~117. Végre együtt! Vagy talán mégsem..?

Szülinapi ajándék — tőlem, Nektek! :) <3 Több, mint 9300 szó, 34 oldal Wordben :D

~117. Végre együtt! Vagy talán mégsem..?

Na, itt van az új, és büszkén mondhatom, hogy ez merőben más, mint a többi! :)) Viszont, mielőtt bárki is megijedne, nem a fogalmazás más, vagy a szereplők, vagy a szereplők kapcsolata… Nem, semmi ilyenről nincs szó! ;) Más lett, remélem, majd észreveszitek, hogy miben! :D

A rész —főleg az eleje/első fele— egyébként különösen közel áll a szívemhez (=close to my heart XDD — már tudat alatt is így fogalmazok :’DD), és szerintem ezzel a fejezet elolvasása után nem leszek egyedül..! :D #LouxaForever *-* <3

A chatbe egyébként az „Anybody, who is interested in the next chapter? :$”-t azért írtam ki, mert nagyon eltűntetek… :(( Az előző rész végét felraktam ugyan, de egy plusz komi sem jött hozzá :/ (A chat-es visszajelzéseket nagyon köszönöm! :* )

Szóval, lényeg a lényeg, remélem, hogy ez a fejezet (már csak a meghitt események, és a rendkívül húzós vég miatt) kiérdemli azt, hogy rászánjátok az időt a reagálásra! :$ :))

Akkor, nem is húznám tovább az időt, jó olvasást! :)) I hope u like it! <3

U.i.: Boldog szülinapot Adri! (Bocsi, hogy a rész késett, de remélem kárpótoltalak azzal, hogy a napján —szept.23.—  éjfélkor én köszöntöttelek fel téged elsőnek :3) Amúgy, az a vicces, hogy az Adrival mindig azt mondjuk, hogy ikrek vagyunk, és közben tényleg alig pár nap van csak közöttünk! :’DD (Én most hajnalban töltöttem be a 15-öt *-* Ez van, öregszem XD)

Lexa szemszöge:

— Hogy mit mondtál?! — kiáltottam fel hitetlenül.

— Jól hallottad! — húzta a száját szemtelenül szép mosolyra Louis.

— T-tessék? — folytattam a csodálkozást.

— Szeretlek, Lex.. — ismételte meg Lou, még szélesebb mosolyra húzva a száját.

Hogy mi?!

— Nem! — törtem ki hirtelen. — Te nem szeretsz engem, Louis! Illetve, mint barátot, lehet, de hogy úgy?! Kizárt dolog! — makacskodtam.

— Higgy nekem, Lexa, nem hazudok! — kérte Lou szomorúan.

— Ne szórakozz velem, Louis, könyörgöm! ­— nyöszörögtem erőtlenül, egyszerre semmit sem értve magam körül. Teljesen összezavarodtam, a fejemben óriási katyvasz volt, mindenhol csupa kérdőjel és kérdés, válaszok pedig sehol.

— Eszemben sincs szórakozni veled, gyönyörűm! — biztosított róla Lou, csalódott, vakító kék tekintetét mélyen az enyémbe fúrva. — Mindig szerettelek.

— De akkor..? De akkor mégis miért viselkedtél velem úgy?! — vontam kérdőre szemrehányóan, továbbra is értetlenül.

— Ígérem, mindjárt elmondok minden fontosat, de előtte hadd kérdezzek tőled még valamit — pillantott rám esdekelve.

— Hallgatlak — adtam be végül a derekam, egy nagy sóhaj kíséretében.

— Mielőtt bármit megmagyaráznék, felelj nekem őszintén! — kezdett bele, én pedig a szavaiban tükröződő elszántság hallatán akaratlanul is megborzongtam. Vajon mit akarhat ennyire megtudni?

— Ugye még te is szeretsz engem, gyönyörűm? — tette fel a nagy kérdést, majd gyengéden végigsimított az arcomon, és aggódva kereste a tekintetem.

— L-Lou… A-az az igazság, hogy… Hogy én… — valahogy sehogyan sem sikerült megtalálnom a megfelelő szavakat, mert Louis kíváncsian fürkésző pillantásától teljesen zavarba jöttem, és nem bírtam normálisan gondolkodni.

— Ha már nem érzel irántam semmit, én azt is elfogadom… — suttogta Lou, viszont bármennyire is erőlködött, a mondat végére elcsuklott a hangja.

— É-én… - makogtam tovább zavartan.

— Rendben, megértettem — bólintott Louis fájdalmas képpel. — Ezek szerint feleslegesen mondtam ki azt, ami a szívemet nyomja…

— Figyelj, Lou, én csak… izé… én csak nem tudom, hogy mit is mondhatnék… — magyarázkodtam.

— Nem kell megvigasztalnod, mert számolnom kellett volna ezzel a lehetőséggel is — motyogta halkan.

Lopva rápillantva láttam, hogy a szemei csillognak, de nem éppen az örömkönnyektől… — A látványtól összeszorult a szívem, viszont a csalódottsága és szomorúsága láttán egyúttal ki is tisztult a kép a fejemben:

— Te… Te tényleg szeretsz! — esett le végre a húszfilléres.

— Igen, tényleg szeretlek, Lex — bizonygatta Louis, aztán a vereségbe beletörődve, keserűen felsóhajtott.

— És te nem is akarsz velem szórakozni..! Te… Te valóban komolyan mondtad! — örültem meg.

— Hiszen egészen eddig ezt magyaráztam neked én is! — csattant fel Lou reményvesztetten, legvégső kétségbeesésében.

— Ne haragudj, hogy nem hittem el… — hajtottam le a fejem bűnbánóan.

— Semmi gond, nyugi! Különben is, igazad van, jobb, ha hagyjuk az egészet úgy, ahogy van… — Próbálta lazán kezelni a helyzetet, mintha nem is lenne olyan nagy dolog számára az, hogy megszűnt az iránta érzett szerelmem… De hiába igyekezett elhitetni velem ezt, engem nem tudott átverni, mert én nagyon jól tudtam — elvégre láttam rajta —, hogy valójában majd’ felemészti a csalódottság, a keserűség, és a fájdalom.

— Nem, ne hagyjuk! — kaptam el a kezét kétségbeesetten, amikor a mondandója végeztével felállt mellőlem.

— Miért ne hagynánk? — nézett le rám kérdőn, a fejét visszafordítva felém. — Mindent elmondtam, amit tudtam, és amit akartam. Nem használt, nálad vége annak, ami nálam sosem fog befejeződni. Tisztában vagyok azzal, hogy el kell ezt fogadnom. Viszont, jobb, ha most felengedsz, a maradék büszkeségemmel, mert nem akarom még ennél is jobban megalázni magam… — indult el újra, a kezét szó nélkül kitépve az enyémből.

— Louis, várj! — pattantam fel azonnal, és odarohantam hozzá.

— Mit akarsz mé- — itt elakadt a kérdésben, mert a számat az övére tapasztottam.

Kétségbeesetten túrtam a hajába, aztán a karjaimat a teste köré kulcsoltam, hogy magamnál tartsam.

Lou két tenyerébe fogta az arcomat, és óvatosan elhúzódott tőlem.

— Minek szántad ezt? Búcsúnak? — kérdezte keserűen.

— Inkább valaminek a folytatásának — suttogtam.

— Hány percet kérsz? — sóhajtott fel végül megadóan.

— Mennyi a maximum kereted? — mosolyodtam el megkönnyebbülten. Megkönnyebbültem, mert tudtam, hogy ad még egy kis időt, ami alatt összeszedhetem magam.

— Két perc — válaszolta kis töprengés után.

— Rendben, gyere — fogtam meg a kezét gyengéden, és visszavezettem a kanapéhoz.

Louis szó nélkül, rezzenéstelen arccal ült le, én pedig szorosan mellé helyezkedtem. Az arcán tisztán látszott a döbbenet, és az, hogy jelen pillanatban nem igazán érti a viselkedésemet.

A tekintetem végül szégyenlősen a padlóra szegeztem, és elpirulva belekezdtem:

— Azért mondtam, hogy ne hagyjuk, mert… Mert igazából bárhogy is próbálnám elhitetni magammal azt, hogy nem érdekelsz, nem tudnám… Képtelen lennék ekkora hazugsággal beetetni magam! Képtelen lennék rá, elvégre tudom, hogy mi az igazság. Az, hogy… hogy szeretlek… — vallottam be végül halkan.

— Ugye ezt most nem csak azért mondod, hogy felvidíts? — pillantott rám kérdőn Louis, a szemeiben viszont újra ott csillogott a remény legapróbb szikrája.

— Nem! Esküszöm, hogy nem!— kiáltottam fel rögtön, mosolyogva megrázva a fejem. — Én még mindig nagyon szeretlek téged, Lou!Istenem, de jó ezt újra kimondani! — vigyorodtam el felszabadultan.

Felszabadult voltam, mert úgy éreztem, mintha egy több száz mázsás súly gördült volna le a szívemről. Rettentően jól esett végre újra szabadon kimondani a hónapok óta magamba fojtott érzéseimet kifejező szót: szeretlek. Szerettem Őt, tényleg, nagyon szerettem. Teljesen őszinte voltam, és nem hazudtam — amúgy sem lett volna miért.

— Annyira szeretlek, Boo Bear… — suttogtam újra és újra. Hagytam, hogy a megkönnyebbülés okozta könnyek legördüljenek az arcomon.

— Shh, ne sírj! — csitított Louis, mostanra már fülig érő szájjal.

— Én a tiéd… Csak a tiéd vagyok, Lou… — motyogtam vörös fejjel, zavarba jőve.

— E-ezt nem hiszem el! Az enyém vagy! — kiáltott fel Louis boldogan, egy kissé még hitetlenül —amint felocsúdott a kábulatából—, és gyorsan magához szorított.

— Te jó ég, el sem tudom mondani, mennyire hiányoztál, kicsim… — búgta nyakamba fúrt fejjel, és mélyen belélegezte az illatom.

— Öö… Lou? — kérdeztem bizonytalanul, egy hosszú, némacsendbe burkolózó, összebújva töltött 10 perccel később.

— Igen, szépségem? — mosolygott rám várakozóan.

— Ha akkor is szerettél, amikor bevallottam neked az érzéseimet, akkor miért löktél el magadtól olyan durván? — tettem fel végül a szívemet nyomó kérdést.

— Muszáj volt azt tennem, gyönyörűm… — suttogta keserűen. — Muszáj volt, mert az életed mindennél drágább nekem, tudod? — simított végig az arcomon gyengéden.

— Ezt meg hogy érted? — ráncoltam össze a szemöldökömet zavartan.

— Életveszélyben lettél volna, ha kimondom az igazi érzéseim… — ismerte be, szinte már hangtalanul. — És nem, nem a fanok miatt! — tette hozzá gyorsan. — A twitter-es utálkozásnál jóval durvább dolognak lettél volna kitéve…

— Mármint? Áruld el, Louis, kérlek! Minek lettem volna kitéve? — néztem rá könyörögve.

— M-megöltek volna téged… — bökte ki nagy nehezen, és akaratlanul is közelebb húzott magához, mintha óvni akarna.

Karen?! — ez a név jutott először eszembe. De mivel nem akartam, hogy hülyének nézzen azért, mert megvádolom a saját mostohaanyám, ezt a nevet inkább nem mondtam ki hangosan.

— K-ki ölt volna meg? — kérdeztem, egy hatalmasat nyelve.

Lou már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de végül meggondolta magát, és nem szólt semmit a fenyegetőről.

— Nem számít — közölte komor arccal, majd mélyen a szemembe nézett. — De ne félj, oké? Én mindenkitől megvéde-… Vagyis, a fiúk megvédenek téged mindenkitől… — javította ki magát, keserűen felnevetve.

— Ne csináld már, Louis! — szóltam rá szemrehányóan, ő azonban csak tagadólag rázta a fejét. Hallani sem akart arról, hogy képes lenne bármit is elérni, ha a megmentésemről lenne szó.

— Tudnod kell, hogy veled ezerszer jobban biztonságban érzem magam, mint bárki mással… — döntöttem a homlokomat az övének lágyan. A szavaim hallatán végre ismét elmosolyodott.

— Köszönöm — motyogta az ajkaimba, aztán lassan megcsókolt.

A nyelveink gyengéden simogatták egymást, lassú táncot jártak, de a nem túl gyors tempó ellenére is szinte lángoltunk a ránk törő szenvedélytől.

Teljesen belefeledkeztem a csókba, így csak távolról érzékeltem, hogy a karjai védelmezően fonódnak a derekam köré. Aztán, mire észbe kaptam, Lou egyetlen mozdulattal magához húzott, és szemből az ölébe ültetett.

— Szeretlek — motyogtam az ajkaiba, és az ujjaimat gyengéden a hajába vezettem.

Louis erre belemosolygott a számba, majd szünet nélkül csókolt tovább. Hosszú percek teltek el így, és közben én belül még inkább megbizonyosodtam arról, hogy nem akarom újra elveszíteni Őt. Sajnos azonban, fogalmam sem volt a holnapról… de még az aznap estéről sem..! Nem tudtam, mi lesz, és valahogy féltem is megtudni a ránk váró jövőt, ezért inkább fel sem vetettem a témát. Nem akartam elrontani ezeket a fantasztikus pillanatokat, ezért kérdezősködés helyett próbáltam minden részletet mélyen elraktározni magamban, hogy később visszaemlékezhessek erre az estére. Fogalmam sincs miért, de egyszerre nyugtalanított, ugyanakkor mégis megnyugtatott a jövőnket fedő homály, a bizonytalanság… Akkor és ott, csak a pillanatnak akartam élni. Elvégre, ahogy Louis mondaná — élj a pillanatnak, mert minden más bizonytalan.

— Tudom, hogy eleged van ebből, de akkor sem bírom megállni..! — húzódott el tőlem hirtelen Lou. — Annyira, de annyira sajnálom a történteket! Biztos, hogy hülyének nézel, meg minden, de muszáj újra és újra elismételnem neked… Muszáj, mert szörnyen zavar, hogy nem érdemellek meg… Természetesen nem várom el, hogy megérts, csak annyit szeretnék, hogy nézd el nekem…

— Louis, én mindig megértelek — fúrtam a tekintetem az övébe. — És hidd el, tudom, hogy mi zavar téged, de meg kell próbálnod elfelejteni! Tisztában vagyok vele, hogy ez mennyire nem egyszerű, viszont nem teheted meg-nem-történtté a dolgokat! Tudom, hogy a fiúknál az ilyen verekedős helyzetekben alul maradni kőkeményen és kíméletlenül büszkeségi kérdés, de próbáld meg úgy látni, ahogyan én láttam: a szememben az történt, hogy jöttél te, a legutolsó pillanatban, és kiragadtál abból a mocsokból, ami percről-percre nőtt körülöttem Tom viselkedése miatt. Megmentettél, Lou, fogadd el! Megmentettél attól, hogy erőszakosan a magáévá tegyen! Te vagy az én hősöm, érted? Fogadd el, hogy számomra csak nyertes lehetsz!

— Megígérem, hogy megpróbálom — biztosított mosolyogva.

— Akkor jó — mosolyodtam el én is, megkönnyebbülve.

— Egyébként, Louis, komolyan megijedtem közben… Mármint, nem csak akkor, amikor éppen ő volt fölül, te meg alul, és úgy vertétek egymást, hanem…

— Hanem akkor is, amikor felajánlotta a gruppent — fejezte be helyettem Lou.

— Igen — bólintottam, és az egész testemben megremegtem annak a néhány percnek az emlékétől.

— Eszembe sem jutott, hogy elfogadjam! — vágta rá Louis azonnal.

— Éppen ezért sajnálom annyira, hogy egy pillanatig is kételkedtem benned… De… de valahogy úgy emlékeztem, hogy utálsz, és… Nem is tudom… Ne haragudj — néztem mélyen a szemébe.

— Akármilyen nyálas is, Rád még akkor sem tudnék haragudni, ha te kérnél rá! — nevetett fel.

Erre válaszképpen egy hosszú csókot nyomtam a szájára.

— Amúgy, ha érdekel, azért válaszoltam később, mert a fejemben lejátszódott, hogy mi lenne, ha igent mondanék az ajánlatra… — vallotta be. — De persze nem azért, mert elgondolkodtam ezen a válaszon, csak… Csak úgy bevillant! — tette hozzá mentegetőzve.

— Na, és mi lett volna? — kíváncsiskodtam.

— Azt mondtad a fejemben, hogy gyűlölsz… Menekültél előlem, féltél tőlem… Nem engedted, hogy hozzád érjek, ami számomra olyan volt, mintha az oxigéntől fosztottak volna meg… A lényeg az, hogy ezeknek hála csak még jobban bedühödtem — fejezte be végül.

— Szeretlek, Louis — csókoltam meg mosolyogva.

A nyelveink szenvedélyes táncba kezdtek, a testünk összesimult, és megszűnt körülöttünk a világ.

Istenem, annyira hiányzott már! — gondoltam, a vágytól égve.

Egy kis idő után Lou hagyta, hogy levegőhöz jussak, és elszakadt tőlem… de persze csak annyira, hogy az ajkai immár nem az enyémeket kényeztették, hanem a bőrömet.

Louis szájának érintésétől, forró leheletétől újra és újra megborzongtam, ő pedig ezt egy halvány mosollyal konstatálva haladt végig rajtam. Először az arcomon húzta végig a puha ajkait, majd a szája eltűnt a fülem mögött, és az ott lévő érzékeny területen simított végig a nyelvével. Ezután lefelé vette az irányt, és komótosan, kínzó lassúsággal csókolta végig a nyakam. Hol jólesően sóhajtoztam, hol halkan nyöszörögtem a bőrömön ejtett kis harapásaitól.

— Az enyém vagy! Csak az enyém! — ismételgette Louis a nyakamba morogva.

Annyira élveztem az érintéseit, a hátamat simogató kezét, a lágy harapásokat, az apró puszikat, a gyengéd törődését és féltését, mint talán még soha semmit. Fájt belegondolni abba, hogy talán a következő nap már nem élhetem át ugyanezt. Akkor és ott, ahogy visszakaptam Őt, nem akartam többé elveszíteni. Kár, hogy a dolgokat és a történéseket nem én befolyásolom, hanem valaki más… Ezt a valakit nevezhetjük sorsnak, istennek, Karennek… Szóval annak, akinek csak akarjuk. Az én kivételemmel, természetesen!

A kábulatomból csak akkor tértem magamhoz, amikor megéreztem Lou ajkait a mélyen kivágott felsőm szélénél, a dekoltázsomnál.

— Boo — ziháltam, és a hajába túrva próbáltam elhúzni onnan a fejét.

— Eszméletlenül finom és puha a bőröd… — motyogta, felnézve rám, a szemei csillogtak a vágytól.

A szavait hallva fülig pirultam, egy szó sem jött ki a torkomon.

— Olyan ártatlan vagy, gyönyörűm… — suttogta, végigsimítva az arcomon. — De kérlek, hagyd, hogy az ajkaim beszennyezzék a bőröd!

— Egyáltalán nem vagyok ártatlan — ráztam meg a fejem.

— Dehogynem — tiltakozott Louis. — Beszennyezlek, és őszintén sajnálom, viszont képtelen vagyok megállni, hogy ne érjek hozzád! Könyörgöm, engedd, hogy megérintselek! Engedd, hogy folytassam! — nézett rám esdekelve.

— Túlzol, Boo Bear! — nevettem fel, gyengéd csókot lehelve az ajkaira.

— Mondd még egyszer a nevem, olyan jó hallani a szádból! — kérte.

— Boo Bear… — búgtam a fülébe csábítóan.

— Megőrjítesz… — nyöszörögte.

— A tiéd vagyok, Lou, azt csinálsz velem, amit akarsz — haraptam bele a fülcimpájába.

— Hmm… — hümmögött Louis elgondolkodva a bőrömbe, miután az arcát újra a nyakamba temette.

Kíváncsian vártam, hogy mit akar tenni. Vajon folytatja a mellkasomon? Vagy visszatér a nyakamhoz? Esetleg újra megcsókol? Fogalmam sem volt róla, de igazából egyiket sem bántam volna, csak az számított, hogy megérintsen.

Egy kis idő elteltével Lou óvatosan ledöntött az öléből a kanapéra, a hátamra fektetett, és fölém mászott. Mosolyogva néztem a szemébe.

— Szeretlek, gyönyörűm… — suttogta fülig pirulva, aztán a nyakamba fúrta a fejét.

Gyengéden simogattam a hátát, a kezeim fel-le jártak, hol a pólója fölött, hol az alatt. Az utóbbi esetekben különösen megremegett a teste az érintéseimtől, ilyenkor egy halk sóhaj hagyta el a száját, amellyel újra és újra megcsiklandozta a nyakam.

— Nem bírom tovább — kapta fel a fejét zihálva, és könyörgően nézett rám.

— Mi a baj? — kérdeztem rémülten.

— Hagyd, hogy folytassam azt, amit a múltkor abbahagytam! Kérlek, engedd, hogy tovább csináljam! — nyöszörögte.

Egy pár másodpercig értetlenül fürkésztem az arcát, de aztán leesett a dolog.

— Lou — mosolyodtam el, a tenyerembe fogva elgyötört arcát. — Már mondtam, azt csinálsz velem, amit csak akarsz!

— De te nem egy tárgy vagy, hanem valami sokkal több annál — magyarázta halkan. — Már az sem szép tőlem, hogy birtokolni akarlak, viszont…

— Ugyan már! — szóltam rá nevetve. — De tudod mit? Ha ez neked ennyire fontos, akkor… akkor folytasd! Én kérem, hogy folytasd! — mosolyogtam rá, és elemeltem a mellkasom a kanapétól, Louis felé.

Lou szemei ennek hallatán és láttán felcsillantak, a szája egy hálás mosolyra húzódott.

— Köszönöm — motyogta, leborulva a dekoltázsomra.

Halkan nyöszörögtem Louis alatt, ő pedig egy pillanatra sem megállva, lágy csókokkal hintette be a bőröm, és a pólóm által takart részeket.

Az ujjaim a hajába vezettem, és mohón felhúztam a fejemhez egy csókra.

Amikor az ajkaink elszakadtak egymástól, Lou följebb húzódott az egész testével, óvatosan rám nehezedett, és az alkarjain megtámaszkodott a fülem mellett.

Hirtelen rezzentünk össze mind a ketten, amikor egyszer csak maximum hangerőn megszólalt a tévé…

Louis egy másodperc alatt megtalálta a fejem mellett lévő, mostanra már a könyöke alá került távirányítót, és gyorsan lehalkította a készüléket.

— Te jó ég, a szívem! — ziháltam nevetve, a mellkasomra szorítva a tenyerem.

— Ne félj semmitől, amíg engem látsz! — mosolygott rám Lou. — Csak a holttestemen át bánthat téged bárki is! — közölte halál komoly képpel.

— Hát, szerintem a tévé nem tartozik az esetleges bántalmazóim közé, de mindenesetre köszönöm! — pusziltam meg nevetve.

— Megvédelek mindentől és mindenkitől, az életem árán is! — folytatta Louis komolyan.

— Ne túlozz megint, Boo! — szóltam rá mosolyogva.

— Szóval nem hiszel nekem? — kérdezte csalódottan.

— Dehogynem hiszek, nem így értettem… — vörösödtem el.

— Hidd el, csak akkor van félni valód, ha engem már megöltek — nézett mélyen a szemembe.

— Ilyet még csak ne is mondj! — kértem, egy hatalmasat nyelve.

— Bár, igazából akkor sincs, mert a fiúk még mindig itt vannak… — gondolkodott el Lou.

— Louis, hagyjuk ezt a témát, rendben? A hideg is kiráz tőle! — pillantottam rá könyörögve.

— Ne haragudj — fordította el a fejét bűnbánóan.

— Semmi gond, oké? — fogtam a két tenyerembe az arcát.

— Oké — bólintott, halványan elmosolyodva.

Ebben a pillanatban mindketten felkaptuk a fejünket, mert a tévében ismerős neveket hallottunk…

— One Direction - exkluzív! Kivételes este a mai, mert most pontosan tudjuk, ki merre csatangol a bandából… Harry Styles-t egy étteremben kapták lencsevégre, amint egy csinos lánnyal vacsorázgat, igencsak meghitt hangulatban… — kezdte a műsorvezető vihogva. A Hazzáról mutatott kép egyébként nem volt nagy szám, egy szőke hajú csajjal ült szemben, és a „szívtipró mosolya” díszítette az arcát.

— Niall Horan-t egyik barátjával iszogatva örökítették meg ma este. A vele lévő, 25 év körüli fiú egyébként az énekes egy régi, skót barátja — folytatta, majd jött az újabb kép. Nialler a pultnál ült, a kamerának háttal pedig egy vörösesszőke srác foglalt helyet. Fogalmam sem volt arról, hogy miért, de kirázott a hideg attól a fiútól. (Az előző résznél is mondtam, hogy neki majd jóval később lesz még szerepe — a szerk.)

— Milyen édesek! — visongott a nő a képernyőn. — Liam Payne, Danielle Peazer, Zayn Malik és Victoria Brown négyesben töltik az estét! Egy pizzázóban, majd a közeli moziba menet fotózták le a duplarandi résztvevőit — és mutatták a képeket.

— És végül, de nem utolsó sorban… Louis Tomlinson uraság esti programja, a reklám után! Maradjanak velünk! — vigyorodott el a műsorvezető.

Lou a neve hallatán rémülten pattant fel rólam, és kétségbeesetten rohangált fel-alá a nappaliban, minden ablakon kinézett, hogy nincsenek-e ott véletlenül fotósok.

— Na?! — kérdeztem feszülten.

— Semmi — rázta meg a fejét, lehuppanva mellém a kanapéra.

— De akkor mi lesz?! Mégis mit fognak mondani?! — idegeskedtem tovább.

— Nem tudom… — nyöszörögte Louis.

— Minden rendben lesz, ne aggódj — bújtam hozzá, hogy megnyugtassam.

Egymást szorongatva ültünk a kanapén, és tűkön ülve vártuk, hogy vége legyen a huszadik mosópor reklámnak, ami után végre folytatódik majd a műsor.

— Itt is vagyunk! — köszöntötte a nézőket a műsorvezető. — A One Direction legidősebb tagjánál, Louis Tomlinsonnál hagytuk abba. Értesüléseink szerint, a sztár az egész estét otthon töltötte, a barátnője, Eleanor Calder társaságában… A pár nyugalmát csak Alexa Morgan és új barátja, Tom Silverman zavarták meg, amikor hazaértek a randijukról. Hogy mi történt ezután? Sajnos nem tudtuk meg, mert a házba nem látunk be, de bizonyára Liamékhez hasonlóan valami szuper cuki duplarandival folytatódott az este — fejezte be vigyorogva a nő.

— Huh… — sóhajtottunk fel mind a ketten megkönnyebbülve, aztán egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés.

— Sz-szuper cu-huki du-hupla-ra-handi?! — törölgettem a szemem nevetve.

— Nem tudtad, hogy azt tartottunk négyesben?! — kérdezte Louis komolyságot tettetve, majd az eddiginél is hangosabban felröhögött.

— Nem, nem tudtam, bocsi — vigyorogtam.

— Hát, ez közel volt… — nézett rám Lou mosolyogva, miután már mindketten kiröhögtük magunkat.

— Mihez közel? Az igazsághoz? — vigyorodtam el. — Ja, végül is majdnem azt mondta, hogy Tommal összeverekedtetek, Eleanor meg eltűnt valahová, nem is tudom, mikor…

— Tom előtt ment el pár perccel — tájékoztatott Louis.

Szóval akkor ő volt az a homályos folt, aki az emeletről jött le! — esett le végre. — Jó, mondjuk mit hittem, ki van még odafent?! Szőke vagyok, de hogy ennyire?! :D

— Amúgy, milyen az arcom? — kérdezte Lou.

— Öö… helyes? — kérdeztem vissza értetlenül.

— Mármint a sebek… Nagyon látszanak? — magyarázta nevetve.

— Nem vészes — mosolyogtam rá. — A homlokodon lévő púp szépen visszahúzódott, az orrod már egyáltalán nem véres, maximum érzékeny lehet… Ami a monoklidat illeti, szerintem reggelre az is elhalványul. Ha utcára mennél, akkor majd lealapozom, és gond letudva! — kacsintottam rá.

— Minek rám smink? Férfiasan kell mutogatni a harci sérüléseket! — vigyorodott el.

— Igen, persze, de csak itthon, jó? Nem kell, hogy minden újság ezen csámcsogjon! — mutattam a szeme alá.

— Jogos — ismerte be Louis. — Szóval, azt mondod, hogy már jobban nézek ki… Tudod, mit jelent ez?

— Öö.. nem — túrtam a hajamba zavartan.

— Azt jelenti, hogy te tényleg meggyógyítasz — mosolygott rám. — Az ajkaiddal… — itt óvatosan végigsimított a számon a mutató ujjával. — Az érintéseiddel… — ennél felemelte az egyik kezem, és gyengéden végigcsókolta az ujjperceim. — Azzal, hogy mellettem vagy… — ölelt magához még szorosabban.

A meghatottságtól néhány könnycsepp gördült le az arcomon.

— Miért sírsz? Rosszat mondtam? — kíváncsiskodott Lou aggódva.

Némán megráztam a fejem, egy hang sem jött ki a torkomon.

— Meghatódtál? — tapintott a lényegre Louis.

Csendesen, a könnyeimen át mosolyogva bólogattam.

— Jaj, te — szorított magához nevetve.

— N-nem tehetek róla… — szipogtam. — Ilyen szépeket mondasz… Meg amúgy is, el sem tudom mondani, mennyire hiányoztál… Így jön ki rajtam a feszültség.

— Tudom én azt — puszilta meg a homlokom Lou.

— Én már csak ilyen vagyok! — nevettem fel, könnyes szemekkel. — Ha szomorú vagyok, bőgök, ha boldog vagyok, bőgök!

És egyébként tényleg…: Louis megbántott. Mit csináltam? Sírtam. (Egészen pontosan végigzokogtam az éjszakát… :D) Louis meghatott. Mit csináltam? Könnyeztem.

— Te vagy az én kis bőgőmasinám! — szorongatott meg Lou nevetve.

Mosolyogva fúrtam a fejem a vállába, viszont meglepő dolgot tapasztaltam.

— Csak most tűnik fel, hogy ing van rajtad! Mióta hordasz te ilyeneket itthon, póló helyett? — érdeklődtem.

— Mostóta. — vigyorodott el. — Nem, amúgy valószínűleg megéreztem, hogy a mai nap különleges lesz…

— Miért, a mai nap különleges? — kérdeztem mosolyogva.

— Itt vagy velem, az enyém vagy. Megcsókolhatlak, és a karjaimban tartalak. Azt hiszem, ez mindent elárul — kacsintott rám, mire fülig pirultam.

— De komolyan, olyan jó, hogy itt vagy… — suttogta Louis, a homlokát az enyémnek döntve.

A kék szemei az enyémeket bűvölték, teljesen elvesztem a tekintetében.

Lou már épp azon volt, hogy megcsókoljon, amikor a tévében hangosan nekiálltak kiabálni valami bugyuta reklámban. Elvörösödve rezzentünk szét, mintha csak rajtakaptak volna minket.

— Khm… — köszörülte meg a torkát Louis, hogy leplezze a zavarát. — Mit szeretnél nézni?

— Nekem mindegy — vontam meg a vállam. — A lényeg, hogy közben hozzád bújhassak — mosolyodtam el, szégyenlősen lesütve a pillantásom.

A szemem sarkából jól láttam, hogy Lou remekül szórakozik azon, mennyire zavarban vagyok. Viszont, pár perc égetés után megkegyelmezett nekem, és magához húzott.

Megkönnyebbülve raktam a fejem a mellkasára, aztán csendben hallgattam a szívverését, és az egyenletes légzését. A karjaim Louis köré fontam, úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta.

Lou gyengéden belepuszilt a hajamba, mire a szorításom még erősebbé vált.

— Nyugalom, itt vagyok — súgta lágyan, a hangján hallottam, hogy mosolyog.

Igen, még itt vagy… A kérdés csak az, hogy meddig — gondoltam szomorúan.

Louissal ellentétben engem valamennyire azért érdekelt az, hogy mi lesz holnap. Együtt leszünk? Vagy megint bántania kell, mert meg akarja óvni az életem? Mi lesz? Meddig tart ez az ölelés? Meddig tart ez a boldog este? Senki se akarja bemesélni nekem, hogy örökké, mert azt úgysem hiszem el! Nem, addig nem, amíg Karen él, vagy éppen csak szabadlábon van… Nem, ő ezt úgysem fogja hagyni! De vajon mikor rondít bele újra az életembe? És egyáltalán, mit vétettem neki, miért nem hagy békén?

Amíg én ezeken gondolkoztam, Lou csendesen nézte a tévét. A légzése és a szívverése nyugodt volt, ellentétben az enyémmel. Klassz, tehát neki eszébe sem jut a jövő! Hogy képes ennyire nyugodt lenni? Nem értem!

— Valami baj van? — kérdezte halkan Louis, szinte végszóra.

— Nem, csak elgondolkodtam… — motyogtam.

— Ha bármi olyan lenne, elmondanád, ugye? — nézett rám aggódva.

— Ha fontos lenne, akkor igen — bólintottam.

Nem akartam elszomorítani őt. Elég, ha engem idegesít a bizonytalanság. Különben is, egy bizonyos szintig még szerintem is jó, hogy nem tudom, mi vár ránk! Elvégre, ha biztosan tudnám, hogy újra elveszítem, azzal miért járnék jól? Szerintem azzal sem lennék előrébb!

*** Fél órával később ***

A Louis által nézett műsornak pár perce lett vége, így tanácstalanul kapcsolgatott az adók között.

— Nem vagy álmos? — kérdezte hirtelen.

— Nem — ráztam meg a fejem mosolyogva.

Átmeneti csend állt be, aztán újra megszólaltam:

— Louis… — kezdtem félve.

— Igen? — pillantott rám aggódva.

Elpirulva odahajoltam a füléhez, és úgy folytattam:

— Ugye alhatok veled? — suttogtam reménykedve.

— Máshogy nem is engednélek fel az emeletre! — kacsintott rám Lou.

A szavai hallatán elmosolyodtam, és vágyakozva mértem végig az egész fiút. Tökéletes volt. A sebei is csak még tökéletesebbé tették az összképet, egyszerűen leírhatatlan látvány volt…: A haja az ujjaim előzetes munkálkodása miatt szanaszét állt, lenyűgözően szexin nézett ki a homlokába hulló néhány tinccsel. Az ing pontosan ott feszült meg a karján, a vállán és a mellkasán, ahol kellett, tökéletesen megmutatta az izmait. A nadrágja pedig… khm… legyen elég annyi, hogy a segge remekül mutatott bene, valamint elöl majd’ szétrobbant a slicce, mivel ugyebár elég közel kerültünk egymáshoz az elmúlt egy-másfél órában…

— Érints meg… — kértem halkan, sóvárogva beharapva az alsó ajkam.

Louis azonnal megértette, hogy mit akarok, és nem mondott olyan ostoba dolgokat, mint például: „Hiszen most is épp hozzád érek, elvégre átölellek!”. Nem, ő rögtön tudta, hogy mit szeretnék.

Lou gyengéden a fülem mögé tűrt néhány hajtincset, aztán a meleg tenyerét az arcomra simította. A bőröm bizsergett, tehetetlenül döntöttem oldalra a fejem, és a kezében pihentettem. Még egyszer ránéztem, aztán behunytam a szemeim. Nem akartam látni, hogy mit csinál, csak minden mást kizárva akartam érezni az érintéseit.

— Kicsim… Gyönyörűm… — lehelte Louis, ajkait lágyan érintve a lecsukott szemhéjaimhoz.

Halkan felsóhajtottam a szemeimre kapott, végtelenül gyöngéd, apró pusziktól, és még többet akartam. Még többet akartam Louból.

— Szerelmem… — suttogta, végigcsókolva az orrom és az arcom, a csókjára éhes ajkaimat kihagyva.

Amikor a nyakamnál folytatta, kinyitottam a szemeimet, és felhúztam magamhoz. Mohón nyomtam volna a szám az övéhez, de Louis vigyorogva, a fejét rosszallóan ingatva elhúzódott. Elhúzódott, ráadásul csak annyira, hogy amikor a fizikai korlátaim által megengedett távolságig előrehajoltam utána, alig egy centi választott el minket a csóktól.

— Milyen telhetetlen valaki! — vigyorgott rám, a forró lehelete perzselte az ajkaim.

— Ne kínozz, Boo Bear, ne kínozz! — nyöszörögtem.

— Mindennek eljön a maga ideje — simított végig az ajkaival az enyémeken, pimaszul mosolyogva, aztán lehajolt, vissza a nyakamhoz, és szó nélkül folytatta ott, ahol pár perce abbahagyta.

Gyengéden harapdálta a bőröm, az orra, a haja és a szempillái közben végig simogatták, csikizték a nyakam.

A kezei lecsúsztak a derekamon, és a felsőm alá benyúlva, finoman becézte a kezeivel az oldalam, a hasam és a hátam.

— Louis… — ziháltam újra és újra a nevét tehetetlenségemben, eszméletlenül élveztem a kényeztetését.

— Nem akarlak téged elengedni többé… — motyogta Lou a bőrömbe. — Nem akarok többet elszakadni tőled… Olyan jó így… Olyan jó veled, gyönyörűm.

— Mindig a tiéd leszek, Louis, ezt soha se feledd el! — markoltam meg a tincseit, ezzel kényszerítve arra, hogy a szemembe nézzen.

— Ígéred?

— Ígérem. Megígérem annyiszor, ahányszor csak akarod! — mosolyogtam rá, mire ő —a kínzásomról teljesen elfeledkezve— lágyan megcsókolt.

Belefeledkeztünk a csókba, minden, közben lezajló mozdulatunk teljesen ösztönös volt. Én a hajába túrtam, ő pedig óvatosan hátradöntött a kanapén. A testünk felhevült, a szívverésünk felgyorsult, és amikor elszakadtunk, lihegve kapkodtunk levegő után.

— Menjünk… menjünk fel..! — suttogtam zihálva.

Louis egy másodpercig kérdőn a szemembe nézett, de látva a magabiztos mosolyom, nem szólt egy szót sem.

Feltápászkodott rólam, és amíg ő gyorsan kikapcsolta a tévét, addig én is felálltam.

— Gyere — fogtam meg a kezét mosolyogva, és húzni kezdtem a lépcső felé.

Lou némán követett, menet közben az ujjainkat rendesen összekulcsolta, a sima, egyszerű kézfogás helyett.

Egyenesen a szobájába vezettem, meg sem fordult a fejemben, hogy máshová menjünk.

— Várj itt, egy pillanat, és visszajövök! — nyomott egy gyors csókot a számra, aztán az erkélyajtójához sietett, és kinyitotta azt.

— Egy pillanat! — nézett rám újra, és a szobáján átrohanva visszament a folyosóra.

Értetlenül néztem utána, nem tudtam mire vélni az ajtónyitogatást és a futkorászást.

Alig egy perc telhetett el, amikor Louis már fel is bukkant, viszont az erkélyen át jött…

— Jobb a békesség! — magyarázta, jót mosolyogva az értetlen arcom láttán.

Bezárta maga mögött az erkélyajtót, aztán a folyosóra néző kijáratot is.

— Most már csak ketten vagyunk — tájékoztatott megfordulva, és lassan elindult felém. — Belülről bezártam a szobád ajtaját, Niall nem fogja megtudni, hogy itt vagy.

Erre válaszképpen a nyakába borultam, és hevesen megcsókoltam.

— Miénk az este — motyogta az ajkaimba Lou.

— Csak a miénk — értettem egyet boldogan.

A csókcsatáink egyre vadabbá váltak, közben pedig végig elkeseredetten szorítottuk magunkhoz a másikat. Egybe akartunk olvadni, hogy ne kelljen többé elszakadnunk egymástól.

Érezni akartam Őt. Érezni akartam a bőrét az enyémen. A lehető legnagyobb részen szerettem volna megérinteni a testét, hogy a minél jobban érezhessem.

A csókunkba belemosolyogva vettem ki a kezem a hajából, és nekiálltam kigombolni az ingjét. Egy darabig vacakoltam vele, de mivel alig haladtam valamit, Louis zihálva csak ennyit mondott:

— Tépd le!

Végül, a segítségével leszaggattam róla az anyagot, és így végre feltárult előttem a felsőteste… De nem volt időm gyönyörködni benne, mert Louis úgy döntött, hogy én jövök.

Egyetlen, gyors, határozott mozdulattal, mégis gyengéden húzta le rólam a felsőm, aztán magához rántott, hogy a felsőtestünk végre akadályok nélkül (persze a melltartómat leszámítva) összesimuljon. Mindkettőnk szájából egy jóleső sóhaj tört fel, ahogy éreztük a másik lüktető, forró bőrét.

Pár percig voltunk csak így, miközben végig egymás haját túrtuk, egymást simogattuk, és hevesen csókoltuk a másikat, aztán Louis úgy döntött, hogy elég volt ebből.

A nadrágokat menetközben valamikor levarázsolta rólunk, fogalmam sincs, hogyan, én már csak arra eszméltem fel, hogy az ágyára dönt, egy szál fehérneműben.

Óvatosan fölém mászott, az ajkait továbbra sem szakítva el az enyémektől, és lassan rám nehezedett, hogy a bőrünk teljesen összeérjen.

Egy hatalmasat sóhajtottam, majd kihúztam a lábaimat alóla, és a dereka köré kulcsoltam őket. A csípője immár akadálytalanul nyomódott az enyémnek.

— Lex… — zihálta a számba, és láttam rajta, hogy kétségbeesetten próbálja visszafogni magát.

— Csak nyugodtan, Boo, nem ijedek meg — suttogtam a fülébe, mire ő megkönnyebbülve befejezte a koncentrálást.

Szinte azonnal megéreztem a hatalmas dudort az alfelemnek nyomódni, de egyáltalán nem zavart… sőt, beindított!

Louis aggódva fürkészte az arcom, a reakciómat várva, én pedig jót mosolyogtam a félelmén. Tudtam, hogy attól tart, megijesztett.

— Olyan jó érezni téged — vallottam be elpirulva, mire Lou megkönnyebbülten fellélegzett.

— Akarod? — kérdezte vágytól csillogó szemekkel.

— Mindennél jobban — néztem mélyen a szemébe.

— De csak hogy tudd, egy szavadba kerül, és megállunk! — biztosított mosolyogva.

— Most nem akarok megállni, Louis — simítottam végig az arcán, felnézve rá. — És tudom, hogy te sem akarsz…

— Ezt meg hogy érted? — vonta fel a szemöldökét zavartan.

— Liam elmondta… — magyaráztam. — Elmondta, még Hawaii-on, hogy amióta találkoztál velem, azóta nem voltál együtt senkivel… Legalábbis akkor így volt. Azt nem tudom, hogy az óta történt-e bármi is… De, ha tényleg nem volt semmi, akkor biztosan ki lehetsz éhezve, erre értettem, hogy szerintem te sem akarsz megállni.

— Nem voltam együtt senkivel — közölte Lou.

— Biztos? — kérdeztem vissza. — Mármint, nyugodtan elmondhatod, ha mégis, nem zavar!

— Amióta megláttalak, senki mást nem akarok, csak téged — suttogta Louis az ajkaimba.

Hittem neki, nem faggattam tovább. Megbíztam benne, mert tudtam, hogyha valakivel, akkor velem tényleg teljesen őszinte…

Egy rövid csókot követően aztán Lou kezdett el kérdezősködni.

— De te… te tényleg teljesen biztos vagy benne? Mármint, Tom, a ma este történtek, meg minden…

— Most csak mi ketten vagyunk, Boo, nincs itt más. Jelenleg rajtad kívül semmi sem jár a fejemben… Most csak mi számítunk — motyogtam a szájába, és lágyan megcsókoltam.

Louisnak ezek után már nem volt több kérdése, boldogan viszonozta a közeledésem.

Egy kis idő után a kezei letévedtek az oldalamra, majd benyúlt a hátam alá, és az ujjai megállapodtak a melltartóm csatján.

— Levehetem? — kérdezte. Még egyszer, utoljára meg akart bizonyosodni arról, hogy tényleg eldöntöttem, és hogy nem hátrálok meg.

Némán bólintottam, aztán lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját. Látott már fölül teljesen meztelenül, mégis eszméletlenül féltem attól, hogy mit szól majd hozzám.

Lou szépen, komótosan vette le a melltartóm, engem közben egyetlen pillantásra sem méltatva, aztán oldalra dobta, az ágy mellé. Amikor újra visszafordította felém a fejét, és ténylegesen rám nézett, zihálni kezdtem. Úgy éreztem, hogy a tekintete lyukat éget a bőrömbe.

— Gyönyörűbb vagy, mint amire emlékeztem… — mosolyodott el, és a tekintetével feljebb vándorolt, hogy a szemeimbe nézhessen.

Elpirultam a bók hallatán, hirtelen egy hang sem jött ki a torkomon. Iszonyú zavarban voltam attól, hogy így lát, és ezzel Louis is tisztában volt.

— Azt hinné az ember, hogy egy fehérneműmodell tisztában van az adottságaival, és nem szégyenlős! — rázta meg a fejét nevetve Lou.

— Ezzel nem segítesz… — sziszegtem, kínomban még jobban elvörösödve.

— Mi kell még ahhoz, hogy elhidd, mennyire gyönyörű vagy? És különben is,előttem miért szégyelled magad? Épp előttem, aki már annyiszor nevezett téged gyönyörűnek, csodálatosnak…! Amúgy meg, egy ilyen fantasztikus test mellett mások szégyenkezhetnek, nem pedig a tulajdonosa!

— Köszönöm — mosolyodtam el hálásan.

— Hidd el, hogy szép vagy, Lex! Nálad gyönyörűbb lányt még sosem láttam! — folytatta Louis mosolyogva.

— Nagyon szeretlek, Lou, remélem, tudod — nevettem fel, a meghatottság okozta néhány csepp könny pedig legördült az arcomon.

Louis szó nélkül lecsókolta őket, majd a nyakamat kezdte el puszilgatni.

Ezért (is) szeretem őt annyira… Mindig pontosan tudja, mit kell mondania ahhoz, hogy higgyek neki. Akkor és ott, neki köszönhetően elhittem, hogy gyönyörű vagyok. Sőt, elhittem, hogy nincs nálam szebb a világon (ami valljuk be, elég nagyképűség :D).

— Mondanám, hogy nem érek fel hozzád, és hogy nem vagyok méltó arra, hogy veled legyek, de nem teszem, mert tudom, hogy ezt nem hagynád — motyogta, időközben leérve a kulcscsontomhoz.

— Jól hiszed, hogy nem hagynám! — helyeseltem rögtön.

Épp szólásra nyitottam a szám, még valamit mondtam volna neki, de nem ment, ugyanis egyszeriben a torkomon akadt a szó, mert Louis lejjebb ment, a dekoltázsomra…

Gyengéden csókolta körbe a melleimet, újra és újra, aztán visszatért a nyakamhoz. Nem sokkal később ismét lefelé vette az irányt, ezúttal azonban a két domborulatom között haladt végig. Az arca, a borostája súrolta a bőröm, halk sóhajt váltva ki belőlem. Ezúttal Louis nem tért vissza a nyakamhoz, hanem ment tovább, a köldökömig.

Azonban, alighogy leért addig, gyengéden megmarkoltam a tincseit, és felemeltem a fejét.

— Térdelj fel — kértem halkan, az izgalomtól elcsuklott a hangom.

Lou mosolyogva bólintott, és tette, amit kértem. A lábaim előre kinyújtva, összezárva voltak az ágyon, Louis pedig föléjük térdelt, terpeszben, így pont a hasa került közvetlenül az arcom elé.

Tudtam, hogy mennyire érzékeny a kockáira, ezért először kínzásképpen csak ráleheltem. A forró levegőtől Lou egész testében megremegett, és halkan nyöszörgött. Ezek alapján mosolyogva konstatáltam, hogy sikeres volt a kis akcióm.

Eljátszottam ezt még vele párszor, aztán az ajkaimat is hozzáérintettem a bőréhez. Apró puszikkal fedtem be minden négyzetcentimétert a hasán, majd elhajoltam tőle, és kíváncsian felnéztem rá. A szeme könyörgött a folytatásért.

Elmosolyodtam, és a szemébe nézve, kínzó lassúsággal nedvesítettem be az ajkaimat a nyelvemmel. Ezúttal már nedves csókokat hintettem a bőrére, sőt, egyszer-kétszer a nyelvemmel is beszálltam a hasának felderítésébe.

— Ne kínozz, Lex, ne kínozz! — kérte, épp úgy, ahogyan én lent.

— Mindennek eljön a maga ideje — szemtelenkedtem, épp úgy, ahogyan ő lent.

— Ez nem fair — nevetett fel tehetetlenül.

— Ó, dehogynem! — kacsintottam rá vigyorogva, és visszatértem a hasához.

A végére tartogattam az aduászt. Ha eddig nem készült ki, akkor ettől majd biztosan ki fog! — gondoltam, és gyengéden harapdálni kezdtem a kockáit.

Louis megvonaglott, a kezei kétségbeesetten kutattak valami után, amibe megkapaszkodhatna. Elmosolyodtam a reakcióján, és zavartalanul folytattam. Lou ujjai nagy nehezen megtalálták a hajam, aminél fogva elhúzott a hasától, és felfelé fordította a fejem.

Szó nélkül lehajolt hozzám, és megcsókolt, a tenyerei két oldalról melegítették az arcomat. Éreztem rajta, hogy nem bírná tovább, ha folytatnám a kínzást.

Amikor elszakadt tőlem, a kezeimet a csípőjére tettem, és lejjebb hajoltam. A köldöke alatt lévő terültet lett a következő célpontom.

Kezdésképp a vékony csíkban növő szőrét lágyan a fogaim közé vettem, és néha óvatosan meg-meghúztam. Louis már ettől kikészült.

Aztán lejjebb mentem, és a nyelvemmel végig simítottam az alhasán, közvetlenül a boxere széle fölött. Lou majdnem eldőlt a váratlan érzéstől, az utolsó pillanatban kapaszkodott meg a vállaimban, hangosan zihálva.

— El fogok menni, mielőtt még bármit is tettél volna, közvetlenül velem! — figyelmeztetett nyöszörögve.

— Akkor ideje, hogy te is vetőzz, Tomlinson! — kacsintottam rá vigyorogva, aztán az ujjaim a boxerébe akasztottam.

Lélegzetvisszafojtva pillantottam fel a szemeibe, ő pedig nyugtatásképp rám mosolyogott.

— Minden rendben, kicsim, ne félj — simított végig az arcomon, halkan suttogva.

A szemkontaktust továbbra is tartva, óvatosan elemeltem az anyagot a testétől. Viszont, alig egy-két centit húzhattam csak lejjebb a boxert, amikor egy hatalmas csapódással jelezte a bejárati ajtó, hogy használatba vették.

— Lexa, Louis, itthon vagytok? — kiabálta a bátyám.

— Ez nem lehet igaz! Csak egyetlen…! Csak egyetlen egy órával jött volna meg később! — bosszankodtam, a Louéba fúrt tekintetem megtelt ijedtséggel. Féltem, hogy vajon Louis mit reagál majd…

— Nyugodj meg, Niall ide nem jut be — mosolygott rám biztatóan, mire én egy aprót bólintottam.

— Ha lefeküdt, folytatjuk? — kérdeztem halkan.

— Szerintem nem lennél fesztelen, amiatt, hogy itt van a bátyád, és attól félek, hogy ha nem vagy elég laza, akkor fájdalmat okozok… — mondta Louis, aggodalmasan fürkészve az arcom.

— De én szeretnélek téged mindennél jobban érezni… — pirultam el.

— Hidd el, eljön majd annak is az ideje! — biztatott Louis, bár ő is tagadhatatlanul csalódott volt, még ha nálam sokkal kevésbé mutatta, akkor is.

— Boo, te majdnem elmentél az előbb… — motyogtam elgondolkodva.

— Igen, és?

— Ha ennél több nem is lesz most köztünk, én azt a majdnem-et akkor is kiszedem abból a mondatból…! — ismertettem az ötletem.

— Az nem lenne fair, ha én csúcsra jutnék, te meg nem! — akadékoskodott Lou.

Már miért ne lenne fair? Hiszen én azt sem tudom, hogy miből maradok ki…! — gondoltam szomorúan. Viszont, a világ minden kincséért sem vallottam volna be Louisnak ezt a szörnyen szégyellni való titkomat…

— Lexa? A nappaliban vagy? — hallottam meg ismét a bátyám. — Várjunk csak, Harry, te meg mit keresel itthon?! És nem láttad a húgom?

— Harry?! — néztünk össze Louval értetlenül.

— Harry megjött volna anélkül, hogy mi azt hallottuk?! — döbbentem le.

— Szerinted Louis itthon van, vagy Eleanornál? A kocsija a garázsban áll, de az végül is nem jelent semmit — gondolkodott hangosan Niall a földszinten.

— Szerintem fent vannak, mind a ketten — hallottuk meg végre Hazza hangját. Szóval tényleg itthon van?!

— Kik vannak fenn mind a ketten, vagy micsoda? — Ajtócsapódás hallatszott, majd újabb hangok társultak a beszélgetésbe: Liam, Zayn, Danielle és Tori.

— Komolyan mindenki most ér haza?! — háborodtam fel, Louis pedig tehetetlenül felnevetett a helyzeten.

— Szerinted ez nevetséges?! — néztem rá szemrehányóan.

— Gyönyörűm, ne vedd ennyire a szívedre, kérlek! Lesz még rá alkalmunk, ne félj! — hajolt le hozzám Lou vigasztalóan.

— Százévente van egy ilyen lehetőség, és azt is elcseszem! — nyöszörögtem.

— Ugyan, ezt egyedül ők cseszték el, nem mi! — kacsintott rám Louis, én pedig végre halványan elmosolyodtam.

— Úristen! — visított fel hirtelen Tori, valahol odalent. — Ez egy véres zsebkendő!

— Ne, csak ezt ne…! — nyögtem fel, Lou hasának döntve a homlokom.

— Mik ezek a nyomok a földön?! Ez is vér?! Tomlinson, mit műveltél a húgommal?! — ordított fel Niall magán kívül, és hallottuk, ahogy felrohan a lépcsőn.

— Louis! — nyitott volna be a szobába kapásból, de a zár nem engedte. — Louis, most azonnal engedj be! — dörömbölt az ajtón, a kilincset rángatva.

— És most mi lesz? — néztem fel rémülten Loura. Az ő tekintetében is pontosan ugyanez a kétségbeesett kérdés tükröződött.

— Próbáld meg Lexát! — javasolta Liam, ugyanis a többiek időközben szintén felvánszorogtak a lépcsőn, és már mind ott tobzódtak a folyosón, a szoba előtt.

— Jó ötlet! — mondta a bátyám, és kopogni kezdett a szobám ajtaján. — Húgi, nyisd ki! — kiabált be a szomszéd szobába.

— Ő is bezárkózott? Ez aztán a furcsa véletlen! — jegyezte meg Zayn, a hangján hallatszott, hogy az arcán a pimasz vigyora ül.

— Ne idegesíts te is, Malik! — förmedt rá Niall dühösen.

— Lou, é-én félek… — suttogtam remegő hangon.

— Ne aggódj, elintézzük valahogy, szépségem — puszilt bele a hajamba, és óvóan magához szorított.

Pár másodpercre sikerült megnyugodnom, de utána újból úrrá lett rajtam a félelem.

— Szerintem Lexát hagyjuk! — szólt közbe Tori. A szavaiért általában hálás lettem volna, de most nem örültem túlságosan a bátyámnak adott tanácsának…

— Igen, őt hagyjuk! Elég, ha Louist kiverjük az ágyból! — támogatta a javaslatot Liam is.

— Nem bukhatunk le, ugye tudod? Niall megölne… — motyogtam könnyes szemekkel.

Rettentően féltettem Lout. A bátyám, ha rólam van szó, akkor nem ismer könyörületet…

— Louis, tuti, hogy felébredtél már! Gyere ki végre! — dörömbölt be hozzánk újra a szöszi.

— Lou, nehogy megszólalj! — figyelmeztettem, aztán lehajtott fejjel, tanácstalanul sóhajtottam egy hatalmasat.

A forró leheletem egy szempillantás alatt még jobban megnövelte Louis boxerében lapuló merevedését, ugyanis véletlenül teljesen arra leheltem rá…

— Baszki… — nyöszörögte Lou, vágytól csillogó szemekkel.

— Ne haragudj — suttogtam bűnbánóan, viszont hülye fejjel továbbra is lefelé néztem…

Louis kéjesen nyöszörögve megvonaglott térdelő helyzetében az újabb ingerlő hatás miatt, aztán a kezét a számra tapasztotta.

— Te jó ég, Lex, meg ne szólalj még egyszer, mert esküszöm, hogy felrobbanok! — kérte Lou, befogva a szám.

— Oké — motyogtam a tenyerébe.

Ahogy az ajkaim hozzáértek a bőréhez, és végigsimítottak rajta (a beszéd miatt), rémülten kapta el a kezét.

— Ez már túl sok lesz! — döntött le az ágyra zihálva, és rám feküdt, az arcát pedig a nyakamba fúrta, hogy elnyeljem a hangját, ha felnyögne.

— Mindjárt szétfeszül alul mindenem… — nyöszörögte.

— Segíthetek? — kérdeztem gyorsan.

— Segíts, könyörgöm, segíts… — zihálta, a teste remegett az izgalomtól és a vágytól.

A lábaimat a dereka köré kulcsoltam, az alfelem így a hatalmas dudornak nyomódott. Óvatosan megpróbáltam hullámozni Louis alatt, hogy a gyengéd dörzsöléssel rásegítsek az élvezetekre, ami végül meg is tette a kívánt hatást.

— Ú-úristen, gyönyörűűűm… — harapdálta a nyakam tehetetlenül, miközben a csípője megrándult, és elélvezett.

Lou még percekkel később is levegőért kapkodva feküdt rajtam, az arca elgyötört volt.

— Szeretlek — súgta a fülembe bágyadtan mosolyogva.

— Én is téged, Boo — csókoltam a nyakába gyengéden.

A hosszú percek varázsát az törte meg, hogy az eddig teljesen figyelmen kívül hagyott, kintről jövő ordítások újra beférkőztek a fejünkbe.

— Louis, ne akard, hogy betörjük az ajtót! — fenyegetőzött Niall.

— El tudsz bújni? — kérdezte halkan Lou, mire némán bólintottam.

— Akkor lerendezem őket — közölte, egy kacsintás kíséretében.

Louis szemszöge:

Feltápászkodtam Lexáról, és a kissé félrecsúszott boxeremet megigazítva elmentem ajtót nyitni.

Mielőtt még lenyomtam volna a kilincset, elővigyázatosságból hátrafordultam, hogy leellenőrizzem, hogy látni-e onnan Lexit.

Meglepően ügyesen elbújt, nekem is fél percbe telt, mire rájöttem hol van… Az ágyam túlsó felénél feküdt a padlón, a takaró pedig teljesen elrejtette őt. Ráadásul, zseniális módon még arra is ügyelt, hogy a paplan egy kis része az ágyon maradjon, és így olyan hatást keltett az egész, mintha lerúgtam volna magamról a takarót, ami félig a földön landolt a nagy lendülettől… Zseniális.

— Mit akartok ennyire az éjszaka közepén? — kérdeztem, a szemeimmel hunyorogtam a folyosón égő lámpa fényétől. A hunyorgásra egyébként még csak rá sem kellett játszanom, mert tényleg irritáló volt ez a világítás, a szobámba besütő hold fényéhez képest. (Na igen, adjuk meg a módját! :D Ha már Louxa jelenet van, akkor illő teliholdnak lennie, ami alapjában véve nagyon romantikus, meg nyálas, és persze ehhez hozzájárul még az a meghitt, halovány fény, amit az ablakon besütve kölcsönöz a szobának… :’DD Ez kell most ide, tömör nyáladzás! XD #sorrynotsorry — a szerk.)

— Mi történt ma este?! — támadott le Niall. — Hol a húgom?!

— Miután Tom és Eleanor elmentek, Lexával együtt tévét néztünk. Közben neki megfájdult a feje, ezért bevett gyógyszert, meg altatót, és lefeküdt aludni. Én meg lassan egy órája jöhettem fel, nagyon hamar elaludtam, mert fáradt voltam. Ennyi történt, nem értem, hogy ez miért nem várhatott reggelig… — csóváltam a fejem rosszallóan, ásítást színlelve.

— Na és a véres zsebkendő? Meg a vérfoltok a padlón? — faggattak tovább.

— Eleanor répát pucolt nekem, és csúnyán elvágta a kezét. Én meg, rendetlen vagyok, és nem takarítottam fel. Egyéb kérdés? — néztem körbe, kimerült arcot magamra erőltetve.

— Milyen volt a maszti? — vigyorgott rám Harold, a fejével a boxeremre bökve.

— Remek, egyszerűen fantasztikus! Végeztünk? — morogtam.

— Jó éjt — bólintott Niall, mire megkönnyebbülten becsuktam az ajtót, és elfordítottam a kulcsot a zárban.

— Újra csak mi vagyunk, szépségem — suttogtam mosolyogva, Lexa rejtekhelye felé lépkedve.

Lexa szemszöge:

A takaró alá bújva, ámulva hallgattam Louis rögtönzött kifogásait, amelyek mind nagyon jónak bizonyultak. Végül, miután kattant a zár, és hallottam, hogy Louis ismét hozzám beszél, megkönnyebbülve emeltem fel a fejemről a takarót.

— Na és Lou, milyen volt a maszti? — tettem fel vigyorogva Harry kérdését.

— Hát, az konkrétan semmilyen nem volt, de ezt te tudhatnád a legjobban — nevetett fel, és letérdelt mellém a padlóra.

Gyengéden a karjába vett, takaróstul, mindenestül, aztán felrakott az ágyra.

— Köszi — mosolyodtam el, és magamra húzva megcsókoltam.

Louis nem tiltakozott az ellen, hogy rajtam feküdjön, ezért szó nélkül fölém mászott, és megtámaszkodott a két oldalamon.

A csók végeztével csendesen néztünk egymás szemébe hosszú percekig, a ránk telepedő csöndet végül Lou törte meg.

— Aludnod kell, kicsim, nagyon későre jár — nyomott egy puszit a homlokomra gondoskodóan, és legördült rólam.

— Ha te mondod… — motyogtam, majd lenyúltam az ágy mellé, hogy kitapogassam a földön a melltartómat.

— Mit csinálsz azzal? — kérdezte Louis, értetlenül vizsgálva a kezemben tartott fehérneműt.

— Öö.. mondjuk, felveszem? — kérdeztem vissza zavartan.

— Eszedbe se jusson! — kapta ki gyorsan a kezemből, és elhajította a szoba sarkába. — Ne takargasd magad, aludj így! — kérte.

— Szeretnéd, mi? — nevettem fel.

— Nem tagadom — vonta meg a vállát, és magához húzott.

Lou a hátán feküdt, én pedig oldalról hozzábújtam, és a mellkasán pihentettem a fejem. A meztelen felsőtestem az övének nyomódott, ami egyszerre volt furcsa, mégis rettentően jó érzés.

— Ugye hogy jobb, ha közvetlenül hozzámérsz, nem pedig valami ruhához? — kérdezte mosolyogva, kitalálva a gondolataim.

— Oké, így tényleg sokkal jobb… — ismertem be. — Így nincs akadály köztünk.

— Pontosan — bólintott Louis mosolyogva. — Egyébként tudod, hogy Harry honnan tudta, mi történt?

— Pasi-megérzés…? — próbálkoztam, mire Lou felnevetett, a mellkasa hullámzott a fejem alatt.

— Nem, semmi ilyen! — röhögött, majd hirtelen elcsendesült.

— Mi az? — emeltem fel a fejem aggódva.

— Inkább megsúgom neked a Harrys talány megoldását, jó?

— Miért, félsz ilyen hangosan kimondani? — értetlenkedtem.

— Nem, csak… mindegy… — vörösödött el.

Kíváncsian hajoltam hozzá közelebb, ő pedig halkan suttogott a fülembe:

— Van egy… egy hatalmas folt a boxeremen… Harrynek hála vettem csak észre én is… Nem gondoltam, hogy látszani fog… Bár mondjuk, honnan tudhattam volna, elvégre életemben nem… izé… életemben nem élveztem még ekkorát… — vallotta be rákvörös fejjel.

— Komolyan? — kérdeztem hitetlenül, büszkén elmosolyodva.

— Varázslatos vagy — válaszolta bólogatva.

— Akkor képzeld el, hogy mi lesz akkor, ha majd tényleg megtesszük… — súgtam a fülébe mosolyogva.

Louis száját a szavaim hatására egy hatalmas sóhaj hagyta el, amelyben benne volt minden: vágy, sóvárgás, szerelem…

A szorítása erősebbé vált, érezhetően nem akart többé elengedni.

— Szóval komolyan mondtad… — mosolyodtam el, a hirtelen eszembe jutó jelenet hatására.

— Micsodát? — kíváncsiskodott Lou.

— Tudod, képtelen voltam kitalálni, hogy miért kalapált a szívem, és miért remegett a gyomrom, miközben azt mondtad nekem, hogy szeretsz… De most már végre tudom, hogy azért, mert őszintén mondtad. Biztosan emlékszel, még akkor volt ez, amikor Tom eljött értem az első randira, te pedig fenntartottál előtte az emeleten… Akkor nem tudtam eldönteni, hogy mi bajom van… Hogy miért reagálok így erre a szóra, amikor közben komolyan azt hittem, hogy ez csak olyan megjátszott dolog, és hogy valójában csak azért mondod, hogy ne menjek el… — merengtem el.

— Igen, őszintén mondtam — mosolyodott el Louis. — Én ezt a szót csak őszintén tudom mondani neked.

A szívem vadul dobogott, szinte ki akart törni a mellkasomból, az arcomat pedig elöntötte a pír.

A lábaimat a hozzám közelebb eső lába köré kulcsoltam, és —a lehetetlennel megpróbálkozva— még közelebb húzódtam hozzá. Lassan már inkább volt nevezhető összepréselődésnek a testhelyzetünk, mintsemhogy összebújásnak.

— Nem vagy fáradt? Késő van, már aludnod kellene! — aggodalmaskodott Lou.

— Én most veled akarok lenni, Boo Bear — közöltem vele halkan. Azt pedig csak fejben tettem hozzá, hogy: „ … elvégre fogalmam sincs arról, hogy mikor lesz lehetőségem erre újra…!”

Még sokáig beszélgettünk utána, mindenről, ami éppen az eszünkbe jutott. Fantasztikus volt, tényleg bármilyen témáról képesek voltunk hosszasan beszélni. Mindenegyes együtt töltött perc után még jobban beleszerettem. Louis az életem, nincs mit tenni…!

***

Másnap Niall hangjára ébredtem.

— Lexa, felkeltél már? — kopogott a szomszéd szoba ajtaján a bátyám, magához képest elég türelmesen.

— Fent vagy? — kérdezte halkan Louis, mivel érezte, hogy mocorgok.

— Igen, jó reggelt — fordítottam felé a fejem mosolyogva.

— Most már jó a reggel! — kacsintott rám, és gyengéden végigsimított a hátamon, aztán az ajkait az enyémekre illesztette.

A nyelvével óvatosan szétfeszítette a szám, hogy megkeresse az enyémet, és egy reggeli, lassú, bemelegítő táncra hívja.

— Már nem is emlékszem arra, hogy mikor ébredtem ennyire boldogan — suttogta Lou két csók között.

— Hosszú idő óta végre én is képes voltam nyugodtan aludni — értettem egyet az ajkaiba motyogva, az ujjaimat pedig a tarkójánál felcsúsztattam a hajába, és lágyan megmarkoltam a tincseit.

— Lexa! — dörömbölt tovább elszántan a másik ajtón Niall, a türelme pedig egyre fogyott.

— Mennem kell… — húzódtam el Louistól.

— Mi? Na, ne, nem mehetsz el! — kapott utánam gyorsan, kétségbeesve.

— Nyugi, csak elhallgattatom a bátyám, aztán visszajövök, és „felébresztelek”! — kacsintottam rá.

— Nem ér rá Niall? Csak még egy kicsit maradj, gyönyörűm — kérte boci szemekkel.

Már éppen rábólintottam volna a dologra, amikor a bátyámnál elszakadt a cérna:

— Nem mondom még egyszer, Alexa Morgan! Nagyon aggódom miattad, nyisd már ki, az ég szerelmére!

— Mindjárt jövök, ígérem — suttogtam Lou szájába, és egy utolsó gyors csók után kimásztam az ágyból, a takarót magam köré csavarva.

— Hé, az meg minek neked? — tettetett felháborodást Louis. — Ne bujkálj előlem, Lex, láttalak már így!

Én azonban figyelemre sem méltattam, és gyorsan, magamat takargatva felvettem a szoba egyik sarkában heverő melltartóm.

— Ezért még számolunk! — fenyegetett meg Lou játékosan, amikor betakartam.

— Mindjárt jövök a büntetésért, ne aggódj! — vigyorogtam rá, és a folyosóra vezető ajtóhoz léptem.

Hangtalanul elfordítottam a kulcsot a zárban, hogy később be tudjak jönni, aztán a többi ruhámat a kezembe kapva elrohantam az erkélyen át. (Na igen, ha pasi lakott a szomszédban, akkor örülhetett annak, hogy én fehérneműben rohangáltam fel-alá… :D)

A szobámba érve gyorsan eldobtam a kezemben lévő ruhákat, és felvettem a pizsim.

— Jó reggelt! — nyitottam ki az ajtót Niall előtt, álmosságot színlelve.

— Jól vagy, húgi? — kérdezte azonnal aggódva, és magához szorított.

— Persze, minden rendben — válaszoltam mosolyogva.

— Olyan furcsa az illatod… — jegyezte meg elgondolkodva. — Olyan… olyan Louisos!

— Ezt meg hogy érted? — vörösödtem el.

— Mondom, olyan az illatod, mint az övé — ismételte meg a bátyám.

— Végül is, tegnap este megöleltem, és azóta még nem zuhanyoztam… Bármi előfordulhat… — vontam meg a vállam ártatlanul.

— Hát… mindegy — hagyta végül annyiban a dolgot Niall.

— Nialler, megkérhetlek arra, hogy csinálj nekem kávét? — néztem rá őzike szemekkel. — Mindjárt lemegyek, csak felöltözöm, meg ilyenek…

— Oké, most az egyszer — sóhajtott fel nevetve. — De ha már lejössz, ébreszd fel Louist is, jó? Zárva az ajtaja, szóval sok sikert! — vigyorgott rám, azt gondolva, hogy majd én is kénytelen leszek órákig dörömbölni, ahogy ő.

— Kiszedem az ágyból, ne aggódj — mosolyodtam el, és az ajkamba kellett harapnom, hogy ne nevessek fel hangosan.

— Szuper, lent várlak, a kávéddal együtt! — nyomott egy puszit a homlokomra, és lement.

Amint Niall eltűnt a szemem elől, szó nélkül bementem Louhoz.

— Jó reggelt, megint! — vigyorogtam az ágyára, ami… ami üres volt (?!).

— Megvagy! — kapott el hirtelen hátulról két erős kar, és szorosan a hozzájuk tartozó felsőtesthez ölelt.

— Louis, a frászt hoztad rám! — kaptam a szívemhez, szemrehányóan hátranézve rá.

— Ne haragudj, de ezt nem bírtam kihagyni — suttogta a nyakamba, a forró lehelete égette a bőröm.

Kirázott a hideg, és az egész testemen végigfutott a jóleső borzongás, amikor megéreztem Lou ajkait a nyakamon.

— Szeretlek — sóhajtottam fel vágyakozva, amikor gyengéden beleharapott a bőrömbe.

— Zuhanyozz velem! — súgta Louis kérlelően, majd a fülem mögé csókolt.

— Nem lehet, Boo, nincs annyi időnk… — ráztam meg a fejem szomorúan.

— De én nézni akarom, ahogy a víz végigfolyik rajtad! — mondta vágyakozva.

— Majd máskor megnézel, különben sem lennék nagy szám… — biggyesztettem le a szám.

— Olyan gyönyörű vagy, hogy arra nincsenek szavak! — ellenkezett rögtön.

— Megyek zuhanyozni, jó? Minél előbb végzünk, annál előbb találkozunk újra! — mosolyogtam rá biztatóan.

— Nem fogom elengedni ma a kezed — közölte Lou határozottan. — Ha mindenki látja, hogy össze vannak kulcsolva az ujjaink, akkor mindenki látja…! Nem érdekel, ki mit gondol, vagy nem gondol, szeretlek, és te az enyém vagy! Csak az enyém!

— Egyedül Niall a kritikus pont… — motyogtam.

— Ő sem lesz az, megoldjuk! Veled akarok maradni, csak ez számít, érted? — tűrt el pár hajtincset a fülem mögé, hogy jobban láthassa az arcomat.

— Szeretlek, Boo Bear — csókoltam meg boldogan.

A jövőnket fedő homály és köd visszahúzódni látszott, a ránk váró dolgok pedig jónak ígérkeztek. Na igen, akkor még…

***

Amikor kiléptem a fürdőből, egy szál törölközőben, azonnal az ágyamon ülő, felöltözött Louval találtam szembe magam.

Louis szemtelenül végigmért, aztán megnyalta az ajkait. Hát, ha addig nem voltam eléggé zavarban a hiányos öltözetem miatt, akkor ezzel végképp elérte, hogy rák vörös legyen a fejem.

Szó nélkül, égő arccal kerestem elő néhány ruhát a szekrényemből, és visszaindultam a fürdőmbe, de nem jutottam be, mert Lou elállta az utam.

— Öltözz előttem! — kérte sóvárogva.

— Majd egyszer talán, de nem most, bocsi — kerültem volna ki, ha nem lép újra elém.

— Egy csók a belépődíj, fizess! — vigyorodott el pimaszul.

Nevetve megtettem, amit kért, a szám gondolkodás nélkül az övére tapasztottam.

A csók közben Louis kezei a hátamon jártak fel-le, tudtam, hogy azon gondolkodik, meddig mehet el nálam.

— Lou, engedj öltözni, kérlek — próbáltam meg kikerülni, miután elszakadtunk egymástól.

— Nem akarom, hogy jobban felöltözz, így olyan jó nézni téged — harapott az ajkába, hogy visszafojtsa a vigyorát.

— Komolyan azt szeretnéd, hogy így legyek egész nap? A többiek előtt?Harry előtt? — vigyorogtam rá, biztosan tudva, hogy győztem.

Louis az utolsó név hallatán összerándult, és falfehéren csak ennyit mondott:

— Ez övön aluli volt…!

— Este veled alszom, melltartó nélkül — ajánlottam fel kompenzálásképpen, mire rögtön felcsillantak a szemei.

— Megegyeztünk! — állt félre boldogan vigyorogva.

***

A szobámból kilépve a torkomban dobogott a szívem. Féltem Niall reakciójától… Nagyon féltem. A legszörnyűbb rémálmaimban még az is előfordult, hogy nekiesett Louisnak…

Kétségbeesetten pillantottam oldalra, a mellettem sétáló Loura, és bizonytalanul megfogtam a kezét.

Louis érezte rajtam, hogy feszült vagyok, ezért nyugtatóan rám mosolygott, az ujjainkat pedig összekulcsolta, mintha csak azt akarta volna ezzel mondani, hogy „Ne félj, összetartozunk!”.

A lépcső legaljához érve szó nélkül elengedtük egymást, úgy léptünk be a konyhába, mint két ismerős.

— Jó reggelt, mindenkinek! — köszöntünk egyszerre, és némán leültünk egymás mellé.

— Itt van a kávé, de vigyázz, még meleg! — figyelmeztetett Niall, és lerakott elém egy bögrét.

— Köszönöm — mosolyogtam rá hálásan.

Amíg a forró italt szürcsölgettem, nem tudtam nem észrevenni, hogy a bátyám ideges valami miatt.

— Nialler, minden rendben? Mire vársz ennyire? — érdeklődtem kíváncsian.

— Demi hívását várom. Most fogja megmondani, hogy el tud-e jönni velünk ő is… — magyarázta, az alsó ajkát harapdálva.

— Eljönni? De mégis hová? — értetlenkedtem.

— Te nem is tudod, hogy holnap indulunk? — lepődött meg Zayn.

— Ebből engem is kihagytatok! — állt mellém Louis. — Szóval, hová megyünk holnap?

— Még épp időben megtudtátok, nyugi. Lou, tudod, csak a szokásos évi körút… — világosította fel Liam.

— Ja, hogy a körút… Elintéztétek, hogy mindenkinek jó legyen? — vidult fel Louis.

— Igen, mindent elrendeztem — bólogatott Niall.

— Ez mind szép, és jó, de mi a fene az a „körút”?! — fakadtam ki.

— Végigjárunk minden családot — foglalta össze Tori. — Hé, ne nézz így rám, én is csak ma tudtam meg, hogy hová megyünk pontosan!

— Jó, végül is nem akkora probléma… Főleg, hogy Liam és Zayn szüleit is ismerem régről! — nevettem fel.

— Anya örülni fog annak, hogy megint nálam alszol — vigyorodott el Li. — Régen is imádta nézni, hogy buliztunk ketten a tévé előtt a zenecsatornára…

— Ja igen, a régi szép idők! — röhögtem.

— Úristen, hív! Fel kell vennem! — robogott el Niall az emeletre.

— Louis, te egyébként mit nézel ennyire Lexán? — kérdezte Harry feszülten.

— Nem gond, hogy néz, de köszi, Hazz— mosolyogtam a göndör hajúra, majd a mellettem ülő Louhoz fordultam.

— Minden rendben? — kérdeztem aggódva.

— Hogy minden rendben van-e? Minden tökéletes! — vigyorodott el.

— Öö.. miért is? — kíváncsiskodtam.

Louis válasz helyett magához rántott, és hevesen megcsókolt. Az ölébe ültetett, én pedig képtelen voltam nem visszacsókolni.

A távolból hallottam, ahogy a többiek húú-znak, de nem érdekelt. Niall nincs itt, ő nem látja, ez a lényeg, mert ezen valószínűleg egyedül a bátyám akadna ki.

— Úgy foglak bemutatni anyának, mint a barátnőmet — közölte Lou sugárzó arccal, a homlokát az enyémnek döntve.

— Hohó, akkor ti most együtt vagytok? Vagy mi van? — érdeklődött Liam.

— Valami olyasmi — bólintottam mosolyogva.

— Ezt szerintem rajtatok kívül senki sem érti igazán, szóval biztos — hagyta ránk a teknősimádó.

— Ha Niall is lejön, akkor majd mindenki megtud mindent — nyugtattam meg őket.

— De El? És Tom? És mi van?! Nekem ez nem tiszta! — nyögött fel Zayn.

— Hamarosan tiszta lesz, Zaynie, megígérem — mosolyogtam rá. — Addig is, szorítsatok, hogy a bátyám ne ölje meg Louist…

— Ú, basszus, tényleg! Ezer százalék, hogy Niall ki fog akadni! — szólalt meg a szépfiú.

— Köszi a biztatást, jól esik! — mordultam rá.

— Minden rendben lesz, gyönyörűm… Minden rendben lesz, meglátod! — szorította meg a kezem Lou, biztatóan mosolyogva.

*** Fél órával később ***

— Bocsi, csak sokszor el kellett mondania, mire felfogtam, hogy nem tud jönni… — lépett be a bátyám lehajtott fejjel a nappaliba.

— Sajnálom — pillantottam együtt érzően Niallre.

— Ugyan már, a ti apátok amúgy sem lett volna benne! — próbálta „vigasztalni” Zayn.

— Ez ritka kedves volt, de tényleg! — néztem szikrát szóró szemekkel a szépfiúra. — Szinte nincsenek is együtt, alig találkoznak! Itt nem azon van a hangsúly, hogy hová jött volna velünk Demi, hanem azon, hogy egyáltalán velünk jött volna!

— Pontosan — bólogatott Liam.

Tori szúrós tekintetét látva Zayn gyorsan Niallhöz fordult:

— Bocs, haver, nem úgy gondoltam…

— Semmi baj — húzta el a száját keserűen a bátyám. — Végül is, Lexa itt lesz nekem, nem? — mosolygott rám.

— Még jó! — kacsintottam rá. — Egyébként… izé… mondani szeretnék valamit… — vörösödtem el.

— Mondjam én? — ajánlotta fel Louis suttogva.

— Nem kell, majd én… — mosolyodtam el halványan, és vettem egy hatalmas levegőt.

— Ugye nincs semmi baj? — kérdezte aggódva Niall.

— Nem, dehogy — ráztam meg a fejem. — Az van, hogy… hogy…

Lou biztatásképp a combjaink takarásában megérintette a kezem. Egy nagyot sóhajtottam, aztán összekulcsoltam az ujjainkat.

Már éppen azon voltam, hogy felemelem a kezeinket, ezzel megmutatva mindenkinek, hogy mit akarok mondani, de nem tudtam, mert a mondat közepén, pont a nagy bejelentés előtt megzavartak…

— Azt szeretném mondani, hogy én és… — Sajnos csak eddig jutottam, mert:

Mindenki értetlenül kapta fel a fejét, amikor becsapódott a bejárati ajtó, és Eleanor viharzott be a nappaliba.

— Fantasztikus hírem van! — kezdett bele fülig érő szájjal. — Az orvostól jövök, és… Úristen, még most sem hiszem el!

— Halálos beteg vagy, vagy mi? — kérdezte Harry vigyorogva.

— Nem, ne örülj, mert makkegészséges vagyok! — hűtötte le Hazzát El, majd folytatta. — Muszáj volt beugornom a fotózás előtt, hogy elmondjam ezt nektek! Nem érdekel, hogy késem öt percet, muszáj elmondanom!

Eleanor szélesen vigyorogva nézett a mellettem ülő, kezemet szorongató Louisra, a tekintetétől azonnal nagyon rosszelőérzetem támadt… Rettegve kapkodtam a pillantásom a farkasszemet néző El és Lou között, a szívem hevesen vert.

Végül, Eleanor megtörte a feszült csendet, és egy olyan bejelentést tett, ami alapjaiban rengette meg a Louishoz fűződő kapcsolatomat…

— Terhes vagyok! — visított fel El boldogan.

Éééés, ennyi! ^^ Tudom, rohadt szemét voltam, bocsi! :P :$$ Egyébként El terhessége lett volna a „Hogy mi?!” rész a 116. fejezet végén, de láthatjátok, hogy nem fért volna bele… Finoman fogalmazva… :DD

Remélem tetszett, komizzatok, csillagozzatok pls! :)) <3

U.i.: Ma van a szülinapom-pom… nemtudomhogyvantovábbadalXDDKérhetnék ajándékba néhány komit? *-* (Ha már a tanáraimtól egy kémia és egy föci dogát kaptam mára… :$$ -.- XD)

U.i.2: Észrevételek a változással kapcsolatban? :))

U.i.3: Szülinapi ajándék magamnak: :D :P <3 *-*