mint aki nem bír uralkodni az indulatain.
Eleanor szemszöge:
Miután Lou becsapta maga mögött a fürdője ajtaját, kérlelni kezdtem, hogy jöjjön ki. A mondataimat egyre többször szakítottam meg "ásításokkal", hogy a menedzserem azt higgye, ennyire fáradt vagyok. Végül pedig maradt a csend, hogy azt gondolja, elaludtam.
Tíz perc elteltével ismét kikapcsoltam a mikrofont, és már épp szólni akartam Louisnak, hogy jöjjön ki még beszélgetni egy kicsit, amikor meghallottam Lexa kiabálását..:
- Hahó!
Tehát megjöttek.. Vagyis Tom most itt van lent.. Kettesben vele..
Gondolkodás nélkül felpattantam, és kétségbeesetten rohantam a lépcsőhöz. A tetején megállva tökéletesen ráláttam arra, ahogy Tom Lexit a falhoz szorítja.
- Az enyém leszel! Végre az enyém leszel! - röhögött boldogan. - Csak ezt akarom tőled, de ezt már azóta, hogy megláttalak.. - morogta, majd nekiesett a lány nyakának.
Néztem, ahogy Lexa egyre kétségbeesettebben tiltakozik, zokogva kéri Tomot arra, hogy ne tegye ezt, és hagyja békén. A szavai hallatán összeszorult a szívem, de képtelen voltam lemenni, hogy megállítsam az eseményeket..
Nem, mert Tom ezt akarja.. Tom meg akarja baszni Lexát, nem állíthatom meg! Nem, mert akkor megharagszik rám.. És én szeretem őt.. Nagyon szeretem.. És nem haragudhat rám, abba én belepusztulnék.. - gondoltam remegve, majd tanácstalanul visszamentem Lou szobájába.
Alighogy leültem az ágyára, a fiú kilesett a fürdőszobából.
- K-kikapcsoltam.. - motyogtam.
- Remek. - könnyebbült meg, és mosolyogva leült mellém.
Ahogy ránéztem, akaratlanul is hallottam visszhangozni a hangját a fejemben, amint azt mondja, hogy majd' szétveti a bűntudat, akárhányszor csak Lexire néz.. Mert szerelmes belé. Nagyon szerelmes. És bármit megtenne érte. Rengeteg lányhoz hasonlóan én is azt akarom, hogy egy fiú így gondoljon rám.. Így, ahogy Louis gondol Lexre.. De ez csak a dolog egyik oldala..!
A másik oldalon viszont ott van Tom, aki csalódott lenne, ha nem baszhatná meg Lexit.. És akkor már, vegyük elő Lexát is, aki meg nem akarja, hogy Tom lefeküdjön vele..
Szóval, összességében Louis biztosan nem akarná, hogy az megtörténjen köztük.. Lexi sem akarja.. Tom ellenben nagyon.. Jó, de én mit akarok? Elvégre, az én szempontomból az a lényeg, nem?
Kétségbeesetten kerestem a választ az előbbi kérdésemre, amíg végül rá nem jöttem az ezidáig lappangó, ügyesen elnyomott gondolataimra..:
Ha megteszik, akkor Tom mással lesz, és nem velem.. Akkor mással lesz.. helyettem. Azt pedig én nagyon nem szeretném, mert.. mert ő az enyém.
Teljesen összezavarodva néztem fel, és ahogy megláttam Lout, kirobbant belőlem a sírás.
- Mi a baj? Felhívott az az átok, amíg bent voltam a fürdőben? - kérdezte azonnal Louis, aggódva fürkészve az arcomat.
- Nem. - ráztam meg gyorsan a fejem. - Csak.. csak megjöttek Lexáék..
- Tényleg? - csillantak fel a szemei. A hír hallatára ragyogni kezdő tekintetét látva véglegesen döntöttem arról, hogy hallgatok-e.
- Igen, megjöttek.. - bólintottam komoran. - És ha a megérzéseim nem csalnak, akkor valószínűleg most fognak feljönni Lexi szobájába.. Vagy maradnak a kanapén.. - motyogtam.
- Miért, az a kis göré.. - itt a szúrós pillantásom miatt megállt, és inkább újra kezdte a kérdést. - Miért, Tom is idebent van?
- Igen. - sóhajtottam fel, a könnyeim pedig újfent előtörtek. - És biztos, hogy le fognak feküdni.. - suttogtam elhalóan.
- Tessék?! - pattant fel Louis idegesen, majd, mint akit szíven lőttek, visszaesett az ágyra.
Némán bámultam a lesokkolt fiút, és hirtelen mindennél jobban megsajnáltam.
- Az nem lehet.. - nyöszörögte. - Lex nem akarhatja őt.. Lex nem teheti meg ezt.. - ismételgette a sírás szélén állva. - K-komolyan leakar vele feküdni? - pillantott rám könnyes szemekkel. Mintegy utolsó reménysugárként, tőlem várta a cáfolatot.
- Lou.. - sóhajtottam fel.
Ez az igazság pillanata. - gondoltam, hatalmas gombócot érezve a torkomban.
- Ne! Ne mondd, hogy igen! - rémült meg, félreértve a felsóhajtásom.
- Lou.. - tettem a vállára a kezem, aminek hála a szemébe tudtam nézni. - Én egy szóval sem mondtam, hogy Lexi akarja.. - mondtam ki végül halkan a lényeget.
Pár másodpercig zavartan nézett rám, majd rádöbbent arra, hogy mit is közöltem vele valójában..
Egy szempillantás alatt elrohant, engem ott hagyva. És bármennyire is próbáltam szomorú lenni amiatt, hogy Tomnak csalódnia kell, nem ment. Még úgysem éreztem bűntudatot, hogy tisztában voltam azzal, hogy az én hibámból marad le Lexáról.. Mert abban ezer százalékig biztos voltam, hogy lemarad róla. Louis előbb halna meg, mintsem hogy engedje neki, hogy bántsa Lexit.. Loura tökéletesen igaz az a mondás, hogy Lexának csak az ő holttestén át lehet ártani.
Remélem, egyszer majd Tom is megtenné ugyanezt értem.. - gondoltam vágyakozva, és visszakapcsoltam a mikrofont, hogy pár percen belül "felébredjek" (Karen szemében ugyebár).
Louis szemszöge:
A lépcső tetején állva mindent pontosan érzékeltem, de mozdulni egyelőre nem bírtam. Túlságosan lesokkolt az, hogy abból a gyökérből milyen szinten árad az agresszió és a perverzség. Megdermedtem a Lexát fenyegető veszély hatalmasságától, tehetetlennek éreztem magam vele szemben.. De ne aggódjatok, mert csak egyelőre!
Ott álltam, tökéletesen hallva Tom minden egyes mocskos szavát, és látva minden egyes mozdulatát. Láttam a kezeit, amikkel az én gyönyörűmet markolászta, simogatta, érintette.. Láttam azokat a kezeket, és szörnyen mocskosak, durvák voltak, a szemem láttára szennyezte be velük az én ártatlan szépségem testét.
Belül pontosan tudtam, hogy nem szabad hagynom, hogy folytassa, de lecövekeltem, és nem bírtam megmozdulni. Ismétlem: egyelőre!
Lexa szemszöge:
- Hagyj békén, kérlek.. - zokogtam egyre kétségbeesettebben, mialatt Tom durván harapdálta a nyakamat.
Az ehhez hasonló helyzeteket sajnos még mindig nem tudom megfelelően kezelni, az agyam teljesen leblokkol, ilyenkor csak könyörögni és sírni vagyok képes, védekezni egyáltalán nem.
Sokadszorra is nekifeszültem, hogy a mellkasánál fogva elnyomjam magamtól, de alig pár centire voltam képes ellökni, ami csak arra volt jó, hogy még jobban feldühítettem.
- Ne ellenkezz már, hogy rohadnál meg! - ordított rám mérgesen, és erőteljesen a falhoz préselt.
A szemeim elkerekedtek a rémülettől, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, sőt, még sírni is elfelejtettem! :D
- Jaj, drágaságom! - simogatta meg az arcomat bájologva, de aztán a második mondatra már ismét bedurvult, és dühösen az arcomba sziszegett.. - Hát nem jöttél még rá, hogyha hagyod magad, akkor sokkal előbb túl leszünk rajta?! - förmedt rám.
- Soha nem leszek a tiéd! - suttogtam dühösen, könnyes szemekkel.
- Miért, mit vársz? Hogy jön a szőke herceg és megment? - vigyorodott el gúnyosan.
- Van valaki, aki sosem hagyná, hogy megtedd! - világosítottam fel.
- Na, és ki az a valaki? Melyik puha pöcsre célzol, ha szabad megkérdeznem? - nevetett fel gúnyosan.
- Ő régen sosem engedte, hogy bántsanak.. - motyogtam elgondolkodva. És hogy min gondolkodtam el? Azon, hogy vajon Lou most is megállítaná-e, ha itt lenne.. Most, hogy már nem szeret.. Vajon most is megvédene?
- Értem, szóval régen valamelyik idióta megvédett.. Nagy cucc! Most senki sincs itt, még Ő sem! Egyébként meg, már nem azért, de hányszor akkora vagyok, mint azok a kis izék?! - röhögött fel nagyképűen.
- N-nem.. Ő sosem hagyná.. most sem fogja.. Ő nem olyan.. - ismételgettem elszántan, hogy meggyőzzem magam arról, hogy van még remény.. Bár egyre bizonytalanabbá váltam, ahogy teltek a másodpercek.
Mégis mit várok?! Hogy Louis előjön a föld alól és megment?! Vagy netalántán leszáll az égből?! Most komolyan! Ez kész röhej! Miért segítene nekem, ha semmit sem jelentek neki, ráadásul valószínűleg most éppen Ellel van, akit nálam ezerszer jobban szeret?! Mégis mi a francért jönne ő ide?! Szánalmas vagyok! De akkor is, a reménykedés tartja bennem egyedül a lelket..
- Na jó, ebből elég! - csattant fel Tom, félbeszakítva az 'Ő nem hagyja, hogy bántsanak' mantrázásom. - Fogalmad sincs arról, hogy mennyire ki vagyok rád éhezve.. - markolta meg a csípőm, és az övéhez húzta.
- Érzed ezt? - sziszegte a fülembe, a nadrágjában lévő hatalmas dudorra célozva. - Ez lesz mindjárt benned! Méghozzá tövig! - morogta, és az ágyékát erőteljesen az enyémhez préselte. - A kurva életbe is, de jó lesz! - nyögött fel.
A könnyeim megsokszorozódtak, kezdtem felhagyni minden reménnyel. A lábaim felmondták a szolgálatot, és ha Tom nem tart meg, összeesem.
- Mi az, bébi? Térdelni akarsz? Csak nem szopni támadt kedved? - vigyorgott rám gúnyosan, vágytól elsötétült szemekkel.
- Eressz.. - suttogtam erőtlenül.
- Leeresszelek? Hát jó, tessék! - lépett hátrébb egy kicsit, én pedig a térdemre estem.
- Nagyon jó magasságban vagy, remélem tudod! - sétált közelebb gúnyosan vigyorogva, és lehúzta a sliccét.
- Ne! - fordítottam oldalra a fejem kétségbeesve.
- Mi az hogy ne, te kis ribanc?! - rántott fel a karomnál fogva, és a falhoz vágott, majd a testét hozzám préselte, hogy még csak véletlenül se tudjak elmenekülni.
Mivel nem szóltam semmit, rám ordított:
- Kérdeztem valamit, az anyád úristenit!
- Én.. ne.. - zokogtam ijedten.
- Csak nem szűz vagy még, drágaságom? - kérdezte mézes-mázos hangon.
A hangulatingadozásai csak tetézték a rémületem. Egyszer kedvesen beszél, máskor meg üvölt, és olyan durva, hogy arra szavak sincsenek..
- M-miért? - nyöszörögtem. - Számítana valamit? - néztem rá kérdőn, tudva, hogy talán ez az utolsó lehetőségem a menekülésre.
- Igen, számítana. - bólintott.
- A-az vagyok.. - hazudtam remegve, a szabadulásban reménykedve.
- De csak annyit ám, hogy akkor majd nem az első, hanem a második tolásom lesz tiszta erőből! - vigyorodott el, és a csípőjét erőszakosan az enyémnek lökte, bemutatva a későbbre tervezett mozdulatot.
- Ne.. - sírtam fel újból, teljesen kétségbeesve.
Mindennek vége.. - gondoltam, miközben a könnyeim patakokban mosták az arcomat.
Louis szemszöge:
Amikor Lexa ismét zokogni kezdett, a sokkos állapotomnak egyszerre vége szakadt. A sírása úgy hatolt be az elmémbe, hogy beleremegett az egész testem. Ettől tudatosult bennem igazán, hogy mennyire szüksége van a segítségemre.. Nélkülem Tom bántani fogja.
Eddig csak arra a pöcsre koncentráltam, az ő szavait és mozdulatait figyeltem, Lexire pedig kevésbé fókuszáltam.. De most, ahogy Lex újból sírni kezdett, hirtelen minden más háttérbe szorult, és csak őt hallottam. A szívem fájdalmasan összeszorult, a torkomban óriási gombóc keletkezett Lexa hangjára. Minden benne kavargó érzelmet átéreztem, a rémületét, a félelmét, a kiszolgáltatottságát.. És a reménykedését is. Tudtam, hogy minden rajtam áll, tudtam, hogy nekem kell őt megmentenem.
(Amióta csak kitaláltam a részben történteket -vagyis már rengeteg hónapja- folyton ez a fejezet jut eszembe a Save you tonight-ról.. Tudom, hogy a dalszöveg nem teljesen illik ide, de szerintem a nagy része akkor is hűen tükrözi Louis érzéseit. Ő is meg akarja menteni Lexát -meg persze Lexa szívét is xdd- stb. Szóval, lényeg a lényeg, valamiért muszájnak érzem ide belinkelni a magyar szöveges videót. - a szerk.)
Egy másodperc alatt felmértem az erőviszonyokat: Tom majdnem dupla akkora, mint én, és sokkal magasabb meg izmosabb is nálam.. Tehát, gyakorlatilag esélytelen vagyok vele szemben. De akkor is le kell mennem, Lex még azt is megéri, hogy összeverjen egy két méteres izomkolosszus! - döntöttem el végül, és leszáguldottam a lépcsőn.
- Most azonnal ereszd el az ÉN Leximet, te rohadék! - ordítottam, és a meglepetés erejét kihasználva elrántottam a lánytól Tom-ot, majd minden erőmet összeszedve egy hatalmasat behúztam neki.
- Jól vagy? - fordultam aggódva Lexhez, aki hálásan mosolyogva, könnyes szemekkel bólintott.
- Mi a franc?! - bosszankodott Tom, és szikrázó szemekkel letörölte az orrából kiszivárgott pár csepp vért.
Néhány percig dühösen méregetett, aztán elmosolyodott. A mosolyától a hideg futkosott a hátamon, és Lexi felé pillantva láttam, hogy ezzel ő is hasonlóképp van.
- Nézd, haver, én nem akarok sem balhét, sem jelenetet.. - sétált közelebb nyugodtan. - Én csupán ezt a kis ribancot akarom! - ragadta meg Lexát a felkarjánál fogva.
Lexa szemszöge:
Ahogy Tom rángatni kezdett a kezemnél fogva, minden eddigi megkönnyebbülésem elszállt, és ismét úrrá lett rajtam a félelem.
- Ha nem ereszted el most azonnal, akkor jelenet helyett előadást és balhét is kapsz! - szorította ökölbe a kezeit Louis mérgesen.
- Figyelj, öregem, van egy ajánlatom.. - húzta széles vigyorra a száját Tom. - Megbaszom a csajt, közben pedig te a szájában lehetsz.. Aztán cserélünk. Nos, mi a véleményed?
- Ereszd el! - sziszegte Lou rezzenéstelen arccal.
- Oké, új ötlet, mert ahogy látom, a közösködés nem a te műfajod.. - bólintott Tom megértően. - Először csak az enyém a kislány, aztán megkaphatod! Na, így hogy hangzik?
- Nem mondom többször: ereszd el! - lépett közelebb fenyegetően Louis.
- Csillapodj, öcskös! - szólt rá Tom. - Utolsó ajánlat! Te lehetsz az első.. Lefogom neked, kapálózni sem fog! Gondolj csak bele, bomba alakja van, vétek lenne kihagyni! Látod ezeket? - markolta meg erőszakosan az egyik mellemet. - Első osztályú a csaj! És lefogadom, hogy rohadt szűk is, ami extra élvezet! - ennél gátlástalanul a combjaim közé nyúlt, és a tenyerét alulról rám szorította.
- L-Lou.. - suttogtam remegő hangon, a könnyes szemeimmel Louis arcát fürkésztem. Ő azonban csak Tomra figyelt.. Pontosabban Tomra, és a kezére a lábam között..
- Megismétlem, haver, ez egy páratlan lehetőség! Első körben csak a tiéd a csaj, ellenkezni sem fog, mert én azt nem hagyom! Úgy lefogom, hogy neked csak a csípődet kell mozgatnod! Tudom, hogy akarod! - vigyorgott Tom.
Lou még mindig nem mondott semmit, engem pedig egyre jobban megijesztett a hallgatása. Ugye nem egyezik bele?!
Ééééés ennyi! :DD Bocsi, szemét vok! :P De egyúttal kíváncsian várom, hogy szerintetek Louis belemegy-e a dologba? :D
Komizni, csillagozni ér! Imádlak Titeket! <3
***********************************************************************
Hát csak összehoztam ezt is.. :$$ Sajnálom a sok késést! :(
I hope u like it! :)) <3
U.i.: Sorry, nincs több lelkierőm hosszú bevezetőt írni, mert már hajnali fél öt múlt, nekem meg 7 órám lesz, dupla tesivel a végén >.<
Jó olvasást! :D
Louis szemszöge:
A hallottak kapcsán komolyan elgondolkodtam, szinte még láttam is magam előtt, hogyan zajlanának le az események, ha valami ostobaságotmondanék válaszképp..:
Biztos voltam benne, hogy a végén Lexa zokogva küldene el engem (is) melegebb éghajlatra, és ezer százalék, hogy a fejemhez vágná, hogy gyűlöl, amiért ezt tettem vele.. De nem, soha nem lennék képes erre, szóval, mielőtt még bárki is félreértene valamit, eszembe sem jutott, hogy beleegyezzek ebbe a mocskos alkuba! Egyáltalán nem, sőt! Az, hogy láttam gondolatban a síró lányt, és az, hogy hallottam a szájából, amint azt zokogja, hogy: 'Gyűlöllek, Louis! Soha többé nem akarlak látni, ne merj hozzám érni! Gyűlöllek, érted?!'.. Az, hogy láttam a tekintetében az irántam érzett félelmét, undorát, gyűlöletét, az, hogy fejben szembesültem az ártatlan, hatalmas, kék szemeinek tömérdek könnycseppjével, a testének törékenységével, a nekem való kiszolgáltatottságával.. Szóval, ezeket gondolatban átélvén hálát adtam azért, hogy még csak meg sem fordult a fejemben a helyeslő válasz arra a bizonyos ajánlatra.
Tom, habár még nem tudta, a felajánlásával egyetlen dolgot ért el nálam: még jobban fokozta a dühöm, és rettenetesen felbőszített. Eszméletlenül óriási harag öntött el arra rájővén, hogy miatta Lexával megtörténhetnének az előbb elgondoltak.. Hogy miatta meggyűlölhetne engem az én gyönyörűm.. Na, ez az utolsó végleg kiverte nálam a biztosítékot!
Már csak egy a bökkenő: erősebb nálam, ergo nem szabad számítania a támadásra..
Lexa szemszöge:
- Szóval lefognád, mi? - kérdezte Louis, miközben elgondolkodva végigmérte a testem minden egyes négyzetcentijét.
Ennek láttán, és a szavait hallván megállt bennem az ütő.. Mit csináljak, ha belemegy?! Ugye nem teszi meg tényleg?! Te jó ég, ha igennel felel, és hajlandó lesz ennyire lealjasodni, akkor.. akkor.. azt én nem élem túl!
- Igen! - bólogatott Tom vigyorogva. - Úgy lefogom, hogy mozdulni sem bír majd!
- Komolyan? - érdeklődött Lou gúnyosan, majd dühtől teljesen eltorzult arccal az előzőnél is erősebben húzott be a pasimnak.
- Te rohadék! - üvöltötte Louis liluló fejjel, szinte remegett a teste a haragtól. - Mégis minek nézel te engem?! Majd PONT ÉN fogom bántani ŐT!- kiabálta, olyan hangsúllyal ejtve az utolsó mondatot, hogy attól felgyorsult a szívverésem (és egyáltalán nem a félelemtől..!).
Tom hátratántorodott a hatalmas ütéstől, engem pedig magával rántott, lévén, hogy erősen fogta a felkaromat.
Lou egyébként elképesztően ügyesen célzott, ugyanis az engem tartó srácnak felrepedt a szemöldöke, a frissen keletkezett sebből pedig máris egy vékony csíkban szivárgott a vér.
Tom tekintete elsötétült, amint meglátta a kezén a vérét, a karomon pedig erősebbé vált a szorítása.
- Na jó, ennyi volt a kedvességből! - morogta a pasim felbőszülve, és Louis elé lépett, engem magával rángatva.
- Először is, ez nem kedvesség volt, hanem egy orbitálisan nagy gerinctelenség! Nekem aztán hiába ajánlgatod Lexát, semmilyen esetben sem bántanám őt, te undorító fasz! Másodszor meg.. Utoljára mondom:ereszd el! - sziszegte Louis villámló tekintettel, bátran a nála jóval magasabb fiú szeme közé nézve.
- Azt akarod, hogy elengedjem? Igen? - vigyorodott el Tom, majd elkomolyodva folytatta. - Hát tessék, eleresztem! - jelentette ki vészjóslóan, és egyetlen mozdulattal a tőlünk több méterre, oldalt elhelyezkedő falhoz vágott.
Hatalmasat koppant a fejem érkezéskor, alig bírtam megállni a lábamon a hátamba hasító fájdalomtól.
- Nem így értettem azt, hogy ereszd el, te vad barom! - ordította Lou, és a keze már újabb ütésre lendült.. De Tom számított rá, és könnyedén, szinte játszva hárította el Louis öklét. A fenébe, most mi lesz?!
- Ne hidd, szépségem, hogy végeztünk! - tette hozzá a pasim, felém fordulva. - Elintézem ezt a kis mitugrászt, - bökött Loura a fejével - és onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk, amikor megzavartak minket! - kacsintott rám perverzen vigyorogva.
- Louis.. - suttogtam rémülten. Akkor, abban a pillanatban érte ezerszer jobban aggódtam, mint saját magamért.
- Jól van, öcskös, akkor játsszuk le! - fordult vissza Louhoz Tom .
- Te akartad! - sziszegte Louis, és az előbbiből tanulva másképp ütött.. Az ökle pontosan talált, mert a fiú szemöldökéhez hasonlóan most már a szája is felrepedt.
- Elég volt a mókából, erre nincs időm! - morogta Tom, és egy hirtelen mozdulattal elkapta Lou nyakát, majd mellém tolta, és a falhoz szorította.
- Bírod még? - kérdezte vigyorogva a srác, Louis vöröslő fejét nézve. Boo kétségbeesetten próbálta lefejteni a nyakáról Tom szorítását, de nem tudta.
- Á, szóval ez még nem elég! - vigyorodott el a pasim, és egyetlen másodperc alatt felemelte Lout, egyedül a nyakánál (!) tartva.
Ijedten figyeltem a hörgő fiút, és próbálkozásképp megkíséreltem elérni Tom tőlem távolabb eső karját, amellyel Louist tartotta a levegőben.
- No nézd csak, még van képed ellenem szegülni, te kis ribanc?! Ezért később extra büntetés jár! - mordult rám, aztán az én nyakamat is elkapta.
- Lou.. - ziháltam levegőért kapkodva, teljesen falhoz szorított nyakkal, és rémülten próbáltam felé fordítani a fejem.
- Ereszd el..! Őt.. ereszd el..! - hörögte Louis, a fulladáshoz közel állva.
- Nem bánom, annál előbb kiiktatlak téged a képből! - vigyorodott el Tom, és engem egyetlen mozdulattal földhöz vágott..
Illetve, vágott volna, ha Lou nem kapja el a kezem, és nem lassítja le az esésem.
- Lexa.. - suttogta Louis, kétségbeesetten szorongatva az ujjaim.
- Boo Bear.. - motyogtam a könnyeimet nyelve, erőtlenül térdelve a padlón. Gyengéden az arcomra helyeztem a tenyerét, miután az ajkaimmal egy lágy csókot nyomtam a kezére.
- Már nem kell sok, és te jössz! - tájékoztatott Tom vigyorogva, aztán erősebben szorította Lou nyakát.
- Nem, nem hagyom, hogy bántsd őt! - fulladozott Louis, és minden maradék erejét összeszedve a srác legkényesebb pontjába térdelt.
Tom összegörnyedve, fájdalmasan felnyögve hátrált pár lépést, Lou pedig a földre esett, mellém. Szegény Louis fel-felszisszenve tapogatta végig a nyakát, majd felém fordult.
- Tudtam, hogy képes vagy rá.. - mosolyodtam el erőtlenül.
- Ugye nem esett semmi bajod? - kérdezte, aggódva fürkészve az arcomat.
- Nem. - ráztam meg a fejem mosolyogva. - Nagy fáj? - érdeklődtem elszorult torokkal, a tenyerébe rejtett, piros foltokkal tarkított nyakára pillantva.
Ám, mielőtt Lou bármit is válaszolhatott volna, Tom felrántott engem a földről, és a falhoz szorított.
- Gyere, bébi, hol akarod? - harapott bele a nyakamba durván, mire én felszisszentem. - Azt hiszem ez a kis pöcs még egy darabig itt marad! - nézett le aztán gúnyosan Louisra.
- Menj el, kérlek.. - nyöszörögtem, de a fiú ehelyett erőszakosan belemarkolt a mellembe.
- Vedd le róla a kezed, amíg szépen mondom! - termett mellettünk Lou. A tűz visszatért a szemébe, egyedül már csak a hangján lehetett érezni, hogy a torkát ért előbbi szorítás nem volt túl gyenge..
- Hát te meg hogy a picsába kerültél ide máris?! - bosszankodott a meglepődött pasim.
- Nem hagyom, hogy bántsd őt! - rántotta el tőlem Louis dühösen Tomot, és védelmezően elém állt. - Csak a holttestemen át érhetsz hozzá újra! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Te akartad! - vonta meg a vállát a srác, és az öklét Louis arcába vágta. Ő azonban állta a sarat, és hasonló erővel viszonozta a szívességet.
Pár ütés után aztán eltávolodtak tőlem, és nekem az oldalukat mutatva, egy-két méterrel odébb estek teljesen egymásnak, minden erejüket beleadva.
Tom felrepedt szemöldökéből és felső ajkából egyre jobban szivárgott a vér, Lounak pedig az orrából ömlött a piros folyadék, valamint a bal szeme alatt díszelgett egy óriási lila folt. Szemmel láthatóan vérre (vagy talán már életre-halálra) ment a küzdelem..
Néhány perc alatt a földre kerültek, és egymáson hemperegve ütötték tovább a másikat. Hol Tom, hol Louis volt felül, az ökleik pedig újra és újra lesújtottak.
Újabb pár (órának tűnő) perccel később Tom -egyáltalán nem fair módon- hasba térdelte Lout, aki a fájdalomtól összerándulva elfelejtett fordítani a helyzetükön.. Meg egyáltalán, ami még súlyosabb: elfelejtett védekezni..
A pasim kihasználta a helyzetet, és Louis csuklóit lefogva mindkét alkarjára rátérdelt, hogy ne tudja felemelni a kezeit.. Végezetül elégedetten ráhuppant a hasára (direkt nagy lendülettel), és karba font kézzel várta Lou reakcióját.
- Itt a vége! - közölte vigyorogva, majd az egyik kezén megtámaszkodva Louis arcába hajolt, és gúnyosan sziszegve folytatta - Felkészültél az utolsó ütésekre, te kis senki? Igen? Remek! Remélem nem bánod, ha a kis csaj is látja, hogy verik péppé a hős hercegét!
Louis dühösen próbált megmozdulni, de ezúttal sehogy sem tudott, Tom teljesen a földhöz szegezte.
- Lexa, fordulj el, kérlek.. - suttogta végül Lou fojtott hangon, könyörgően rám pillantva könnyes szemeivel.
- Nem.. ez nem lehet.. - ráztam a fejem hitetlenül, az arcomon patakokban folytak végig a könnyeim.
Tehetetlennek és végtelenül erőtlennek éreztem magam. Minden erőm elhagyott a többször elszenvedett falhoz vágásoktól, a rémülettől, és a sokktól, majd' megfulladtam a torkomban lévő óriási gombóctól.
De mindezek mellett rettentően haragudtam magamra azért, hogy Louis képes összeszedni magát értem, én pedig nem tudom megtenni ugyanezt őérte.
- Lexa, ne nézz ide, könyörgöm.. - nyöszörögte Lou, és kétségbeesetten rángatta magát Tom alatt, hátha kiszabadul valahogy.
- Jaj, ne drámázzunk már, mert megunom az életem! - csattant fel Tom, és fenyegetően megtámaszkodott az egyik kezével Louis feje mellett, a másik karját pedig a magasba emelte, és ökölbe szorította.
Már kétszer csapódott bele a vasmarok Lou arcába, amikor végre annyi levegőhöz jutottam az ijedtségtől, hogy felsikítsak:
- Ne, Louis!
A pasim az erejétől megrészegülve tovább ütötte az alatta fekvő, tehetetlen fiút, én pedig zokogva kaptam a szám elé a kezem.
Lou fejét két helyről érte ütés egyszerre: Tom öklétől, és a kemény padlótól is.
- Hagyd őt békén! - sírtam rémülten, és a testembe újonnan áramló (igaz nem túl sok) erő segítségével odakúsztam hozzájuk.
- Ne, Lou! Ereszd el! Ereszd őt el! - rángattam kétségbeesve Tom hozzám közelebb lévő, ütésre használt karját.
A srác azonban egyetlen, hatalmasat csattanó pofonnal a földre küldött.
- Lexa! - kiáltott fel Louis fájdalmasan, a hangjából sugárzott a félelem, az aggódás, és.. és a bűntudat?!
Fájdalmasan dörzsöltem meg az arcomat az ütés helyén, aztán semmivel sem törődve ismét rángatni kezdtem a pasim karját.
- Figyelj, te kis ribanc, kezd nagyon elegem lenni belőled! - mordult rám a srác, majdhogynem vérben forgó szemekkel. - Kurvára idegesítesz azzal, hogy itt próbálkozol, ráadásul eredménytelenül! - sziszegte, és a karjának egyetlen hatalmas lendítésével visszadobott a kiindulási helyemre: vagyis a fal tövébe.
A fejem az előzőnél is nagyobbat koppant becsapódáskor, a látásom elhomályosult, minden összefolyt a szemeim előtt..
- Louis.. - suttogtam erőtlenül, a földön elterülve, miközben a tőlem nem messze lévő, mozgó foltokat figyeltem.
Ebben a pillanatban valaki megjelent a lépcső tetején. Őt is csak homályosan láttam, így fogalmam sem volt róla ki az, vagy hogy ember-e egyáltalán, nem pedig valami angyalféle..
A számomra foltnak tűnő alak egyenesen a két fiúhoz sétált, és homályosan láttam, ahogy kinyújtotta a kezét a felül lévő felé (vagyis Tom felé). A srác azonnal megdermedt, az éppen folyamatban lévő ütését sem fejezte be, csak némán pillantott fel a kéz tulajdonosára.
Ezután valami lányhang hallatszott a távolból, majd a 'folt' szó nélkül kisétált a helyiségből, egyenesen a bejárati ajtó felé..
- Máris megyek! - hallottam meg Tom hangját.
Végre kezdtem visszanyerni a látásom élességét és a fülemmel is egyre jobban érzékeltem már a zajokat.
A pasim egy utolsó ütés után feltápászkodott Louisról, aki mozdulatlanul feküdt a padlón.
Kétségbeesetten kúsztam oda hozzá, és a remegő kezemet a mellkasára helyeztem.
- Ezzel vége! - ragadta meg erősen Tom a felkarom, hogy elérje, hogy felnézzek rá. - Nem érsz te nekem ennyit, bassza meg! Végeztünk, felejts el, te kis szajha!
Hallelujah! - gondoltam magamban, de persze ezt hangosan még a világ minden kincséért sem mondtam volna ki.
- Oké - bólintottam, közömbös arcot magamra erőltetve.
Ezután Tom szó nélkül elviharzott, a bejárati ajtó hangosan csapódott be utána.
Eleanor szemszöge:
Remélem, egyszer majd Tom is megtenné ugyanezt értem.. - gondoltam vágyakozva, és visszakapcsoltam a mikrofont, hogy pár percen belül "felébredjek" (Karen szemében ugyebár).
*** A verekedés vége felé ***
Megindultan ültem a lépcső tetején, és csendben figyeltem az eseményeket. Illetve, a menedzserem követelőző sms-e után halkan közvetítettem neki a történteket a mikrofonon keresztül..
Amikor Tom teljesen a földhöz szegezte Louist, és ő pedig végső elkeseredésében, feladva a küzdelmet, arra kérte Lexát, hogy forduljon el, ritka dolog történt velem: könnycseppek gurultak végig az arcomon a fájdalmuk láttán.
A torkomat szorító érzés egyre csak növekedett, ahogy Lexi kétségbeesett próbálkozásit figyeltem, amikor megpróbálta megállítani az én Tomomat.
- ... És most Tom pofon vágta Lexát, úgy, hogy Lex a földre esett.. - folytattam a mikrofonba. - Most Lexa megint próbálkozik.. De Tom ezúttal már a falhoz vágta.. Uramisten, meg sem mozdul! - szörnyülködtem rémülten.
- Ezt nem hagyhatom! - pattantam fel végül a legfelső lépcsőfokról, és lesiettem a verekedőkhöz.
Megálltam Tom mellett, és kinyújtottam felé a kezemet, mire ő azonnal rám pillantott.
- Én megadom neked mindazt, amire vágysz! Gyere, ezerszer jobban fogunk szórakozni kettesben! - mosolyogtam rá, csábítóan az ajkamba harapva, majd szó nélkül elindultam a bejárati ajtó felé. Tudtam, hogy Tom követni fog, túl jól ismerem már.
Egy pillanatra még Lexára sandítottam, aki továbbra is mozdulatlanul terült el a padlón, Louishoz hasonlóan (igaz, ez utóbbi akkor még a szerelmem alatt volt).
Egy másodpercre megfordult a fejemben, hogy segítek neki, de végül nem kockáztattam.. Karennél már így is szörnyen kihúzhattam a gyufát az előbbi akciómmal, nem hiányzik, hogy az újabb engedetlenségem miatt tejesen legyengítse kínzásképp az öregek otthonában élő nagyapámat!
Ahogyan azt vártam, Tom alig egy percen belül megjelent a ház előtt.
- Szállj be! - nyitotta ki nekem a kocsija ajtaját vigyorogva.
Ahogy beszállt mellém, vadul megcsókolt, én pedig a hasamban repkedő millió pillangótól elmosolyodva csókoltam vissza.
- Hiányoztál! - simított végig a combomon mosolyogva.
- Induljunk! - kacsintottam rá boldogan.
- Nálad legyünk, vagy nálam? - kérdezte az útra meredve (egy házban lakunk ugyebár, csak másik lakásban).
- A vendégem vagy, édesem! - vigyorogtam rá, majd elővettem a mobilomat.
" Innentől szerintem nem érdekelnek a történtek.. Reggel újra bekapcsolom a mikrofonod! Xx. " - ezt küldtem el a menedzseremnek, majd kinyomtam a mikit.
- Na és, bánod, hogy nem volt meg Lexa? - kíváncsiskodtam félve. Nem bírtam volna elviselni, ha igennel felel, elvégre az én hibám, hogy nem dönthette meg.. Az én hibám, mert szóltam Louisnak, hogy Lexi veszélyben van..
- Nem, igazából ennyit nem ér nekem az a kis csaj! - vonta meg a vállát, és végighúzta a mutató ujját a felrepedt szemöldökén, és a hasonlóan pórul járt száján.
- A sérülésektől csak szexibb lettél, de ne aggódj, majd én begyógyítom őket! - kacsintottam rá, az ajkaimat végignyalva.
- Hmm, már alig várom! - vigyorodott el.
- Egyébként, van valami, amit el kell mondanom.. - komorultam el hirtelen, az eszembe jutó dologtól. - Nagggyon esedékes nekünk egy komoly beszélgetés..
- Baj van? - kérdezte azonnal aggódva Tom. Nyoma sem volt már az állatiasan verekedő fiúnak, azzá az érző sráccá vált, akibe beleszerettem.
- Nem, nincs. - mosolyodtam el halványan. - Ráér holnap este is, most nem kell semmi mással foglalkoznunk..
- .. csak egymással! - fejezte be helyettem mosolyogva, a szemei pedig ragyogtak az örömtől.
Te jó ég, vajon mit fog szólni ahhoz, ha elmondom neki?!
*** Eközben ***
Lexa szemszöge:
Ezután Tom szó nélkül elviharzott, a bejárati ajtó hangosan csapódott be utána.
Pár percig csendesen bámultam a mozdulatlanul fekvő, eszméletlen Louist, az arcára száradt nagy kiterjedésű vérfoltoktól az arcbőrének talán 50%-a látszott csupán. Nem azért ültem csendesen, mert arra vártam, hogy magához tér, hanem azért, hogy egyáltalán képes legyek felfogni a látottakat és a történteket..
- Lou, ugye jól vagy? - suttogtam a könnyeimet nyelve, miután felocsúdtam a kábulatból.
A fiú azonban nem reagált.
- Louis?! - zokogtam fel, egyre jobban kétségbeesve. - Louis, térj magadhoz, kérlek! Louis, kérlek! Ébredj fel, hallod? Louis!
- L-Lexa.. - hallottam meg végül a számomra oly kedves hangot, idegtépő 10 perc után.
Lou mellkasa nehezen járt fel-le, küzdött a levegőért, a bal szeme alatt helyet foglaló monoklija annyira megdagadt, hogy ezzel a szemével csak egy csíkban látta a világot.
- Louis..! - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
- Annyira.. annyira sajnálom.. - lehelte, a tekintete fátyolossá vált az előtörni készülő könnyeitől.
- De mégis mit? - kérdeztem fojtott hangon, gyengéden végig simítva az arcán.
- Nem.. nem tudtalak.. megvédeni.. - suttogta alig hallhatóan, a szeméből pedig néhány könnycsepp gördült le.
- Ne mondd ezt, Lou! Ne mondj ilyet, jó? - kértem egy nagyot nyelve.
Óvatosan felemeltem a fejét, és az ölembe helyeztem, majd gyengéden a mellkasomra szorítottam az arcát.
- Nem mondhatsz ilyet, Louis! Te mentettél meg! - simogattam a haját lágyan.
- Nem.. én nem.. - nyöszörögte fájdalmasan.
- Shh, ne beszélj, kérlek.. - húztam el magamtól a fejét annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Sajnálom.. - ismételgette szomorúan.
- Várj, hozok vizes zsepit, hogy lemossuk az arcod, meg egy jégakkut a szemedre! - álltam fel a földről, miután óvatosan visszatettem Lou fejét a padlóra.
Új erőre kaptam annak tudatában, hogy a veszély már elmúlt, Louisnak pedig szüksége van a segítségemre.
Gyorsan megszereztem az előbb felsorolt két dolgot, majd lassan felhúztam Lout a földről, és oldalról támogatva elvezettem a kanapéhoz. Óvatosan leültettem rá, és aggódva fürkésztem az arcát.
- Ülj ide, mellém.. - simított végig Louis a bútoron.
Engedelmesen helyet foglaltam, ő pedig hátat fordított nekem, és elfeküdt, a fejét az ölembe téve.
- Így jobb? - hajoltam fölé félve.
- Igen. - mosolyodott el halványan. - A combod sokkal kényelmesebb, mint a padló.
- Akkor pihenj nyugodtan, én meg lemosom az arcod! - mosolyogtam rá biztatóan, aztán remegő kézzel törölgetni kezdtem a vért a bőréről.
Több vizes zsebkendőt is elhasználtam, mire teljesen megtisztult Lou arca, közben persze végig vigyáztam arra, hogy ne nyomjam meg a monokliját, és a homlokán kidagadó púpot (az meg mikor került oda?!)..
- Ne haragudj, ez most kicsit hideg lesz.. - emeltem fel kicsivel később a jégakkut magam mellől.
Louis halkan felszisszent, amikor a szeme alá helyeztem a hideg tárgyat, de némán tűrte, hogy ápoljam.
Megbabonázva bámultam az ölemben fekvő, számomra most is tökéletes fiút, az akkut pedig felváltva tettem hol a homlokára, hol a monoklijára.
Majdnem fél órát lehettünk így, tökéletes csendben, közben én boldogan figyeltem, ahogy Lou lassan újra erőre kap, és egyre kevésbé sápadt.
- Vedd el egy kicsit a jeget.. - kérte halkan Louis, én pedig szó nélkül engedelmeskedtem.
- Annyira sajnálom.. Az egész az én hibám! Ha nem hívom be Tomot, akkor.. Ne haragudj, Lou.. - suttogtam bűnbánóan.
- Nem tehetsz arról, hogy képtelen vagyok megvédeni téged! Gyenge vagyok, férfinak is kevés, hozzád meg végképp nem vagyok méltó! - sorolta Louis fájdalmasan.
- Ne mondj ilyen ostobaságokat, Lou, kérlek! - szóltam rá, fel sem fogva, hogy mit mondott utolsóként.. Fel sem tűnt, hogy azt mondta 'hozzád meg végképp nem vagyok méltó!'..
- De ha egyszer igaz?! - nevetett fel keserűen.
- Megmentettél, Louis, igenis megmentettél, és ezt nagyon köszönöm neked! - erősködtem.
- De hát..
- Nem, megmentettél, és kész! Itt vagyok, Tom pedig sehol, és nem is bántott! - magyaráztam.
- Dehogynem bántott! Láttam..! Az az utolsó féreg pofon vágott téged! Pofon vágott, ellökött és a falhoz dobott! Bántott! - ellenkezett.
- Nélküled ennél többet kaptam volna, Lou, szóval nagyon köszönöm, hogy mindig itt vagy nekem, ha szükségem van rád! - mosolyodtam el, gyengéden végigsimítva az arcán.
- Jó, hagyjuk.. De én akkor is tudom, hogy mennyire szánalmas vagyok, ne győzködj! - zárta le a témát.
- Jaj, Louis.. Édes, drága, makacs Louis! - ráztam meg a fejem mosolyogva.
Némán néztem a csodálatos kék szempárt, aztán óvatosan lehajoltam, és az ajkaimmal alig érintve a bőrét, csókot leheltem a homlokán lévő púpra, majd a szeme alá is.. Ahogy elhúzódtam tőle, véletlenül a szája fölé siklottak a bőre érintése miatt bizsergő ajkaim, de még mielőtt olyat tettem volna, amit megbánunk (?), felegyenesedtem.
Louis csendesen, ragyogó szemekkel nézett fel rám, az alsó ajkát beharapva. Ez utóbbi mozdulatától fülig pirultam.
- Jobban vagy? - kérdeztem, hogy eltereljem a szót.
- Elég jól vagyok ahhoz, hogy megtegyek valami fontosat! - közölte boldogan, a reakcióképpen vágott értetlen arcomon jót mosolyogva.
- Mit szeretnél? - érdeklődtem kíváncsian, belül talán kicsit félve is.
Louis azonban válasz helyett (vagy talán éppen válasz gyanánt?) a tarkómra, a hajamba csúsztatta a kezét, és lenyomta a fejem az övéhez. A szemeim elkerekedtek a döbbenettől, amikor megéreztem a száját az enyémen.. Először ezer kérdés villant a fejembe, majd hirtelen teljesen kiürült az agyam, és már nem tudtam semmi másra figyelni, Rajta kívül..
Gyengéden csókoltam vissza, ő pedig mosolyogva túrt a másik kezével is a hajamba. Egy kis idő elteltével felült az ölemből, de az ajkait egy másodpercre sem szakította el az enyémektől, hanem folyamatosan csókolt tovább.
Amikor már elfogyott minden levegőnk, fülig érő szájjal szakadtunk el egymástól.
- Louis.. - suttogtam kábultan, megrészegülve az örömtől.
- Gyönyörűm.. - motyogta a számba viszonzásképp, ragyogó kék tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
Néhány pillanatig bírtuk csak így, aztán győzött a vágy, és ismét egymás ajkaira tapadtunk.
Csókolózás közben viszont egy másodpercre eszembe jutott az, hogy tulajdonképpen ő még mindig Ellel van, engem meg elvileg utál, így értetlen arccal toltam el magamtól.
- Mi a baj? - kérdezte aggódva Lou.
- M-mi volt ez? - néztem a szemébe értetlenül, majd kínomban a padlóra szegeztem a tekintetem, és a hajamba túrtam.
- Egy csók..? - vonta fel a szemöldökét zavartan Louis.
- Nem.. Úgy értem.. Miért csókoltál meg? - motyogtam, továbbra is a földet bámulva.
- Azért, mert szeretlek..! - válaszolta Lou.
- Aha, értem, biztos.. - bólintottam elgondolkodva. Aztán ténylegesen felfogtam a szavainak jelentését, és meglepetten kaptam felé a fejem.
- Hogy mit mondtál?! - kiáltottam fel hitetlenül.
- Jól hallottad! - húzta a száját szemtelenül szép mosolyra Louis.
- T-tessék? - folytattam a csodálkozást.
- Szeretlek, Lex.. - ismételte meg Lou, még szélesebb mosolyra húzva a száját.
Hogy mi?!
Ééés, ennyi! :D Eredetileg nem ez lett volna a 'Hogy mi?!'-s rész, hanem az még csak később jött volna, de végül is nem fért bele a fejezetbe annyi minden.. Szerencsére azért valamennyire így is illik a végéhez ez a felkiáltás, szóval semmi gond! :'DD
Remélem tetszett, komizni, csillagozni ér! :)) <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése