~2. A múlt (2.rész): Liam, Zayn, anya, és egy gyerek/ egy szóval mindenki elvesztése

Meghoztam az újat! :D Még ez sem vidám, de a kövi már az lesz! ;D Köszönöm a komikat az előzőhöz, imádlak Titetek! <33 3-4 komi és jön a kövi! ;)) I hope u like it! Puszi :D

Lexa szemszöge:

A könnyeim itt már megállíthatatlanul folytak, miközben elnyomtam a cigimet. Ennyi idő után is szörnyen fájt minden.. És ez a minden még koránt sem ért véget! Leültem a hűvös fűbe, hogy tovább folytassam az életem végiggondolását:

- Anya, miért pakolsz?

- Mert elköltözünk! Nem bírok ezzel a sok emlékkel együtt élni! Új életet fogunk kezdeni, Angliában. - jelentette ki magabiztosan.

- És ott hol? - kíváncsiskodtam.

- Wolverhampton-ba költözünk! - nézett rám mosolyogva.

***

- Megérkeztünk! - állt meg az autóval anya.

- Hű! - ez volt az első reakcióm az előttünk álló hatalmas házra.

- Örülök, hogy tetszik! És végre mosolyog az én kicsikém! - nevetett fel anyu.

Miközben az új szobámban pakoltam ki, a bátyámra gondoltam. Vajon vele mi van? Jól van? És hol lehet éppen? Nem sokára itt van az első napom a suliban. Most már csak az enyém, nem pedig a kettőnké. Most már, hála apunak. Egy osztályba járhatnánk, ha itt lenne, de nincs. El kell ezt fogadnom végre.

*** Szeptember 1. ***

- Legyél ügyes, édesem! - puszilt meg anya, majd kiment a teremből. Hát, elkezdem az első osztályt!

Leültem egy üres padba, és vártam. Vártam, nem is tudom mire. Talán erre a mondatra(?):

- Szia, Liam Payne vagyok, ülhetek melletted? - kérdezte mosolyogva egy fiú, ezek szerint Liam.

- Persze, miért ne. Amúgy az én nevem Alexa Morgan, de inkább csak Lexa. - mosolyodtam el.

- Nekem Lexi leszel! - kacsintott rám, majd helyet foglalt a székén.

- Oké, akkor téged meg ezentúl Linek foglak hívni! - nevettem fel.

*** 7 évvel később, májusban ***

- Miss Morgan, nem tudja véletlenül, miért nem jött ma iskolába Mr. Payne? - nézett rám kérdőn a tanár.

- Nem, sajnálom, de nem tudom, Tanárnő! - mondtam gyorsan. Vajon hová tűnt egyik napról a másikra? Már kezdtem nagyon aggódni.

Ahogy kicsengettek az utolsó óráról, rohantam is hozzájuk. 10 percen keresztül nyomtam a csengőt, de semmi válasz. Miért? Miért?!

Hívtam is rengetegszer, sok üzenetet hagytam neki, de nem válaszolt.

Minden nap eljátszottam a csengetős dolgot, egészen a hét végéig. Akkor ugyanis bejött a terembe az igazgató.

- Elnézést a zavarásért, csak azért jöttem, hogy szóljak, Liam Payne Londonba költözött, többet nem fog idejárni. - közölte, mire a tanárnő bólintott egyet, és az igazgató el is ment.

Engem teljesen sokkolt a hír. Hogy mi van?! Eltűnt, engem meg csak úgy itt hagyott?! Még csak el sem köszönt! Hogy tehette ezt velem?! Hiszen az első naptól kezdve elválaszthatatlanok voltunk! És erre így megy el? A telefont nem veszi fel, nem ír vissza, nem  is keres, teljesen leszar engem!

Amikor végre vége lett a napnak, hazarohantam és mindent elmondtam anyának. Ő is megdöbbent, majd megnyugtatott, és próbált felvidítani.

- Képzeld, elmegyünk egy nagyon jó helyre nyaralni! Élvezni fogod, homokos tengerpart, luxus szálloda, csak te meg én, 2 hétig! A ballagásod után indulunk is! - ujjongott.

- Szuper! Köszi! - erőltettem mosolyt az arcomra.

Gyorsan megvacsoráztunk, majd én fel mentem a szobámba, és Niall mackóját ölelgetve sírtam. Aztán előkotortam pár újabb fényképet róla. Ezeket:

  

Együtt tanultunk gitározni, én pluszba még zongoráztam is. Imádtunk délután csak úgy leülni valahol, és gitározgatni, énekelni. Szuper volt! Imádtam a hangját, egyszerűen fantasztikus! Tényleg nagyon tehetséges fiú, már akkor is biztos voltam benne, hogy nagy énekes lesz.

Ó, Liam, na és te vajon mit csinálsz most, amíg én itt ülök az árvaházban és elmélkedem? Még mindig énekelsz szórakozásból? És ha igen, akkor kivel? Elfelejtettél-e már engem? Engem, az egykori legjobb barátodat?

Viszont, irtó dühös is vagyok rád, amiért csak úgy leléptél! Igen, a düh miatt nem hívtam fel többet, meg azért sem, mert meggondolatlanul kitöröltem a számát. És akkor már a neten minek keressem? Egy biztos: ha valaha találkozom még veled, esküszöm, nem állok jót magamért, Liam Payne!

Mindent tudtunk egymásról, csak egy dolgot hallgattam el előle: a bátyám. Annyit tudott, hogy apám elhagyott engem és anyát. Ennyit. Niallről soha nem beszéltem neki. Soha. Nem azért, mert el akartam felejteni a bátyám, hanem mert nem szerettem volna ezzel fárasztani/terhelni.

Ekkor egy újabb név villant be: Zaynie. Vagyis inkább: Zayn. Az első, és eddig egyetlen pasim. Azon a nyáron, a nyaraláson találkoztam vele, amikor Liam kilépett az életemből..

- Minden meg van? - kérdezte anyu, mire bólintottam - Akkor mehetünk arra a nyaralásra! - visított (?) boldogan.

Ahogy odaértünk, felpakoltunk az szobánkba, majd én elmentem sétálni egyet a partra, persze egyedül. Leültem a homokba, és csak néztem a hullámzó tengert. Ezúttal is Niall járt a fejemben, meg néha-néha Liam. Valami, pontosabban valaki, kiszakított a gondolkozásból. Ott állt előttem Ő.

- Szia, Zayn vagyok. Leülhetek melléd? - kérdezte félénken. Pont úgy kezdi, mint régen Liam.

- Nyugodtan. - mosolyogtam rá.

- És téged hogy hívnak?

- Alexa, de inkább csak Lexa.. - egy pillanatra elgondolkodtam, majd Li emléke miatt halkan motyogva folytattam - .. vagy Lexi..

- Oké, Lexa, mesélj egy kicsit! - mosolyodott el.

Hosszasan beszélgettünk, nagyon jól elvoltunk, megtudtam, hogy Bradford-i, 1 évvel idősebb nálam, és hasonlók. Végül elhívott randizni, és egy puszival köszönt el tőlem. Ezek után vigyorogva sétáltam vissza a szállodába anyuhoz. Szerencsére ő annyira elfáradt, hogy már elaludt, így nem tudott faggatózni..

***

A randik mindig szuperek voltak, a bátyámról viszont előtte is hallgattam. Liamről mindent elmondtam neki, csak a nevét nem árultam el. Nem tudom, jól tettem-e.. Bár miért is találkozna később Li és Zayn, nem? Mennyi rá az esély?

Tőle kaptam az első csókomat is. Fantasztikus volt. Viszont a két hét gyorsan elment, és mindkettőnknek haza kellett menni. Nem akartunk szakítani, de végül mégis amellett döntöttünk. Szomorúan, de elváltak útjaink. Barátok maradtunk, azonban otthon elromlott a telóm, és a telefonszáma elveszett. Róla is ennyit.

Ismét a könnyeimet törölgetem. És vele mi van most? Hány barátnője volt azóta? Haragszik rám, mert nem tudott elérni telefonon? Remélem nem.. Találkozunk-e még, Zaynie? Ezt a becenevet én adtam neki, csak én hívhattam így, legalábbis akkor.

- Anyu, mi van velük? Élnek még egyáltalán? - suttogtam magamban - Jaj, anya, úgy hiányzol! És az unokádra vigyázol-e ott fent? - pillantottam az égre.

Sírva gondoltam vissza arra a végzetes éjszakára.. arra, amikor megerőszakoltak. Nem akartam sokáig ezen töprengeni, mert 15 évesen, akkor vesztettem el a szüzességem is. Leginkább a fájdalom maradt meg belőle, és szerencsére más csak ritkán jut eszembe arról az éjszakáról. Néhány hét múlva azonban megtudtam, hogy terhes vagyok. Szerencsére anyu megértett, és támogatott. De aztán történt valami, valami, amit hármunk közül csak én éltem túl:

- Ne aggódj, kicsim, hamarosan haza érünk! De azért jó volt az a séta az erdőben, nem? - kérdezte mosolyogva anya.

- Persze, szuper volt. - vigyorodtam el.

- Akkor jó. - nyugodott meg.

Ezután együtt énekeltünk a rádióval. Éjszaka volt már, alig láttunk valamit, teljesen sötét volt, és ezen az úton nem nagyon járt senki. Anyu épp engem figyelt, amikor egy hatalmas kamion tűnt fel a kanyarban..

- Anya, vigyázz! - sikítottam.

Anyu próbálta kikerülni, de a sofőr biztosan részeg volt, mert ide-oda kanyargott az úton, egyenesen felénk. Iszonyúan megijedtem, nem tudtam, hogy mi lesz ezután..

Egy pillanat múlva már csak a vakító fényszórókat láttam, félve néztem anyára, aki felkiáltott:

- Szeretlek kicsim! - szorította meg egyik kezével a kezem.

Ezután ijedten néztem, ahogy a másik kezével eltekeri a kormányt, és a kamion - ugyan a kocsi elejének, de inkább az ő felének - csapódik..

Aztán egy kórházi szobában tértem magamhoz. Az orvosok közölték velem, hogy anyám és a részeg kamion sofőr azonnal meghalt, én pedig 2 hétig kómában voltam. Valamint sajnálatos módon a babámat is elvesztettem.. Akkor és ott törtem össze teljesen.

További 3 hetet töltöttem a kórházban, majd elengedtek, hogy megnézhessem anyukám sírját. Igen, még a kómám közben eltemették, én ott sem lehettem a temetésén.

Az utolsó pénzemből vettem neki egy halom rózsát, több órán keresztül ott voltam a sírjánál, majd hazamentem. Otthon a zongoránkon eljátszottam neki a kedvenc darabját, majd eldöntöttem, hogy többé nem fogok zongorázni. Szomorúan néztem körbe a házunkban, ahonnan másnap kilakoltattak és engem bedugtak ebbe a nyomorult árvaházba. Soha sem felejtem a zsaruk szívtelen vigyorát, könyörtelen, szigorú tekintetét. Nem érdekeltem őket, csak egy újabb teljesítendő feladatként kezelték a dolgot és engem is.

Azóta eltelt 1 hónap, itt senkivel sem beszélek, csak amikor a tanítási órákon kérdeznek. Nincs egy barátom sem, helyette éjszakánként idekint cigizem, sírok és néha-néha vagdosom magam. Vajon Niall mit gondolna rólam, ha így látna? Azt, hogy: Te jó ég, hová süllyedt a húgom! Vagy már le is tagadná, hogy rokonok vagyunk? Nem, annál azért jobban szeretett..

De már érzem, hogy nem sokára megváltoznak a dolgok. Tudom, egyszerűen érzem belül!

Könnyes szemmel álltam fel a fűből, visszalopakodtam a másik 5 lánnyal közös szobánkba, bebújtam az ágyba, magamhoz szorítottam a bátyám maciját, és lassan álomba merültem..

*** 1 héttel később ***

- Jól van lányok, Ginát örökbe fogadták, így ő elköltözik a szobátokból, helyette itt van az új lakó: Victoria Brown. - közölte faarccal a felügyelőnk, majd kiment. Hú, hogy utáltam ezt a nőt! De szerintem az érzés kölcsönös.. és nem csak velem szemben.

Ahogy belépett az új csaj, Victoria, valami furcsát észleltem a levegőben. Miért érzem úgy, hogy ez a gyönyörű, fekete hajú, barna szemű lány mindent megváltoztat majd? Talán ő fog kihúzni ebből a mély gödörből, amiben vagyok?

Remélem tetszett, komizzatok, csillagozzatok pls! :))

Nyugi, a következő rész már vidámabb lesz! ;D