2014. január 7., kedd

~119. Érzelmi krízisek – avagy: könnyek minden mennyiségben…

Sziasztok! :)) Sajnálom, hogy ma hoztam, és nem szerdán, de mindig röhejesen közbejött valami :$$ Szerda este a net baszakodott, csütörtökön meg a Word-öt nem volt hajlandó normálisan megnyitni a gépem :’DD
(Azért nem pénteken hoztam, mert olyannyira hulla voltam délután, hogyelaludtam az étkezőasztalra dőlve… :D Aztán meg a kanapén folytattam tovább, este is.. :DD Összességében 5 és fél órát aludtam egybe a pénteki délután/este folyamán, tapsot kérek! :’DDD Ehhez már komolyan tehetség kell! :DD Hihetetlen, de úgy aludtam több órán át, mint a kocsmában: az asztalra borulva XDDDD)
De, lényeg a lényeg, már itt van, most egész hajnalban ezen dolgoztam, sikerült átjavítanom, ahol kellett, meg írtam még hozzá egy csomót (8723 szó lett, 29 oldal!), és most végre sikerült fel is tennem :D Csak összejött végre, ennyi idő után! XDD
Oké, befogtam, jó olvasást! ;) I hope u like it! <3
U.i.: Ezt majdnem kihagytam: Story of My Life – wááááááááááá *-* <3


~119. Érzelmi krízisek – avagy: könnyek minden mennyiségben…


Lexa szemszöge:
— Az a gyerek marad, ezt Eleanor is megmondta! — csattantam fel.
— Nem érdekel, mit akar El, elvetetjük! — tiltakozott Louis, kétségbeesetten magához szorítva.
— ÉN sem engedem, hogy megtedd, érted?! — néztem rá villámló szemekkel.
A szavaim hallatán mindenki arcán értetlenség tükröződött.
— Most miért néztek rám így mindannyian?! — döbbentem le.
— Mondjuk azért, mert itt a megoldás, te pedig makacskodsz?! — kérdezte értetlenül Lou.
— Te csak ne szólj egy szót se, Tomlinson! — sziszegtem.
— De mégis miért nem hagyod? Megsajnáltad Eleanort, vagy mi? — nézett rám értetlenül Liam.
— Ti ezt nem értitek! De hogyan is várhatnám el, hogy megértsétek?! — nevettem fel keserűen. — Az egy élő ember! Ugyanolyan lesz, mint mi! Sosem tudtam megérteni, hogy a nem kívánt terhességek egy része miért végződik gyilkossággal! Az ég szerelmére, a saját szülei öletik meg szegény gyereket! Oké, az még elfogadható érv, hogy nincs elég pénzük, és csak rosszabb lenne a babának, ha világra jönne… De ti, Louis?! Ne mondd, hogy nincs pénzed, vagy, hogy Eleanornak nem lenne elég ideje, ha abbahagyja a modellkedést, mert annál lejjebb tényleg nem lehet süllyedni!
A szavaim láthatóan mindenkit elgondolkodtattak.
— Na, ugye, hogy van benne valami?! — néztem körbe a többieken.
Zayn, Tori, Liam és Danielle némán bólintottak, Harry pedig együtt érzően nézett a szemembe, mintha rájött volna arra, miért gondolom ezt… Egyedül Louis arca maradt kifejezéstelen.
— Egyébként, Lou, ha esetleg elfelejtetted volna, én is voltam már terhes — jegyeztem meg csendesen. — Tudom milyen elveszíteni egy gyereket, és senkinek sem kívánom azt az érzést!
Louis még erre sem mondott semmit, csak felemelte a tekintetét, és az enyémbe fúrta.
— Még én is! Még én is megtartottam azt a babát, pedig semmi közöm nem volt az apjához, sőt! Ennek ellenére életben hagytam, a hasamban volt… — simítottam végig a pocakomon könnyes szemekkel. — Ha megszületik, akkor is szerettem volna! Szerettem volna, pedig mindig arra emlékeztetett volna, hogy mi történt velem a múltban! Szerintem, nem büntethető egy gyerek azért, mert a szülei felelőtlenek! Vagy, csak mert az apja kanos volt, és megerőszakolta az anyját! Erről mióta tehet az a szerencsétlen baba?! Hmm, Louis, elmondanád?!
— N-nem tudom… — suttogta Lou csendesen.
— Most elárulok neked valamit Louis — léptem elé, halványan mosolyogva. — Én azt a gyereket is szeretni fogom, csak mert a tiéd… — néztem fel a szemeibe. — És megvédem, csak mert a tiéd… Sosem fogok úgy gondolni rá, hogy pont ő szakít el tőled.  Nem, mert arról ő nem tehet! És, amennyiben tényleg csak kiszakadt a gumi, akkor senki más sem okolható érte. Se te, se Eleanor. Ígérd meg nekem Lou, hogy nem bünteted majd azt a babát, csak azért mert megfogant! Ígérd meg ezt nekem! — kértem.
— Megígérem — motyogta Louis halkan.
— Köszönöm — mosolyodtam el hálásan.
— De tényleg, komolyan mondtad azt az előbb, hogy csak azért mert…? — nézett rám hitetlenül.
— Igen, szeretni fogom, csak mert a tiéd — simítottam végig Lou arcán, őszinte mosollyal az arcomon.
— Amúgy, haver, valójában védekeztetek? — szólt közbe Harry. — Most már minden mindegy, szóval szerintem jogunk van tudni!
Louis erre egy nagyot nyelt, aztán csak ennyit mondott:
— Nem emlékszem… — vallotta be, egy nagyot sóhajtva.
— Szóval nem védekeztetek, csak nem akarod beismerni! — bólintott Hazza feszülten.
Kérdőn néztem Loura, ő azonban csak tehetetlenül megvonta a vállát.
— Szeretlek, Lex… — suttogta, gyengéden megfogva a kezem. Ennél többre nem telt tőle.
— Ez minden, Tomlinson?! Ez minden, amit mondani tudsz nekem, ezek után?! A pokolba is, hogy lehettetek olyan felelőtlenek, hogy nem védekeztek?! — csattantam fel, és kirántottam a kezem az övéből.
— Rendben, ti akartátok, hogy beszéljek! Bárki bármit is gondoljon, akkor sem hagyom annyiban! El fogjuk vetetni azt a gyereket, és kész! Tessék, mondtam még valamit, most jobb?! — emelte fel a hangját Louis is.
A szavai mellkason vágtak, hirtelenjében hátratántorodtam, annyira, hogy leestem a kanapéra. A könnyek ellepték az arcomat, egyetlen kérdés ismétlődött csupán a fejemben.
— Lex, jól vagy? — lépett közelebb Louis aggódva.
— Mégis mióta vagyok én neked bárki?! — néztem fel a szemeibe villámló tekintettel, a könnyeimen át, miután felelőtlenül engedtem kicsúszni a számon a gondolataimban visszhangzó kérdést.
— É-én azt nem rád értettem… — hebegte Lou.
— Válaszolj, Tomlinson! Mégis mióta vagyok én neked bárki?! — ordítottam elkeseredetten, a szívem eszméletlenül fájt.
— Mondom, nem rád értettem… — túrt a hajába Louis kínjában.
— Mióta vagyok én neked bárki?! — suttogtam sírva, majd feltápászkodtam, hogy a szemembe mondhassa a választ.
— Sosem vagy az, Lex — rázta meg a fejét Lou kétségbeesetten, és megfogta az egyik karom.
— Ne hazudj! — nyöszörögtem, az érintése következtében a lábaim felmondták a szolgálatot.
A földön kötöttem ki, a lábaimat felhúzva újra erőt vett rajtam a zokogás.
— Én, bárki? Én? Én, bárki? — ismételgettem, a könnyeimet nyelve.
— Nyugodj meg, Lex, kérlek — huppant le mellém Tori, és vigasztalóan átölelt.
— Tudod, mit gondolok, haver? — állt fel hirtelen Harry, a hangja és a mozdulatai tele voltak indulattal. — Niallnek igaza van! És Lexának is! Mégis mi a fene lesz most a bandával?! És veled meg Lexivel?! Belegondoltál már abba, hogy mindkettőt elveszítheted?! Illetve, elveszíthetjük?! Semmi One Direction, semmi Louxa, annak hála, hogy pont akkor, amikor már célegyenesbe értetek volna Lexával, akkor kellett kanosnak lenned! Ha uralkodsz magadon, ahogy hosszú hónapokon át tetted, semmi gondunk sem lenne! De most?! Saját magad miatt mindent elveszíthetsz! Mi „csak” a bandát, Lex „csak” téged bukhat el… Viszont te… Te mindent elveszíthetsz, egy szempillantás alatt! És még csak fel sem fog tűnni! Vagy talán majd akkor, amikor már a gyerekedet teszed tisztába egész álló nap, munka híján, és minden este Eleanor mellett alszol el, Lexa helyett!
— Ne… nem lehet… Ez nem történhet meg! — nyögött fel Louis, kétségbeesetten a hajába túrva.
— Mégis hogyan tudnád ezt megakadályozni?! Ez már elkerülhetetlen lett, Tomlinson, fogadd el! — veregette vállon Harry, az arcán tisztán látszott, hogy mennyire dühös.
— L-Lexa, kérlek… — suttogta Lou, némán könnyezve.
— Harrynek tökéletesen igaza van… — álltam fel a földről, megtörölve a szemeimet. — Eddig nem akartam, hogy felelősnek érezd magad, de valójában… Valójában tényleg te tehetsz erről! Te feküdtél le vele! Ha abba nem mész bele, akkor semmi sem lenne! Utána már tényleg lehet, hogy csak azon az istenverte óvszeren múlt, de akkor is! Miért feküdtél le vele?! Miért?! — a szememből újra patakzani kezdtek a könnyek.
— Bocsáss meg… — lehelte Louis, sóvárogva kinyújtva felém a kezét.
— Tudod mit, Tomlinson?! Felejtsük el a tegnap estét! Semmi értelme tovább rágódni ezen, túl nagy az akadály köztünk! És te még csak növelted… Ennek ellenére, őszintén remélem, hogy boldog leszel — pillantott fel rá. Két könnyes szempár nézett farkasszemet, talán utoljára.
— De nekem te kellesz, senki más, érted?! — rántott magához Lou hirtelen, a karjai szoros pántként kulcsolódtak össze a derekamon.
— Ne nehezítsd meg, Louis… — kértem, mindkét tenyeremmel a mellkasának feszülve.
— Soha nem mondok le rólad… Soha nem lesz vége… Soha, érted?! — fúrta a fejét a nyakamba kétségbeesetten.
— Lou… — sóhajtottam fel, az eddig tiltakozásra használt erőm rohamosan fogyott, amint az ajkai a bőrömhöz értek.
— Te az enyém vagy, gyönyörűm, csak az enyém! — folytatta tovább, teljesen a testéhez préselve az enyém.
— Kérlek, hagyd, hogy rábeszéljem Eleanort — fúrta a tekintetét mélyen az enyémbe. — Elvetetjük, és minden rendben lesz! Nem kell felelősnek érezned magad emiatt, fogd fel úgy, hogy a banda miatt teszem, oké?
— És akkor nem én leszek a gyilkos, hanem ők, igaz? — nevettem fel szánakozva.
— Lex…
— Tudod, Louis, meglepően éretlen vagy, 20 éves fejjel! Legalább vállalnád a tetteid következményét! — toltam el magamtól. — Egyébként pedig, azt sürgősen felejtsd el, hogy úgy mutatsz be anyukádnak, mint a barátnődet! Inkább újságold el neki, hogy nagymama lesz, biztos jobban örül majd! — nevettem el magam keserűen.
(Tudom, hogy Lou már 22 lesz, de itt időben még a Take Me Home megjelenése előtti nyár végén vagyunk – a szerk.)
Louis némán, a könnyeivel küzdve rázta a fejét, látszott rajta, hogy a torkán akadt a szó.
— Megmondtam! — sírtam fel hirtelen, a szörnyű felismeréstől. — Megmondtam nektek!
— Mégis micsodát? — kérdezte Liam értetlenül.
— Néhány hete! Pontosabban… 3 és fél hete! Megmondtam nektek, hogy Louis furcsán viselkedik, mintha bűntudata lenne! De persze senki sem hitt nekem! — mutattam rá az igazságra.
— Tényleg… — esett le elsőként Zaynnek.
— Te jó ég! — csaptam a homlokomra, újabb felfedezést téve. — Hogyhogy nem jöttem rá arra, hogy mi történt?! Aznap este átmentem hozzád, te pedig ágyneműt húztál! A francba is, minden stimmel! Ágynemű csere, bűntudat… Hogy lehetek ilyen vak?! Erre még a hülye is rájött volna!
— Nem olyan biztos, Lex, ne ostorozd magad! — próbált meg lenyugtatni Harry.
— Kicsim, higgadj le, kérlek — húzott magához Louis.
— Ne érj hozzám, és ne hívj így, Tomlinson! — hátráltam el előle, továbbra is könnyezve.
— De mi… Hiszen… Hiszen mi… — dadogta Lou félve.
— Nekünk vége, Louis, érted?! — néztem rá, a zokogástól fuldokolva.
— Ne mondd ezt, gyönyörűm… — esett kétségbe még jobban Louis.
— Te jó ég, vége… Vége! — tudatosult bennem végre a szomorú, megmásíthatatlan tény. A felismeréssel együtt egy hatalmas kést éreztem a szívembe fúródni, hirtelenjében a levegővétel is nagyon nehéznek bizonyult. — Na jó, nekem… Nekem ez túl sok, ne haragudjatok! — nyöszörögtem, és szó nélkül felrohantam az emeletre.

Louis szemszöge:
Harry szavai szörnyen megijesztettek. Pontosabban, a valószínűségük volt olyan rémisztő.
Hogy nincs többé One Direction? És nincs többé Lexa? — Számomra akkor felfoghatatlan volt, hogyan élnék e két dolog nélkül. Lex olyan nekem, mint az oxigén… A fiúk meg a második családom! Mégis hogyan létezzek nélkülük?! És hogy ezek helyett Eleanorral babázzam?! Te jó ég, ez kész agyrém!
Amint Lexa kimondta, hogy vége, szédülni kezdtem. Ez volt az első lépés (vagyis az első tőrdöfés a szívembe) az életem teljes pusztulása (vagy inkább csak átalakulása?) felé vezető hosszú, kíméletlen, gyilkos, fájdalommal teli úton…
Arra eszméltem fel, hogy Lexa sírva elrohan mellettem az emelet felé.
Rögtön elindultam utána, de egy kar megállított. Kétségbeesetten fordultam hátra, hogy megnézzem, ki akadályozza meg azt, hogy Lexivel legyek.
Legnagyobb meglepetésemre azonban nem a Lexet örökké védő Harry vagy Liam állt mögöttem, hanem Tori.
— Inkább majd én, jó? — mosolyodott el halványan a lány.
Némán bólintottam, mire Vic szó nélkül felsietett a lépcsőn, Lexa után.
A nappaliba visszaérve három gyilkos, és egy szánakozó szempárral találtam szemben magam. Az előbbi három Liamé, Harryé és Zayné volt, az utóbbi pedig Danielle-é.
— Mi még csak-csak megoldjuk a banda/karrier-kérdést, akár együtt, akár külön, de Lexa? Az ő életét egy az egyben elszúrtad, Tomlinson! — közölte velem Liam bosszúsan.
Szótlanul ültem le a kanapé szélére, az arcomat a tenyerembe temettem.
— Annyira sajnálom! Annyira kibaszottul sajnálom! — suttogtam, és hagytam, hogy a könnyeim a felszínre törjenek.

*** Eközben ***
Lexa szemszöge:
A szobámba érve egyenesen a fürdőmbe mentem, erőtlenül becsaptam magam mögött az ajtót, majd lerogytam a hideg csempére és zokogni kezdtem.
Mégis hogyan történhetett ez?! — Ez volt az egyetlen kérdés, ami sírás közben a fejemben járt.
Alig pár perc telhetett el, amikor lépteket hallottam, aztán valaki bekopogott a fürdőbe.
— Tűnj el! — kiabáltam, de a szó felénél már elcsuklott a hangom.
Vic szó nélkül lépett be a helyiségbe, majd némán becsukta maga után az ajtót, és leült mellém, a csempézés miatt hideg fal tövébe.
A barátnőm csendesen, vigasztalóan simogatta a hátamat, amivel lassanként lenyugtatott. Egy darabig halkan szipogtam, de aztán hamarosan újra erőt vett rajtam a zokogás.
— Terhes tőle, Tori, érted?! Terhes! — suttogtam megsemmisülten, a könnyeimet nyelve, és a legjobb barátnőm nyakába borultam.
— Shh, Lex, minden rendbe jön, meglátod! Ez az, most sírj csak, attól megkönnyebbülsz — simogatta tovább a hátam. — Én mindig itt vagyok neked, tudod! Mindig segíteni fogok, ne félj! Minden rendben lesz, hidd el! — ismételgette Vic türelmesen.
Nem hiába a legjobb barátnőm, mindig tudja, hogy mit mondjon, vagy, hogy mit akarok hallani. Akkor és ott, szerintem egyedül ő lett volna képes engem lenyugtatni — mint ahogy azt meg is tette.
Amikor alábbhagyott a sírásom, elhúzódtam tőle, és akadozva beszélni kezdtem.
— É-én nem akarok harmadik lenni, Tori! Én nem akarok az lenni, aki elveszi egy gyerektől az apját… Nem akarok szerető lenni! Se a bűnbak, amiért egy gyereknek nem teljes a családja… É-én csak Louist akarom… — hüppögtem.
— Csomag nélkül? — bökött oldalba Vic, a szája sarkában egy huncut mosoly bujkált.
— Úgy… — bólogattam. — Louist akarom, csomag nélkül… — A poén megtette a hatását, erőtlenül felnevettem.
— Nagyon szereted, igaz? — kérdezte halkan Tori.
— Az életemnél is jobban — motyogtam, a szívemre téve a kezem.
— Jaj, te! Te is rendesen be tudsz ám választani! — nevetett fel Vic hitetlenül, mire keserűen mosolyogva megvontam a vállam, aztán én is vele nevettem. Tökéletesen igaza volt. Louissal beválasztottam, méghozzá elég rendesen…!
— Nem akarok zavarni, vagy vészmadár lenni, de Niall épp most fordult be a kocsifelhajtón Paullal, és gondoltam jobb, ha tudtok róla — kopogott be egyszer csak a szépfiú.
— Köszi — szóltam ki neki, mire kinyitotta az ajtót.
— Hogy vagy? — nézett rám aggódva.
(Hölgyeim és uraim, ritka pillanat, elő a fényképezőgépekkel! Zayn Malik aggódva mosolyog, nem pedig szemtelenül! Kétségtelenül édes fejet vág, itt az alakalom a tökéletes fotóra! :D)
— Megvagyok — sóhajtottam fel, és kínomban elnevettem magam.
— Gyere, menjünk le — állt fel Tori. — Jobb, ha nem kell magyarázkodnod a bátyádnak!
— Látszik, hogy sírtam? — pillantottam rájuk kérdőn, a teljesen bedagadt, kivörösödött szemeimmel.
Néhány másodpercig csak bámultunk egymásra hárman, aztán röhögni kezdtünk. Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy még a vak is látja, hogy bőgtem.
— Nem vészes — kacsintott rám Vic vigyorogva, és elindult a folyosó felé.
— Hát… ha Niall vagy Paul kérdezi, majd azt mondom, hogy meghatódtam! — húztam el a szám.— Én, mint keresztanya, micsoda megtiszteltetés! — forgattam meg a szemeimet.
A szépfiú vigyorogva megrázta a fejét, én pedig elindultam lefelé. Azonban, még a szobámból sem értem ki, amikor megállított, a karomnál fogva.
— Mi az? — fordultam hátra kíváncsian.
— Édesem — rántott magához szótlanul Zayn, miután néhány percig farkasszemeztünk.
Szorosan a testem köré fonta a karjait, mire én automatikusan az ingébe fúrtam a fejem.
Olyan melegség és szeretet áradt a fiúból, hogy azt nem lehet elmondani. Régen öleltem már meg őt, pedig amikor még anno jártunk, akkor imádtam a karjai között lenni. A szépfiú nemcsak egy szépfiú, hanem igenis hatalmas szíve és lelke van… Ő nem csak pimasz tud lenni, hanem nagyon gondoskodó is. Én ezt mindig tudtam róla, nem hiába imádom őt is ugyanúgy, mint a másik négy bolondot.
(Ezt a „A szépfiú nemcsak egy szépfiú…” részt nagyon jól, és ritka értelmesen mondtam el XDD #sorry #azértbiztosértitek – a szerk.)
— Szeretnéd, hogy abbahagyjam a szemtelenkedést veled, amíg egyenesbe nem jöttök? — suttogta a fülembe.
A szavai hallatán akaratlanul is olyannyira meghatódtam, hogy pár könnycsepp gurult le az arcomon, egyenesen az ingére. Tudtam, hogy erről lemondani — illetve már ezt felajánlani — Zaynnél hatalmas áldozat.
— Jaj, Zaynie! — mosolyodtam el szeretetteljesen, még szorosabban ölelve őt. — Egyébként nem kell, mert az már tényleg nagyon feltűnő lenne, és különben is, én így szeretlek! — itt elhúzódtam tőle annyira, hogy a mogyoróbarna szempárba nézhessek. — Ne változz meg semmiért és senkiért, rendben? Te így vagy tökéletes! — simítottam végig a borostás arcán mosolyogva, és adtam neki egy hatalmas puszit.
— Szeretlek te! Te, te Törpilla! — nevetett fel a hajába túrva, hogy a zavarát leplezze, és egy puszit nyomott a homlokomra.
— Köszi, Zayn, de tényleg! — nevettem el magam. — Miért pont Törpilla?
— Csak mert Törpilla — vonta meg a vállát vigyorogva. — Amúgy, szőke vagy, mint ő, és kék a szemed, mint neki… Meg pici is vagy! — magyarázta meg végül a nekem választott becenevet.
— Igazából csak annyi történt, hogy te többet nőttél 3 év alatt, mint én! — nyújtottam ki rá a nyelvem.
— Fogd arra! — vigyorodott el szemtelenül.
— Egyébként, én is szeretlek, Zaynie — kacsintottam rá, majd megfogtam a kezét. — Na, gyere, jobb, ha lemegyünk!

***
Pont időben értünk le, ugyanis alighogy leültünk a kanapéra, betoppant Niall és Paul.
— Minden 1D-barátnő most azonnal hoz magának egy pohár vizet és felsorakozik előttem! — „köszöntött” minket a fiúk menedzsere, ellentmondást nem tűrő hangon.
Danielle és Tori már csinálták is, amit Paul mondott, én azonban vonakodva álltam fel.
— Öö… Paul… izé… Én is? — kérdeztem.
— Még szép! Ugyan te nem vagy 1D-barátnő, de ez most rád is vonatkozott! — bólintott szigorúan a férfi.
— Ja, én nem vagyok 1D-barátnő… — motyogtam, szikrázó tekintettel Louis felé fordulva.
— Még jó! És nem is leszel az, ezt garantálom! — ölelt át Niall óvóan.
— Nélküled is megoldják, hogy ne legyek az, nyugi — forgattam meg a szemeimet keserűen, és elindultam a másik két lány után, szegény értetlen bátyámat magam mögött hagyva.
— Nem vagyok 1D-barátnő, és nem is leszek az… — suttogtam megsemmisülten, miközben vizet töltöttem magamnak.
— Még bármi lehet, Lex, fel a fejjel! — bökött oldalba kedvesen Danielle.
— Köszi — mosolyodtam el halványan, bár egyáltalán nem hittem neki.
— Mégis mi tartott eddig?! — rivallt ránk Paul, amikor visszaértünk a nappaliba.
— Na, azért sürgősen vegyél vissza! — állt elém Louis védelmezően, mivel a férfi pont az én képembe ordított, lévén, hogy volt szerencsém rossz helyen (vagyis az orra előtt) megállni.
— Te kussolsz, Tomlinson, megértetted?! — szólt rá Paul, és egyszerűen odébb lökte előlem.
— Tessék, mindenki most azonnal beveszi, látni akarom, ahogy lemegy a torkotokon! — osztotta ki a pirulákat idegesen.
— Ez meg mi? — érdeklődött Tori ártatlanul.
— Gondolom én, fogamzásgátló… — jegyeztem meg csendesen.
— Úgy van, Lexa, gratulálok! — gúnyolódott a pasi.
— Paul, rám vagy dühös, ne Őt bántsd már! — lépett elém Lou ismét. — Illetve, őket… — javította ki gyorsan a hibát, miután rájött, hogy elszólta magát.
— Lenyelni! — vezényelt tovább a fiúk menedzsere, teljesen figyelmen kívül hagyva Louist.
Dan és Vic engedelmesen lenyelték, én azonban szótlanul bámultam a kezemben lévő tablettát.
Ugyan mi értelme lenyelni? Kivel kavarnék? Tom már nincs a képben, és különben is, Loun kívül senkinek sem adnám oda magam! Louis pedig jelenleg nincs kimondottan partiképes állapotban…
— Drága Alexa, miért mindig te lógsz ki a sorból?! — üvöltött rám. — Nyeld le azt az istenverte gyógyszert!
— Na, most már aztán elég! Lexát hagyd békén, világos?! — sziszegte Louis Paul képébe, az ingje gallérjánál fogva rángatva a férfit.
— Tomlinson, nagyon ajánlom, hogy ne fenyegess! — tolta el magától a menedzsere, némi higgadtságot erőltetve a hangjára.
— Lenyeltem — motyogtam, és leültem a kanapéra.
— Köszönöm, leköteleztél — forgatta meg a szemeit Paul.
— Csak azt nem értem, hogy minek — folytattam, hirtelen felbátorodva.
— Mondjuk azért, hogy ne legyél terhes? — nézett rám lekezelően a férfi.
— Hogyan lennék terhes? — kérdeztem vissza rezzenéstelen arccal.
— Van barátod, akivel bármikor úgy adódhat, hogy lefekszetek! Mondd csak, felvilágosítottak már, hogy ilyen értetlen vagy? — bunkózott.
— Hogyan lehetnék terhes? — ismételtem meg nyugodtan.
— Hát úgy, hogy szexeltek Tommal, vagy hogy hívják azt a kis pöcsöt, az isten áldjon már meg! — pattant el a cérna a fiúk menedzserénél.
— Húgi, mégis mi van veled? — aggodalmaskodott a bátyám.
— Hogyan lehetnék terhes, ha egyszer szingli vagyok, basszátok meg?! — pattantam fel idegesen.
— De hát Tom és te… — néztek rám döbbenten.
— Tegnap este szakítottunk — közöltem, mélyen Paul szemébe nézve.
— Sajnálom — mondta a férfi őszintén. — Nem tudtam…
— Igen, még senki sem — mosolyodtam el halványan.
— De azért jól vagy, ugye? — kíváncsiskodott Liam aggódva.
A kérdés hallatán némán Loura pillantottam, aki persze engem bámult.
— Louisnak hála, jól vagyok — válaszoltam végül, egy kis gondolkodás után.
Erre Lou elmosolyodott, a tekintetében mérhetetlen hála tükröződött azért, hogy ezt mondtam, és nem mást.
— Miért, mi történt? — nézett rám rémülten a bátyám.
— Hülye fejjel behívtam, és nem küldtem el azonnal, amikor megtudtuk, hogy senki sincs itthon rajtunk kívül… — mosolyogtam keserűen.
— Mit akart? — faggatott Niall idegesen.
— Azt, amit minden pasi — vontam meg a vállam. — Az volt a mázlim, hogy Louis és El fent voltak az emeleten, és észrevettek minket, mielőtt még eldurvulhatott volna a helyzet…
— Le akart fektetni?! — pirult ki a szöszi arca a dühtől.
— Mondjátok már meg nekem őszintén, ki van írva a homlokomra, hogy „Erőszakolj meg, én direkt azt élvezem?!”?! — néztem körbe, keserűen nevetve. — Mindenki csak ezt akarja csinálni velem! Komolyan érdekel, van itt olyan felirat? Mert ha igen, sürgősen le kell szednem! — böktem a homlokomra.
— Nincs ott semmi, de gondolom, ezt te is tudod — szólalt meg végre Louis, dallamos, mély hangja rekedtes volt a hosszú hallgatástól, ami csak még vonzóbbá tette.
— Mindegy, a lényeg, hogy Lou szétverte — mosolyodtam el aztán, hálásan Louisra nézve.
— Túlzol, de komolyan — suttogta Lou, a tekintetébe bánat és bűntudat költözött.
— Megmentettél, csak ez számít — közöltem vele mosolyogva, és minden bennem kavargó, iránta érzett negatív érzelmet figyelmen kívül hagyva, megöleltem.
— Köszönöm — fúrtam a vállgödrébe a fejem, a belőle áradó édes illat néhány kósza könnycseppet is kicsalt a szememből. Ki tudja, meddig érezhetem én még ezt a számomra oly kedves illatot…!
— Én köszönöm — lehelte Louis, én pedig büszkén kiélveztem azt, hogy egyedül én tudom, mire értette:
Elsősorban a mostani ölelésre, arra, hogy hagyom, hogy hozzám érjen, másodsorban pedig a tegnap estére. Arra, hogy mellette vagyok, és hogy viszont szeretem. Még mindig, a történtek ellenére is.
— Szóval akkor nem csinált veled semmit, ugye? — kérdezte bizonytalanul a bátyám.
— Nem, nem tudott, mert Louis megállította — mosolyogtam az említettre.
Lou egy hosszú puszit nyomott az arcomra, a kezeit a világért sem vette volna le a derekamról. Nem akart elengedni, most, hogy végre újból sikerült megérintenie.
— Jaj, húgi! — rántott el Loutól Niall, és megszorongatott. — Szétrúgom a seggét annak az utolsó szemétládának, ha legközelebb meglátom, erre megesküszöm!
— Jé, tényleg, nézzétek csak meg Louis szemét! Kapott egy monoklit! — vizsgálta hunyorogva Lou arcát Zayn.
— És a homloka! Ott egy seb! — mutogatott Danielle is.
Kíváncsian fordultam Louis felé, Niall karjaiban. Rögtön találkozott is a tekintetem az övével, mert végig engem nézett. Hozzá kell tenni, hogy roppant csalódott volt, amiért Nialler egyszerűen kitépett az ő védelmező öleléséből.
— Rengeteget javult — léptem el a bátyámtól, és gyengéden végig simítottam a két sérült területen.
— Megmondtam, hogy te meggyógyítasz — súgta a fülembe Lou lágyan, úgy, hogy senki se halhassa rajtam kívül.
— Már nem sokáig tudlak gyógyítani — néztem rá őszinte keserűséggel az arcomon. — De Eleanor is biztos ügyes lesz.
— Ne csináld ezt, Lexi — kérte Louis kétségbeesetten, ráadásul mindenről elfeledkezve tette ezt, mert hangosan mondta ki a szavakat, amiket így mindenkinek volt „szerencséje” hallani.
— Mit ne csináljon? — kelt fel Harry fenyegetően, a hangjából színtisztán kihallottam, hogy bármi áron megvéd Loutól.
— Nem érdekes — pillantott rá Louis dühösen, és a tűzzel játszva közelebb húzott magához.
A szorítása egyszerre volt kényelmetlen és csodálatos. Kényelmetlen volt, mert menekülni akartam tőle, és azoktól a karoktól, amelyekkel Elt ölelte át, miközben lefeküdtek… Ugyanakkor volt benne valami csodálatos, mert… Na jó, ezt felesleges lenne ragoznom, tudjátok, hogy mi van köztünk.
— Gyere csak ide, Lex, ma még nem is öleltél meg! — hívott magához Harry, és kihívóan Louisra nézve széttárta a karjait, a kért ölelésre várva.
— Ha eddig kibírtad nélküle, most ebbe a 10 percbe nem fogsz belehalni! — vágott vissza Lou.
— Louis, mégis mi a francért nem engeded el Lexát? Hadd ölelgesse csak Stylest, ha ez az óhaja! Veled amúgy is beszédem van, még hozzá halaszthatatlanul! — szólt közbe Paul.
— Tomlinson, mégis mit akarsz te ennyire a húgommal?! — dühödött be a bátyám. Neki is kezdett feltűnni a nyilvánvaló: Lou szokatlan módon folyamatosan a karjai szoros ölelésében tart, és semmi esetre sem enged el, még csak egy másodpercre sem.
— Eressz el, vagy véged — suttogtam neki idegesen.
— Aggódsz értem? — kérdezte felcsillanó szemekkel.
— Louis! — sziszegtem türelmetlenül, három helyről is újabb támadás volt esedékes: Paultól, Hazzától és Nialltől.
— De még egyszer már nem engedsz közel magadhoz, igaz? — lehelte fájdalmasan.
Erre nem mondtam semmit, képtelen voltam megszólalni. Főleg mivel valóban fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok tenni… Elképzelésem sem volt arról, hogy mi lesz velünk ezek után…
— Jól van, akkor menj csak! — mondta váratlanul, és éreztem, hogy lazul a szorítása. — De tudnod kell, hogy most magaddal viszel mindent belőlem! A szívemet, a lelkemet… mindenemet! — nézett rám csillogó szemekkel, a hangja maga volt a merő fájdalom.
— Köszönöm, hogy ilyen könnyen feladsz engem, Louis! Nagyon köszönöm! — jegyeztem meg csalódottan, és elléptem tőle, még mielőtt megállíthatott volna.
Komolyan ennyivel lemondott rólam? Ha igen, esküszöm, hagyom annyiban az egészet, és levetem magam valahonnan! — gondoltam kétségbeesetten, értetlenül.
— Na, gyere ide végre, Lex! — húzott magához Harry óvóan.
Szótlanul hagytam, hogy szorosan körém fonja a karjait, és lehúzzon a kanapéra. Némán ültem ott, az ölelésében, miközben próbáltam feldolgozni — vagy legalábbis felfogni — azt a tényt, hogy Louis ennyivel, és ilyen könnyen lemondott rólam… Rólunk
Paul szavait csak távolról hallottam, és egyetlen mondatot sem voltam képes felfogni a Louhoz intézett fejmosó beszédéből, az össze-visszacikázó gondolataimnak hála.

Louis szemszöge:
— Hallani akarom a teljes igazságot, Tomlinson! Védekeztetek, vagy sem?! — üvöltözött velem a menedzserem ingerülten.
— Nem emlékszem — vallottam be elvörösödve, a tényleges igazságot.
Hülye fejjel hallgattam Eleanorra, amikor utána rám ijesztett azzal, hogy jobb, ha elfelejtek minden részletet, Lexa és a saját érdekemben… Ezért Lexi miatt meg is tettem, a magam bőrét egyáltalán nem féltem, ha úgy adódna, de az övét annál inkább!
— Ó, te istenek barma! Te semmirekellő, eszetlen idióta! — fogta a fejét dühtől liluló fejjel Paul. — Mégis hogy merészelted megengedni magadnak azt a luxust, hogy gumi nélkül baszol meg bárkit is?! Hihetetlenül önző vagy, a rohadt életbe is! Csak magadra gondoltál, senki másra! Eszedbe jutottak a fiúk, úgy egyáltalán?! Vagy éppen az, hogy ezzel a húzásoddal elcseszheted az egész banda jövőjét?! — ordította, ahogy a torkán kifért.
Én azonban csak csendesen álltam, és rá sem hederítve néztem Lexát, Harry védelmező ölelésében. Az én egyetlen gyönyörűségem teljesen belemerült a gondolataiba, fogalma sem volt a jelenről — ez tisztán látszott első ránézésre is. Azt azonban, hogy min töpreng ennyire, azt egyedül én tudtam…
Miközben megbabonázva bámultam a lányt, a hangja és a szomorú, csalódott tekintete újra és újra bevillant az agyamba…
„Köszönöm, hogy ilyen könnyen feladsz engem, Louis! Nagyon köszönöm!” — ismételgette a fejemben Lex, megállíthatatlanul.
Paul szavai már el sem értek hozzám — hiába kiabált a fülem mellett —, mert a mélyen bennem dolgozó bűntudat minden mást elnyomott maga körül.
Én nem adtam fel Őt! És soha nem is fogom! — gondoltam kétségbeesetten.
Fájt visszaemlékezni arra, hogy mennyire boldog voltam tegnap éjjel, amikor újra egymásra találtunk. Egyébként azért mertem bevallani neki annyi mindent a múlt este, mert hittem Eleanornak, hogy a házunk nincs bepoloskázva, és hogy valóban csak ő Karen informátora. Tudtam, éreztem, hogy El igazat mond. Egyszerűen sokkal könnyebb volt megbíznom benne úgy, hogy túl voltunk a tegnapi 10 perces beszélgetésünkön.

***
Lexa szemszöge:
Miután Paul elment, Harry megkért, hogy hadd beszélhessen velem négyszemközt, így felmentem vele a szobájába.
— Tudom, hogy nem a legjobbkor jövök elő ezzel, és hidd el, én tényleg szörnyen sajnálom azt, ami Louissal és veled történt… — kezdett bele elvörösödve.
— Hazz, mi a baj? — kérdeztem aggódva. — Nekem bármit elmondhatsz! És különben meg ne sajnáld azt, hogy gondolsz másra is, mert nem mi vagyunk a lényeg Louissal, ezt most azonnal felejtsd el!
— De akkor is, annyira szégyellem, hogy más dolgon agyalok ahelyett, hogy minden erőmmel nektek segítenék megoldást találni, csak éppen… viszont… — folytatta, egyre jobban összébb húzva magát.
— Harry, bökd már ki végre, mi van! Nagyon megijesztesz! — szóltam rá feszülten.
— Rose… — nyöszörögte elpirulva, majd az ujjaival átfésülte a göndör tincseit.
— Rose? Ő meg kicsoda? Ilyen nevű lánnyal randiztál tegnap, vagy micsoda? — ráncoltam össze a szemöldököm értetlenül.
— Rose… Tudod, ő az, aki… Aki… Tudod! — makogta fülig vörösödve.
— Hmm… Rose… — gondolkodtam el, aztán hirtelen eszembe jutott valami. — Csak nem az a Rose gyötör ennyire, aki még régebben becsengetett hozzánk egy fuvarért? Akkor, amikor éppen csak veled és Louissal voltam itthon… Ő rá gondolsz? — puhatolóztam.
Harry némán bólintott, a tekintete furcsán ragyogott.
— Na és, mesélj! Mi van vele? — mosolyogtam rá kíváncsian.
— Furcsa, de többször álmodtam már vele… É-és az álmomban velem… izé… szóval velem járt… — hajtotta le a fejét zavarában.
— A másik meg, hogy nem is tudom, miért, de mostanában egyre gyakrabban volt olyan, hogy csak úgy elkocsikáztam a házuk előtt… Többször is, egymás után. — ismerte be szégyenlősen.
— És ez baj? — simogattam meg a felkarját mosolyogva.
— Nem is tudom… Olyan fura ez nekem, tudod? — nézett fel a szemembe meggyötörten.
— Az, hogy ennyiszer eszedbe jut? Az, hogy valószínűleg szerelmes vagy? — kuncogtam. — Szerintem ez szuper!
— Fogalmam sincs arról, hogy mit érzek… Beszélnem kéne vele, de félek… Ez van, beszartam! Nem merek becsöngetni hozzájuk, a száma nincs meg, és amúgy is, elképzelésem sincs arról, hogy mit mondanék neki… — motyogta.
— Mi lenne, ha miután lement ez az egész családlátogatásos dolog, elmennék veled, és én csöngetnék be? Ha a szülei nyitnak ajtót, megmondom, hogy egy barátnője vagyok, és megbeszéltük, hogy átjövök, csak nem tudtam előre szólni neki, hogy mikor érkezem, mert elhagytam a telefonom… Vagy valami ilyesmit. Ha pedig arra kíváncsiak, hogy te ki vagy, megmondom, hogy te hoztál el, és pont. Na? — mosolyogtam rá.
— Megtennéd értem? — kérdezte Harry hitetlenül, a szemei még jobban ragyogtak az örömtől.
— Hazzám, érted bármit megtennék, tudod? — döntöttem a homlokom az övének, őszintén örülve a boldogságának.
— Te vagy a legeslegjobb, Lexa! — szorított magához fülig érő szájjal.
— Szeretlek, Hazz — motyogtam a mellkasába mosolyogva.
— Én is téged, cica — súgta a fülembe, a hangján tisztán hallatszott, hogy vigyorog.
— Egyébként egyszer láttam azóta… — jegyezte meg mellékesen, miután elhúzódtam tőle.
— Tényleg? És mikor? — csaptam le azonnal a témára.
— Tegnap este…
— Vele randiztál? — kerekedtek el a szemeim, a fejemben sehogy sem állt össze a kép. Múlt este Louissal mi a tévében egy szöszi csajjal láttuk lefotózva Harryt, Rose pedig barna hajkoronával lett megáldva… Befestette volna a haját, vagy mi a szösz?!
— Sajnos nem — rázta meg a fejét Hazza. — Tegnap, amikor azzal a szőke lánnyal randiztam, akkor… Várj, hogy is hívták? Basszus, már nem is emlékszem! — nevetett fel, kis gondolkodás után.
— Látom, a tegnapi vacsorapartnered igen nagy hatást gyakorolt rád, hogy még a nevét sem tudod! — mosolyodtam el huncutul.
— Nagyon vicces! — játszotta a sértődöttet Harry, aztán fél perc múlva folytatta. — Szóval, amikor vele randiztam, egyszer csak megláttam, ahogy belépett az étterembe… Gyönyörű volt, valami fekete hajú gyerek kísérte, aki biztosan az öccse lehetett, mert nagyon hasonlítottak… Na mindegy, a lényeg az, hogy a tekintetével szabad asztalt keresett… amikor meglátott engem. Nem tudom, mi jött rám, de képtelen voltam több reakcióra egy gagyi vigyornál… Eszméletlenül gáz lehettem! Aztán, alig néhány másodperccel az után, hogy észrevettük egymást, a tegnap esti csajom is felé fordult, mert feltűnt neki, hogy nem rá figyelek… Lekezelően fintorgott egyet, és megkérdezte tőlem, hogy ki az, akit ennyire nézek, meg hogy honnan ismerem. Amíg válaszoltam neki, ránéztem, és amikor visszapillantottam Rose-ra, ő gyorsan elfordult… Mondott valamit a vele lévő srácnak, mind a ketten rám néztek, még egyszer utoljára, majd gyorsan távoztak. Mégis mi volt ez?! Esküszöm, nem értem! — fakadt ki Harry.
— Nem akarlak hiú ábrándokba ringatni, de szerintem nem vagy közömbös neki — gondolkodtam el. — Ha engem kérdezel, valószínűleg azért volt neki olyan fontos a sürgős távozás, mert nem bírta volna egész este azt nézni, hogy azzal a szöszi bombázóval randizol…
— Komolyan így gondolod? — kérdezte Hazza, a tekintete úgy csillogott, mint egy ötévesnek, ha nyalókát kap.
— Így — bólintottam. — De mondom, két héten belül beszélsz vele, és minden megoldódik! — kacsintottam rá.
— Imádlak, bébi! — ujjongott Harry, ismét megszorongatva.
— Én is téged — nevettem, magamban pedig rettentő hálás voltam neki azért, hogy elterelte a gondolataimat Louisról. Legalább egy kis időre.

*** Este 7 körül ***
Eleanor szemszöge:
Izgatottan készülődtem Tomhoz. Az estére megbeszélt randink a szokottnál is nagyobb várakozással töltött el, mert fogalmam sem volt arról, hogyan reagál majd, ha elmondom neki a „nagy hírt”.
A tükör előtt állva oldalról vizsgálgattam magam — úgy láttam, mintha máris nőtt volna a hasam, pedig tudtam, hogy ez képtelenség.
Mivel még bőven volt időm, leültem, hogy igyak egy pohár vizet. Alig nyeltem le néhány kortyot az éltető folyadékból, amikor megrohantak az elmúlt hetek emlékei…:
Elsőként az egy hónappal ezelőtt történt dolgokat láttam magam előtt. Az, hogy minden reggel úgy keltem, hogy rosszul voltam és hánytam, eléggé gyanússá vált, ezért egyik délelőtt elugrottam a közeli gyógyszertárba.
Tisztán láttam magam előtt azt a képet, ahogy a vécén ülve, türelmetlenül szorongatom a terhességi tesztet, az eredményre várva. Emlékszem, felvisítottam örömömben, amikor pozitív lett, a fejemben pedig csak ez járt: „Terhes vagyok Tomtól! Éljen!”.
Délután azonban jött a feketeleves…: Karen. Hülye voltam, mert neki mondtam el először. Végig sem gondoltam, milyen ütőkártyát adok a kezébe ezzel a hírrel, egyszerűen csak el akartam újságolni valakinek a boldogságomat — lévén, hogy Tomról tudtam, hogy abban a pár napban egész végig dolgozik, nincs ideje másra, csak a munkájára és arra, hogy Lexát fűzze az esti randikkal. Szóval, lényeg a lényeg, elmondtam a menedzseremnek. Karen először kiakadt, és ordibált, hogy miért voltam ilyen felelőtlen, de aztán felcsillant az a gonosz fény a szemében, amitől rögtön megbántam, hogy beavattam a titkomba — bár akkor már késő volt.
A menedzserem az eddigi zsarolását súlyosbítva megesketett, hogy letagadom, hogy Tomtól van a gyerek, és helyette mindenkinek azt mondom, hogy Louis az apja…
Közöltem vele, hogy ez mind szép, és jó, de nem lehetek terhes Louistól úgy, hogy egyszer sem feküdtem le vele az elmúlt hónapokban, mire ő csak annyit válaszolt, hogy ez nem probléma.
Tisztán visszacsengett az emléke a baljós szavainak:
— 
Meglátod, drágám, könnyen kierőszakolod nála az együttlétet, ha akkor csapsz le rá, amikor gyenge… Vagyis, közvetlenül az után, hogy látta azt az idióta libát Tommal. Akkor Louis semmire sem tud gondolni, mert iszonyú féltékeny és dühös, és mire észbe kap, már túl is vagytok az egészen! Ügyes vagy te, Eleanor, nem féltelek! Megoldod, hogy lefeküdjetek, ebben biztos vagyok! Ami pedig a továbbiakat illeti… — itt diadalittasan és kárörvendően összedörzsölte a tenyerét — Olyan előnyhöz juttattál, kedvesem, hogy ezzel gyakorlatilag végleg elintézem azt az idegesítő kis csitrit! Majd meglátod, ő fogja a karjaidba lökni Louist! Nála a gyerek amúgy sem tréfadolog, ráadásul fenemód jónak képzeli magát, úgyhogy imádni fogja az új szerepét, mint önzetlen, áldozatkész, szenvedő lány, aki a boldogságáról lemondva családod ad egy gyereknek… Istenem, annyira szánalmas!
Némán hallgattam Karen szavait, de számomra elképzelhetetlen volt, hogy Lexa önszántából „hozzám vágja” az ő féltett és olyannyira szeretett Louisát. Végül belenyugodtam abba, hogy egyelőre kár ezen agyalni, majd úgyis kiderül, mi lesz.
Ezután valami egészen más jutott eszembe… Az, amikor a menedzserem közölte velem tegnap, hogy ma reggel orvosi papírt szerzünk, és utána robbantom is a bombát. Azt mondta, hogy nem kockáztathatunk, mert miután mi Tommal eljöttünk, Lexáék kettesben maradtak, és ki tudja, mi történhetett közöttük. Jobb elébe menni a bajnak, és bebiztosítani a helyem Louis mellett, mielőtt még azzal az ostoba libával véglegesen összejönnének.
A harmadik eszembe jutó emlékfoszlány volt a legjobb: ez csak azt az örömteli pár percet idézte vissza nekem, amikor az orvos megerősítette a terhességem, és papírral is bizonyította. Közben csak Tomra tudtam gondolni, és ennek hatására hamar elfogott a keserűség, hiszen a jelen körülmények között nem áll módunkban közösen vállalni a szülői szerepet…
A mobilom jelzése rántott vissza a valóságba.
Dühösen olvastam el a Karentől kapott sms-t, amelyben csak annyi állt, hogy ma feltétlenül mondjam el Tomnak az „igazat”.
A könnyeimet visszatartva simítottam végig a pocakomon. Egyszerre voltam végtelenül boldog attól, hogy a szerelmem gyerekét hordom a szívem alatt, ugyanakkor mégis rettentően fájt, hogy azt kellett hazudnom mindenkinek, hogy Louistól van a baba.
Hét óra előtt öt perccel aztán, rettentően izgulva indultam el a lifthez, hogy a felettem lévő lakásba menjek.
Alig értem hozzá a csengőhöz, Tom máris ajtót nyitott, és egy forró csókkal üdvözölt.
— Hogy vagy, szépségem? — kérdezte mosolyogva.
Na igen, legnagyobb örömömre az utóbbi időben egyre többet becéz… De komolyan, majdnem felsikítottam a boldogságtól, amikor egyszer meghallottam a szájából azt a szót, hogy „Szerelmem”…!
— Most már jól, mert itt vagyok veled — suttogtam elpirulva.
— Mielőtt megkérdeznéd, én is ezerszer jobban érzem magam most, hogy a karjaimban vagy — motyogta az ajkaimba, és éreztem, hogy a szorítása erősebbé válik a derekamon.
Azt hittem, menten elolvadok. Talán egész életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor… És igen, Karennek hála — aki direkt végig akarta hallgatni a nagy vallomásom, ezért bekapcsolva hagyatta rajtam a mikrofont — ez a felhőtlen boldogságom tarthatott, körülbelül 10-15 percig…
Mégis mikor mondjam el neki? Jobb túlesni ezen minél előbb, nem? — gondoltam idegesen.
— Öö.. Tom, beszélhetnénk? — kérdeztem egyszer csak félve.
— Hát persze, gyere — húzott oda a kanapéhoz, és leültetett, szorosan maga mellé.
Most már nincs visszaút, Eleanor! Minden a reakcióján áll vagy bukik… — gondoltam kétségbeesetten szorongva.
Tom várakozóan, türelmesen mosolyogva pillantott rám, a tekintetével bátorított, hogy nyugodtan mondjam, amit szeretnék.
— Tudod, már említettem tegnap este is a kocsiban, miután Lexáéktól eljöttünk, hogy feltétlenül mondanom kell neked valamit… — kezdtem bele, egy hatalmas sóhaj kíséretében.
— Igen — bólintott, és a szemeivel jelezte, hogy folytassam.
— Én… izé… öö… Szóval én… Az van, hogy… — egyre idegesebbé váltam, tehetetlenül simogattam a hasam.
— Shh, nyugi — mosolygott rám, a kezét az enyémre téve.
A hasamban valami szokatlan melegséget éreztem (a pillangókon felül), ahogy az én kezem a pocakomon, az ő keze pedig az enyémen (és így a hasamon) volt. Csak nem ez a valószínűleg utolsó, vérszerinti családi „ölelés” váltotta ki ezt belőlem/Belőlünk?
— Terhes vagyok, Tom — böktem ki egyszer csak.
Félve, az ajkaimat rágva pillantottam fel rá. Tisztán látszott, hogy sokkolva van, hitetlenül rázta a fejét.
— Terhes vagyok… — ismételtem meg suttogva, elhaló hangon. Rettentően tartottam a reakciójától.
— Te jó ég, El, akkor apa leszek?! — kiáltott fel. — De hiszen ez csodálatos! Gyerekünk lesz, Elly…! Istenem, annyira boldog vagyok! — mosolygott rám Tom, őszintén lelkesedve.
— Nem vagy mérges? — kérdeztem bizonytalanul.
— Ennél fantasztikusabb hírt nem is mondhattál volna, tudod? — fogta a két tenyerébe az arcom. — Nem is mondhattál volna ennél szebbet nekem, mert… Mert, be kell vallanom azt, hogy szeretlek… Igen, így van, szerelmes vagyok beléd, Eleanor Calder! Eddig féltem kimondani, meg egyáltalán, magamnak is nehéz volt beismerni, de ez az igazság… Szeretlek téged, mindennél jobban — suttogta vörös fejjel, és gyengéden megcsókolt.
Gondolkodás nélkül viszonoztam a csókot, az ujjaim a hajába vezettem. Amikor aztán elszakadt tőlem, mosolyogva simogatni kezdte a hasam, sőt, egy puszit is nyomott rá.
— Megbízhatsz bennem, Elly, mindig megvédelek, és sosem hagylak el téged. Illetve, Titeket… Jó apa leszek, ígérem, és mostantól fogva mindig együtt leszünk, senki sem lesz rajtad kívül az életemben, ne aggódj! Ami pedig a legfontosabb — itt a homlokát az enyémnek döntötte —, mi leszünk a legboldogabb család a világon! Csak mi hárman, te, én és a babánk — simogatta meg újból a pocakom.
— Szeretsz? — kérdeztem, a visszatartott könnyeim egyre jobban égették a szemem.
— Szeretlek, örökké szeretlek — suttogta Tom, egy gyengéd csók kíséretében.
— A mai nap életem legboldogabb napja, de tényleg! — ismételgette fülig érő szájjal. — Ma éjjel nem akarok mást, csak téged szeretni… Újra és újra szeretkezni akarok veled, szerelmem… Jól hallottad, szeretkezni. Nem baszni, azt soha többé… Csak szeretni akarlak, semmi mást, most már nem félek ezt bevallani — mosolygott rám, az arcán mintha a megkönnyebbülés jeleit is fel lehetett volna fedezni.
Ezek szerint nem csak én éreztem így, hanem ő is? — gondoltam boldogan, ugyanakkor mégis szomorúan.
— Jaj, El, kezdesz megijeszteni… Mondj valamit, kicsim, kérlek — nézett rám aggódva, gyengéden elsöpörve a hajam az arcomból.
— Tom… — leheltem, szinte teljesen hangtalanul, a könnyek pedig előtörtek a szememből, és patakokban mosták az arcomat. Be kell vallanom neki az „igazat”.
Némán fonódott egybe a tekintetünk, nem voltam képes megszólalni. Nem voltam képes a szemébe mondani azt a hatalmas hazugságot…
Tomnak kellett pár perc, amíg felfogta, mit akarok mondani — habár továbbra is képtelen voltam megszólalni —, de szerencsére (?) szavak nélkül is megértett mindent.
— Nem! Nehogy kimondd! Nem, az nem lehet! — pattant fel hitetlenül, a szemei kétségbeesetten könyörögtek nekem a cáfolatért.
— Sajnálom… — suttogtam.
Ennél többre nem voltam képes, a szívem majd’ megszakadt. Alig bírtam visszatartani a zokogást, és maradni a csendes könnyezésnél… Legszívesebben üvöltöttem volna.
— Nehogy azt mondd, Eleanor, hogy attól a kis köcsögtől van! — mondta Tom, a hangjában keveredett a kérlelés és az indulat.
— Sajnálom… — ismételtem meg halkan, nem bírtam felnézni a szemeibe.
— Hát sajnálhatod is, te utolsó kis ribanc! — ordított fel dühösen. — Felejtsd el, amit mondtam, te szajha! És engem is felejts el!
— Tom… — rogytam le a földre a kanapéról, és némán, könyörögve néztem fel rá, előtte térdelve.
— Takarodj innét, te senkiházi kurva! — üvöltötte, az ajtóra mutatva.
— Tom, kérlek… — suttogtam sírva.
— Azt mondtam, takarodj, megértetted?! — rántott fel a felkaromnál fogva, és a kijárat felé lökött. — Soha többé nem akarlak látni, Calder! Tűnj el az életemből! Utálom az ilyen szemét ribancokat, mint te! Jól hallottad, az vagy! Egy kurva, semmi több! Annak a pöcsfej Louisnak a kurvája!
— Tom… — fordultam vissza hozzá könnyes szemekkel, miután visszanyertem a lökése következtében elveszített egyensúlyom.
— Takarodj, ribanc! — sziszegte a fogait csikorgatva, és szó nélkül elrángatott az ajtóig.
— Eszedbe se jusson visszajönni, te szajha! Főleg nem azzal a fattyúval, aki benned van! És üzenem Louisnak, hogy sajnálom, amiért ekkora ribanccal jár! — lökött ki a folyosóra.
— Tom! — fordultam vissza ismét, ezúttal már sírva, de az orrom előtt becsapta az ajtót.
— Tom… — zokogtam fel csendesen, erőtlenül az ajtóba vágva az öklömmel.
Bentről azonban nem jött semmi válasz, sőt, pár perc elteltével meghallottam, ahogy üvölteni kezd a lakásban a rádió.
— Szeretlek… — suttogtam elgyötört hangon, megtörölve a szemeimet, és elindultam a lépcső felé.
Még csak három lépcsőfokot mentem le, amikor újból bőgni kezdtem. A térdeim felmondták a szolgálatot és összerogytak, ha nem kapaszkodtam volna meg időben a korlátba, biztosan leesek a lépcsőn.
Sohasem fájt még a szívem annyira, mint akkor. Ólomsúlyúnak éreztem minden porcikámat, a lelki szemeim előtt tisztán láttam, ahogy végleg elsüllyedek a hazugság mocsarában. — És hogy mi a legszörnyűbb az egészben? A gyerekünk is rántom magammal… Ő is hazugságban fog élni, eleve abban fog felnőni. Talán sosem fogja megtudni, hogy ki az igazi apja…
Elviselhetetlen volt az a tudat, hogy ha nem lenne Karen, akkor boldog lennék Tommal, és a gyerekünkkel. Hogy egyedül a menedzserem miatt nem lehetek vele. Nem lehetek vele soha többé…
Karen elszakított attól az embertől, aki boldoggá tett, és ezzel olyan szintre felfokozta az iránta érzett utálatomat, hogy arra már szavak sincsenek. Tiszta szívemből gyűlöltem őt, az után pedig, hogy miatta örökre elveszítettem Tomot, az utálatom még jobban fokozódott.
Alighogy becsuktam magam mögött a lakásom ajtaját, megcsörrent a telefonom. A menedzserem neve láttán zokogni kezdtem.
— Mit akarsz még?! — üvöltöttem a telefonba dühösen, a sírástól fuldokolva.
— Nyugodj meg, szívem, gratulálni szeretnék. Túl vagy rajta, és ez remek. Egy gonddal kevesebb, fogd fel így! — mondta közömbös hangon.
— Te képtelen vagy az érzelmekre, ez most már teljesen világos! — törtem ki. — Pontosabban, a bosszúvágyon és a gyűlöleten kívül nincs benned semmi más! Téged ez tart életben! De kérdem én, ha elveszed Lexától Louist, amibe szegény lány előbb-utóbb belepusztul, akkor mi lesz veled?! Meghalt életed értelme, az, akin bosszút akarsz állni, fogalmam sincs miért! Utána mihez kezdesz majd?! — kérdeztem üvöltve.
— Utána bevégeztetettnek fogom tekinteni a bosszúhadjáratom. — jelentette ki nyugodtan. — De garantálom neked, hogy annak a libának a temetésre még várnod kell! Hosszú, kínkeserves szenvedés után, amikor már alig él a fizikai és mentális fájdalomtól, amit egyedül én okoztam neki, na majd akkor adom meg neki a kegyelemdöfést, mondjuk egy késsel… — gondolkodott hangosan.
— Te beteg vagy! — szörnyedtem el, a könnyeim ezúttal már határozottan más okból folytak. Lexáért. Minden mást elfelejtettem arra a pár percre, amíg a beszélgetés tartott, csak rá tudtam gondolni.
— Kínozni fogom, ó, de még hogy! — nevetett fel a vonal másik végén, gyönyörittas hangon. — Nem sokára már az én szerény hajlékom lesz az otthona, ahol minden nap alapos verés és egyéb finomságok várnak rá! Véres testtel, sírva fog előttem feküdni, és senki sem tehet majd érte semmit! — vihogott győzedelmesen.
A szavai olyannyira elborzasztottak, hogy azt hittem, menten elhányom magam.
Véres test? Sírás? Mentális és fizikai fájdalom? Mit akar még ez a nő?! Neki sohasem lesz elég?! És hogyan kerülne hozzá Lexa?! A fiúk úgysem hagyják elmenni, ez képtelenség!
— Na, jól van, sírd csak ki magad, holnap délelőtt pedig várlak az ügynökségen! — „búcsúzott” el, és kinyomta.
Ezután reflexből kikapcsoltam a rajtam lévő mikrofont. Nem hiányzott, hogy ennél is többet halljon. Meg amúgy is, a sírásom már nem valószínű, hogy érdekelte.
Viszont egyelőre nem sírtam. Nem, csak álltam, némán, a hátamat belülről a bejárati ajtómnak döntve, a szemeim csillogtak a könnycseppektől — de nem tudtam sírni. Teljesen lesokkolt az, amit hallottam. Az, ami ezek szerint még szegény Lexára vár.

***
Körülbelül tíz perc elteltével kopogtak, mire a szívem azonnal vadul verni kezdett.
Csak nem Tom az? — gondoltam reménykedve, és gyorsan megtöröltem a szemeimet.
— Igen? — nyitottam ki az ajtót mosolyogva.
A mosoly rögtön lehervadt az arcomról, ahogy szembesültem a látogatómmal: egy platina szőke, nagy mellű bombázó. — Na igen, ha egy pasi nyitott volna ajtót a helyemben, ő biztos egész másképp reagált volna, nem úgy, hogy lehervad az arcáról a mosoly… :DD
— Egy bizonyos Tom Silverman-hoz jöttem, itt lakik? — érdeklődött kifejezéstelen arccal. — Bár, mivel azt kérte, hogy… szóval nem hiszem, hogy itt van… — vigyorodott el aztán.
— Mit kért? — kérdeztem fojtott hangon, nagyon rosszat sejtve.
— Felhívott, hogy durván meg akar baszni valakit — közölte vigyorogva.
— Honnan ismer? — suttogtam megsemmisülten.
— Régről… Egy bárban szedett fel egyszer, éjszakára, és tök véletlenül megvan neki a számom. Mivel A-val kezdődő nevem van, gondolom én voltam az első riasztható személy a névjegyzékében — vonta meg a vállát, még szélesebben vigyorogva.
— Miért nem tudod, hogy hol lakik, ha ismered? — vontam fel a szemöldököm, bár igazából abban a pillanatban ez volt a legkisebb bajom.
— Mondjuk, mert nálam voltunk, és nem nála? — nézett rám lesajnálóan.
— Na jó, nekem erre nincs időm, találd meg egyedül! — csuktam volna be az ajtót mérgesen, de odarakta a lábát.
— Csak mondd meg, hol találom!
— A házban, az egyik lakásban! — bunkóztam. A szemeim már égtek a visszafojtott könnycseppektől.
— Wow, esetleg a barátnője vagy, hogy így kiakadtál? Csak nem pont itt lakik, és gruppent akar, nekünk meg nem szólt előre? — pásztázta körbe a lakásom a vállam fölött elnézve.
Bosszúsan állapítottam meg, hogy eszméletlen jó alakja van. Formás fenék, hosszú, vékony lábak, óriási mellek.
Miért van mindenkinek ilyen teste, csak nekem nem? Lexáról meg aztán ne is beszéljünk! Ő még ezen a Barbie-babán is túltesz!
Neki gyönyörű az arca és a természetes szőke hajkoronája, meg persze a hatalmas, ártatlan, kék szemei… Ráadásul tipikus homokóra alkat, vagyis: nagy mell, jó fenék, karcsú derékkal párosítva. És ehhez még hozzájönnek a formás, vékony, — az alacsony termetéhez képest hosszú — lábai. Kész, minden pasi álma… Nem csoda, hogy bejött Tomnak!
Lexától már elfogadtam a vereséget (magamban, Karen miatt viselkedésileg még nem tehettem meg). Tiszta szívemből kívántam, hogy valaki legalább fele olyan szépnek lásson engem, mint amilyennek én látom Lexit. Tom többször is mondta, hogy gyönyörű vagyok, én pedig próbáltam hinni neki, de nem mindig ment. Különösen akkor nem, amikor már Lex is képben volt nála. Tudtam, hogy esélytelen vagyok, ha kettőnket kell összemérni. De titokban azért reménykedtem abban, hogy Tom esetleg másképp lát minket. Mindegy, most már sosem tudom meg, mit gondolt…
Szóval, lényeg a lényeg, Lexától igen, de ettől a csajtól nem fogadom el a vereséget! Egy szőke plázapicsa nem fog megrémíteni! Lexi tényleg szép, ennek a lánynak viszont bűnronda az arca. Mindenféle egoizmus nélkül kijelenthetem, hogy nála bárki, akit ismerek — sőt, még én is — szebb vagyok!
— Nem itt lakik, nálam ne keresd! — mordultam rá.
Ebben a pillanatban a csaj kapott egy sms-t. Miután elolvasta, csak ennyit mondott:
— Ú, Tom azt írta, már nagyon vár! És végre eszébe jutott leírni az emelet és az ajtó számát is! Ez a negyedik emelet, nem? Úgy tűnik, hogy egy szintet tévedtem, bocsika! — vihogott.
— Ha már mindent tudsz, igazán eltakarodhatnál az ajtómból! — sziszegtem, a könnyeimmel küzdve.
Tom nagyon várja? Ezt eddig csak nekem szokta írni, ő maga mondta!Illetve, úgy látszik, nem csak nekem… — gondoltam, még jobban a sírás szélére kerülve.
— Miért vagy ilyen bunkó? — nézett rám értetlenül.
— Takarodj, ribanc! — ismételtem el Tom hozzám intézett szavait, és bevágtam az ajtót.
Zokogva csúsztam le az ajtó tövébe, és átöleltem a felhúzott lábaim.
Távolról hallottam, ahogy a csaj eltipeg a tűsarkúiban, amitől még inkább bőghetnékem támadt.
— Remélem jó estétek lesz, bassza meg! — csaptam a padlóra dühösen.
Fél órán át alig kaptam levegőt a sírástól, annyira belelovalltam magam. El sem bírtam képzelni, hogy Lexa hogyan bírja ki ezt, újra és újra. Én a helyében már rég felvágtam volna az ereimet, annyi szent! De ezzel, hogy ő még mindig bírja, hogy emelt fővel viseli azt, ahogy beszélek vele néha — mint például ma a keresztanyás dolognál — ezzel csak még jobban fokozta az iránta érzett tiszteletem. Őszintén becsülöm, amiért ilyen kitartó. Szerintem nagyon szép, hogy ennyi mindent kibír azért, hogy Louissal lehessen.
De komolyan ezt éli át, nap, mint nap, mint amit én most? — gondoltam hitetlenül. — Hiszen ez embertelen!
Lexa óriásit nőtt a szememben aznap. De tényleg, Lexi for President! (:DD - a szerk.) Louist pedig még sosem tartottam olyan szerencsésnek azelőtt. Viszont akkor, hogy végre megtapasztaltam, mi is az az igazi szerelmi bánat, akkor, hogy végre megtudtam, milyen az, amikor tényleg fáj valami — akkor végleg megváltozott bennem egy dolog. Lexa is bekerült a példaképeim közé.
Ami Tomot illeti, nem hibáztattam. Pontosan tudtam, miért viselkedett így velem… Azért, mert megalázva érezte magát. Bevallotta, hogy szeret, gyengévé vált a kedvemért, én pedig közöltem vele (szavak nélkül), hogy nem is ő az apja a gyereknek. Fájt neki a dolog, ez vitathatatlan, de azért ez a ribanc mégis csak túlzás… Vagy legalább akkor úgy szólt volna neki, hogy én nem tudok róla! De most már mindegy… Mert most már minden mindegy. (Hú, de szép m-mel teli mondat XDD – a szerk.)
— Hát, nagyon úgy tűnik, picim, hogy csak te meg én maradtunk… — simítottam végig a hasamon keserűen.

Tom szemszöge:
(Nem terveztem bele ilyet, de valamiért most mégis muszájnak érzem, hogy biztosan megértsétek szegényt – a szerk.)
Miután — szó szerint — kidobtam Eleanort, nem bírtam elviselni a szívembe maró fájdalmat, amit még fokozott az is, hogy hallottam, ahogy az ajtóm előtt sír. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy megvigasztaljam… Utáltam szomorúnak látni. És szörnyen éreztem magam azért, hogy most pont miattam ilyen.
A zokogása elnyomására maximum hangerőn bekapcsoltam a rádiót, és a fürdőmbe mentem. Szótlanul néztem a tükörképem, képtelen voltam megszólalni.
Legnagyobb ijedtségemre könnycseppek szántották végig az arcbőröm — utoljára 7 évesen sírtam, amikor lehorzsoltam a térdem. Akkor kiröhögtek a haverjaim, azóta nem sírtam. Soha, mert a sírás megmutatja, hogy gyenge vagy. És éppen ezért ijedtem meg annyira… — egy sebezhető srác nézett vissza rám.
Akkor, ott, újra sebezhető lettem, 7 éves korom óta először. Eleanor lett a gyengém, mert közel engedtem magamhoz. Nem tehettem róla, de beleszerettem. — Azt hittem, hogy ettől az érzéstől leszek sebezhető, ezért fojtottam magamba. És milyen igazam volt! De most már mindegy…
Ahogy bevallottam neki, hogy szeretem, megkönnyebbültem és felszabadultam, de ez nem tartott sokáig… Csak körülbelül addig, amíg rá nem jöttem, hogy a ’Terhes vagyok, Tom’ mondata nem ott ért véget, ahol hittem…
Az fájt a legjobban, hogy komolyan mondtam neki, hogy boldog család leszünk, és hogy jó apa leszek — gyengéd és gondoskodó lettem a kedvéért. Erre ő meg közölte velem, hogy igazából Louistól van az a gyerek, akinek én annyira megörültem! Az a gyerek, aki miatt bevallottam neki az érzéseim, így sebezhetővé téve magam…!
Alig akartam elhinni, hogy ez megtörténhet velem. Végre kedves vagyok valakivel, végre szeretek valakit, erre… erre az az illető úgy belém rúg, hogy kétlem, hogy valaha is kiheverem…
Azt találtam a legbosszantóbbnak az egészben, hogy még ezek után is szerettem. Nagyon is. És szörnyen megbántam azt, hogy így beszéltem vele, azt meg főleg, hogy ilyen durván kidobtam a lakásból — éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a támogatásomra.
Eluralkodott rajtam a düh, haragudtam az egész világra azért, amiért El mástól terhes, és amiért ilyen hülyén viselkedtem vele.
Mérgemben gondolkodás nélkül előkaptam a mobilom, és felhívtam az első lányt (természetesen nem Anyukám), hogy szükségem van valakire, akit durván szétbaszhatok dühömben. Szerencsémre Audrey éppen rá is ért, és semmi kifogása sem volt a kérésem ellen, ezért megmondtam neki, hogy melyik házba jöjjön, és valamivel jobb kedvvel letettem a telefont.
Kábé fél óra türelmetlen várakozás után leesett, hogy nem tudja, melyik a lakásom, ezért gyorsan írtam neki egy üzenetet.
Ahogy elküldtem, három perccel később már kopogott is az ajtómon.
Miután beengedtem, lelkesen mosolyogva elújságolta, hogy az alsó szomszédomnál keresett, és megkérdezte, hogy a lány miért akadt ki annyira a nevem hallatán, hogy majdnem elbőgte magát.
— Mit mondtál neki?! — támadtam le rögtön, megrémülve.
— Csak az sms-sed, meg még hozzátettem azt is, hogy már nagyon vársz… — vigyorgott büszkén.
Már nagyon várlak — ezt csak Elly-nek szoktam írni, és ezzel El is tisztában van. Te jó ég, szegényt hogy bánthatja most még ez is! — gondoltam együtt érzően.
— Máskor ne hazudj! — mordultam rá a szőke kis csitrire.
— Jól van, na, a hálóban várlak! — kacsintott rám, elterelve a témát.
Mivel nem mozdultam az ajánlatára, sértődötten elvonult, én pedig szikrát szóró szemekkel néztem utána.
Hirtelen gondoltam egyet, és kirohantam a folyosóra, majd le, egyenesen Eleanor lakásához.
Már épp kopogni akartam, hogy bocsánatot kérhessek, és elmondhassam neki, hogy mennyire sajnálom, meg hogy nem gondoltam komolyan… Viszont, mielőtt az ujjaim az ajtóhoz érhettek volna, meghallottam a keserű sóhaját:
— Hát, nagyon úgy tűnik, picim, hogy csak te meg én maradtunk…
A kezem automatikusan megállt a levegőben.
Szóval végleg lemondott rólam… Rólunk… — gondoltam keserűen, és az akaratom ellenére is előtörő könnyeimet letörölve visszaindultam a lakásomba, ahol egy ribanc várt. Egy ribanc, akihez undorodtam hozzá érni.
Pedig milyen szép is lett volna! — merengtem el felfelé menet. — Elly megbocsájt, én pedig felajánlom neki, hogyha Louis nem akarja a gyereket, akkor neveljük fel együtt… Bármilyen hihetetlen, én, az örökös baszógép, az egyéjszakás kalandok lelkes híve, pont én köteleztem volna el magam, ha kell, akkor más gyereke mellett! Vele tölthettem volna az éjszakát, gyengéden szeretkezve, semmivel és senkivel nem törődve… Csak mi ketten. Illetve, hárman…
Szomorúan dőltem le a kanapéra, hogy ott aludjak. Nevetségesnek találtam azt a gondolatot, hogy a saját ágyamban aludjak azzal a szőke csajjal, aki időközben bealudt a várakozásban, és hangosan horkolt… Nem, életemben először hű akartam maradni — egy olyan személyhez, aki már végleg lemondott rólam.
Az elalvás előtti utolsó gondolatom az volt, hogy miért kellett elveszítenem egy olyan gyönyörű, tökéletes lányt, mint amilyen Eleanor… Mert hogy szerintem nála nincs szebb a világon! Oké, Lexa sem rossz, se a nálam lévő ribanc, de Elly…! Ő mindenkin túltesz. Olyan gyönyörű, hogy arra nincsenek szavak. Minden porcikája tökéletes. Nekem ő tökéletes, számomra ő ezerszer tökéletesebb minden más lánynál. — És sajnos ezt már sohasem lesz alkalmam így elmondani neki.

Ennyi! ^^ Rólam csak annyit, hogy itt a végén most már együtt sírtam Eleanorral (és Tommal is, bármilyen furcsa :$ Legyen akármilyen ellenszenves, hogy bántani akarta Lexát, engem akkor is megindított — pedig az egész gyereket én találtam ki :’DD). Tényleg sajnálom szegényeket, de hát ez van… :$$ Viszont nyugi, mert CSAK EGYELŐRE! ;)
Amúgy a kövi rész majd Lexáékkal fog kezdődni, azzal, hogy ők mit csináltak délután/este, amíg El-t durván kidobta Tom :)
Remélem tetszett, komizzatok, csillagozzatok pls! :)) <3
U.i.: Utálom a neon-t, fos az egész, szóval ezt a blogot még itt befejezem (mondjuk jó sokáig fog még tartani, szóval egy darabig még boldogítjuk egymást a neon-nal xdd >.<), de a következő blogom más blogspot-os lesz :)) #Fölös #Bocsi
U.i.2.: És akkor befejeztem, most, hajnali: 6:12-kor XDD (Régi idő szerint 7:12–kor :’DDD Bmeg, ilyenkor már majdnem a suliban lennék, ha hétköznap lenne XD) #ÉjszakázásForevör

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése