Itt is van (végre) az új! :D Nagyon sajnálom, hogy csak most hoztam, de.. Most komolyan elgondolkodok, hogy neki álljak-e a magyarázkodásnak? Van annak értelme? Nem tudom.. A lényeg, hogy sajnos csak most tudtam újat írni. :/ De legalább van új, nem? ;))
Köszönöm a komikat az előzőhöz, imádlak Titeket! <3 És már túl is vagyunk a 39 300 látogatón! o.O Hihetetlenek vagytok! :33 Ja, és megvan az 1300. komizóm: HelenaM! Köszönöm! *-*
Na jó, befogtam! :D I hope u like it! Puszi, jó olvasást! :)
Louis szemszöge:
Mindannyian a kórházi folyosón ültünk, és azt vártuk, hogy végre valami hírt kapjunk Lexiről. Ez a várakozás mindenkinél más volt..: néhányan próbáltak erősek maradni - több-kevesebb sikerrel ment is nekik -, néhányan nemes egyszerűséggel sírtak, míg megint mások teljesen magukba fordultak és szerintem még csak fel sem fogták mi történt.. és hogy még mi történhet..
Mivel még egyetlen orvos sem méltóztatott megjelenni, volt időm gondolkodni, de mindenek előtt körbenéztem a többieken: Danielle Liamet ölelgetve sírt, míg Li csak bámult ki a fejéből - egészen pontosan a padló mintáján próbált kiigazodni, csakhogy elterelje a gondolatait (legalábbis szerintem) -, és mindeközben egy-egy kósza könnycsepp szántotta végig az arcát. A mellettük ülő Tori Zaynhez bújva zokogott, a szépfiú pedig hiába próbált erős maradni és vigasztalni a barátnőjét, ez igen nehezen ment neki, pláne, hogy az ő szemei is eléggé csillogtak.. Harry nem tudott nyugton maradni egy percre sem, látszott az arcán, hogy az ő idegeit már teljesen felőrölte ez a bizonytalanság és az egyenlőre semmi eredménnyel nem járó várakozás, így ő állandóan fel-alá járkált előttünk, már-már görcsösen ökölbe szorított kezekkel.. Niall leült velünk szembe a földre, a hátát a falnak támasztotta, a felhúzott lábait pedig szorosan magához ölelte, mialatt az arcán patakokban folytak a könnyei és csak ezeket tudta ismételgetni: 'Minden rendben lesz.. Semmi baj sem történt vele.. Lexinek semmi baja.. Túl fogja élni, minden szuper lesz.. Nem fog anyával találkozni.. Nem fog meghalni..' .
Az utolsó mondatra göcsbe rándult a gyomrom, és attól sem éreztem magam jobban, amikor a könnyeitől maszatos, mostanra már teljesen meggyötört arcát a plafon felé fordította és így szólt:
- Anya, kérlek ne vedd magadhoz.. Hadd maradjon velem! Ígérem sokkal jobban vigyázok az én egyetlen hugicámra, csak kérlek.. Kérlek maradjon életben.. Neki még élnie kell, ne szakíts el tőle.. Légy szíves.. Kérlek szépen, én vigyázni fogok rá, csak.. csak.. - itt elcsuklott a hangja, és az arcát a tenyerébe rejtve, némán zokogni kezdett.
A szavai hatására újabb és újabb könnycseppek törtek elő a szememből, majd (az idegességtől lassan már rángó) bőrömön végig folyva, hangtalanul értek földet a padlón.
A térdeimre könyököltem, és én is a tenyereimbe temettem az arcom, aztán utat engedtem a könnyeimnek.. Mindeközben a szívem össze-vissza vert, a gyomrom egy merő görcs volt, a torkomban lévő gombóc pedig egyre csak nőtt és nőtt.. Az agyam is megállás nélkül kattogott, folyton újrajátszódtak bennem az elmúlt másfél (? - az időérzékem eltűnt, nem tudom pontosan hány) óra eseményei.
Állandóan bevillant az a kép, amikor beteszik a mentőbe a hordágyon, én pedig az utolsó pillanatban Liamhez vágom a kocsikulcsot, és beszállok Niall mellé a szirénázó autóba.. A mentőben aztán végig fogtuk a kezét: én az egyiket, a bátyja meg a másikat.. Mindketten próbáltunk erőt adni neki, bár a frász kerülgetett minket attól, hogy a csuklóján lévő - elméletileg a vérzést elszorító (vagy mi a szart csináló) - kötés teljesen átázott és az egész teljesen vörös az ájult lány vérétől..
A gondolkodásból az rántott vissza a valóságba, hogy egy éles hang törte meg a folyosón hallatszó fojtott zokogás és idegtépő csend keverékét..: egy mobiltelefon.
- Ha-ha-halló? - nyöszörögte Nialler, ugyanis az övé volt a mobil. - Ne haragudj, Demi, de.. de Lexi kórházban van és.. - ezután néhány sírás miatti megszakítással gyorsan felvázolta a helyzetet a lánynak, aztán elköszönt tőle és letette a telefont.
Nem volt ereje beszélni, ahogyan egyikünknek sem. Azt hiszem csak most jöttünk rá arra úgy igazán, hogy milyen fontos is nekünk Lexi.
Ebben a pillanatban az én telefonom kezdett esze-veszett csörgésbe.
- Na, végre felvetted! Hol a picsában vagytok?! - üvöltött bele Eleanor.
- Lexi kórházban van, nem tudjuk túléli-e a dolgot, más sem hiányzik most nekem, mint a te nyavalygásod! Gyere be inkább hozzánk! - morogtam.
- Bocsika, de sajnos már elígérkeztem máshová.. Azért puszilom szegénykémet! És persze téged is, édesem! Majd valamikor átjövök még hozzátok, szia! - és le is tette..
Ennyire érdekli Lexa? Komolyan? Ez egyszerűen.. undorító! Hogy lehet ilyen bárki is? Oké, értem én, hogy El nem bírja őt.. na dehogy ennyire?! Ez.. ez.. erre nem találok szavakat..! Felháborító, és kész!
*** Újabb idegtépő fél órával később ***
Hirtelen egy orvos lépett ki Lexi kórterméből.. A többiekkel szinte egyszerre ugrottunk fel, és kérdőn/riadtan fürkésztük a doki arcát, ami sajnos kifejezéstelen volt..
Egy - akár 4 napnak is elmenő - perc múlva végre megszólalt:
- Miss Morgan állapotát sikeresen stabilizáltuk, MÁR nincs életveszélyben. - itt hatásszünetet tartott, ami alatt Niallből feltört valamiféle megkönnyebbült zokogás, és mivel én voltam hozzá legközelebb, így az én vállamra borult. Közben a pasi nekiállt folytatni a beszédet:
- Egy hétig még biztosan bent tartjuk, természetesen infúzión. Szerintem még körülbelül 5-10 perc, amíg felébred az altató hatása miatt. Ha akarnak, bemehetnek hozzá, de kérem legyenek nagyon óvatosak, és hagyják pihenni, valamint.. - nem tudta folytatni, mert egy emberként rohantunk be a kórterembe. Szerintem simán agyon is tapostuk volna szegényt, ha nem kapcsol időben és nem ugrik félre előlünk..
Lexa szemszöge:
Már kezdtem unni az állandó sötétséget, ezért megpróbáltam valahogy kinyitni a szemeimet. Ez röpke 5 perc alatt sikerült is..
Az első dolog, ami feltűnt, az a vakító fehérség a háttérben. Igen, a háttérben, mert oldalra volt fordítva a fejem, és így elsősorban a kezemet láttam, meg az abból kiálló csöveket.. Szóval kórházban vagyok, király!
Amint megmozdítottam a fejem, rögtön Niallel találtam szembe magam.
- Jól vagy, húgi? - nézett rám aggódva.
- I-igen.. - nyöszörögtem, de a beszéd elég nehezen ment, tekintve, hogy a torkom teljesen kiszáradt.
- Tessék. - tartott a számhoz óvatosan egy pohár vizet a szintén csillogó szemű Louis.
- Köszi. - mosolyogtam rá hálásan, de eléggé bágyadtan, miután újra tudtam beszélni.
- Sajnálom, de a beteg eléggé erőtlennek tűnik még, kérem fáradjanak ki! Az infúzió most létfontosságú neki. - szólt közbe a doki.
- Mármint mennyire létfontosságú? - vonta fel a szemöldökét Louis.
- Annyira, hogy enélkül 5 percig maradna csupán életben. Jelen pillanatban eléggé súlyos a helyzet, akármit gondolnak is.. A hölgynek a pihenés mellett valami még fontosabb is kell: lelki támogatás.. De ahogy ránézek, látom, hogy ezt a támogatást nem nagyon fogadná el sok embertől. - mondta az orvos, mire én elpirultam.
De végül is igaza van..: ha Louis akár csak annyit is mondana most nekem, hogy: 'Hiányoztál' vagy hogy 'Úgy aggódtam miattad', akkor azt hiszem másnap ki is engedhetnének, mert ez annyit segítene a gyógyulásban..
- De hiszen csak most jöttünk be és.. - fakadt ki Liam.
- Rendben, maradhatnak, de csak fél órát. - sóhajtott fel a doki megadóan, és kiment.
*** 30 perccel később ***
- Sziasztok. - mosolyogtam rájuk erőtlenül.
- Nagyon vigyázz magadra, megértetted? - puszilta meg a homlokom a bátyám.
Erre én csak bólintottam egyet, mert a torkom már megint kezdett kiszáradni.
Mindenki elköszönt tőlem, Louis legutoljára.
- Figyelj csak.. izé.. szóval.. Mindegy, nem érdekes! Szia. - nyomott egy puszit az arcomra Lou.
- Szia. - suttogtam, amikor már ő is kiment a többiek után.
Ezután nem sokkal visszajött az orvos (aki egyébként ugyanaz volt, mint Louisnak az emlékezetkiesésénél.. Azt meg hogyan?!) és közölte, hogy most már jobb lesz, ha alszom.
- Tudja, kisasszony, annál előbb hazamehet a fiúkhoz. Itt leginkább arra a Louis fiúra célzom.. - kacsintott rám, mire én teljesen elvörösödtem.
- Mindegy, mert nem szeret. Talán még jobb is itt.. Azért mentem abba a parkba, ahol megtámadtak, mert mondjuk úgy, hogy rájuk nyitottam a barátnőjével.. Szerencsére még az elején, de akkor is! Azt az érzést nem kívánom senkinek.. - nevettem fel keserűen. (Egyébként azért tudtam ilyen jól beszélni, mert előtte megitatott a doki.)
- Szerintem, Miss Morgan, Ön nem képes észre venni azt a fiatalember szemében, amit én igen. - mosolygott rám sejtelmesen, aztán jó éjszakát kívánt és kiment.
Mit nem vagyok képes észrevenni?! Mást sem csinálok, mint Lou szemében keresem a "megvilágosodást"! Miről beszélt ez a pasi?! - gondoltam, majd úrrá lett rajtam a fáradtság és álomba merültem.
*** Néhány órával később ***
Arra riadtam fel, hogy valaki mozog a szobában.
- Srácok? Louis? Ti vagytok? - fordultam körbe a félhomályban.
Amikor azonban megpillantottam a látogatóm, elakadt a lélegzetem..Emily.
- Akkor mindennek vége.. - nyöszörögtem, mert az idegességtől kiszáradt a torkom, és már nem tudtam beszélni. Se kiabálni valakinek. Te jó ég..
- Gondolom érdekel miért jöttem. - vigyorgott, mire én óvatosan bólintottam egyet.
- Azért, hogy befejezzem, amit elkezdtem. - vette elő újra a kést.
Onnan tudom, hogy ugyanazt, hogy még rajta volt a vérem.. igaz már megszáradva.
- Utolsó kívánság, aranyom? - vihogott.
- Louis.. - ennél több kinyögésére nem voltam képes.
- Csak nem akarod elmondani neki az érzéseidet? Ó, csak nem? Mindjárt bőgni fogok, ez olyan megható! - vinnyogta, aztán unottan megforgatta a szemeit.
- Louis.. - ismételtem meg még az előbbinél is halkabban a számomra oly kedves szót.
- Más kérés? Csak mert az előbbit nem teljesíthetem. De tudod mit? Ez kezd uncsi lenni! Inkább essünk túl rajta, nem gondolod?
Egy ördögi vigyor kíséretében a csuklómhoz érintette a pengét, azonban valami megakadályozta az utolsó mozdulat elvégzésében.. Pontosabban valaki.
Louis szemszöge:
Álmatlanul forgolódtam, de hiába: nem tudtam elaludni. Amikor a telefonomért nyúltam, rájöttem, hogy nincs itt. Méghozzá azért, mert a kórházban letettem Lexa szobájában..
Mivel amúgy sem tudtam aludni, felöltöztem és lelopakodtam a garázsba, majd az első kocsiba beülve a kórházba indultam.
Legalább beszélhetek is vele.. Arra most nagy szükségem van. Nem tudom, miért hiányzik ennyire és miért gondolkozom annyit a vele kapcsolatos érzéseimen..
Halkan sétáltam el a kórterméig, onnan azonban nem várt hangokat hallottam.
- Azért, hogy befejezzem, amit elkezdtem. - hallottam meg egy női hangot.
- Utolsó kívánság, aranyom? - vihogta megint az a valaki. Ez Emily..!
Szinte rögtön az egekbe szökött a vérnyomásom, és csendesen elfutottam onnan, hogy egy éjszaka is bennlévő orvost keressek.
A folyosó végén pont Lexáéba botlottam. Azonnal befogtam a száját és odébb húztam.
- Hívja a rendőrséget, Lexit meg akarják ölni! - sziszegtem remegő hangon.
- Rendben, maga addig tartsa fel! - bólintott falfehér arccal.
Ettől valamennyire megnyugodtam, és a kórteremhez rohantam.
- ... De tudod mit? Ez kezd uncsi lenni! Inkább essünk túl rajta, nem gondolod? - hallottam meg újra a támadó szavait.
- Nem gondolom! - vágtam ki az ajtót dühösen és félve, de mégis határozottan.
- Maradj ott, vagy megölöm! - morogta Emily, aztán Lexa torkának nyomta a kezében lévő kést.
- Oké, maradok.. De mondd csak, miért is csinálod ezt pontosan? - próbáltam húzni az időt.
- Mit érdekel a téged? Semmi közöd hozzá! - válaszolta mérgesen.
- De igen, mert.. Mert közöm van hozzá, és kész! Na? - faggattam tovább.
- Figyelj, ez így unalmas. Te ott állsz, és vársz. Én itt állok és várok. Lexa meg a kés alatt fekszik és vár. Mindenki vár, semmi sem történik. Mi lenne, ha inkább felpörgetném az eseményeket? - húzta a száját győzedelmes mosolyra.
- Ne! - kiáltottam fel idegesen.
- Rendőrség, senki se mozduljon! - rontott be hirtelen két pasi az ajtón.
- A kurva életbe.. - sikított fel Emily, és ijedtében elejtette a kést.
Az egyik rendőr ezt kihasználva megragadta a lányt, de az az utolsó pillanatig küzdött:
- Akkor is megdöglesz, Lexa, ha belehalok is! - üvöltötte és kitépte a lány kezéből az infúziót..
- Nem, ez nem lehet! - rohantam oda Lexihez, akinek az arca eltorzult a fájdalomtól, és egy hang sem jött ki a torkán, pedig a szája mozgott. Gondolom ordítani akart, elvégre épp most téptek ki a kezéből néhány csövet..!
- Sajnálom, Mr. Tomlinson.. Nincs elég időnk visszarakni, és a nővérek nélkül nem is megy. A hölgy 5 percen belül már nem lesz köztünk.. - hajtotta le a fejét az orvos, nekem pedig a szavai hallatára könnyek gyűltek a szemembe.
5 perc.. Tényleg ennyi maradt volna? - gondoltam kétségbeesetten.
Az egyre sápadtabbá váló Lexa közben jelezte, hogy kér egy kis vizet, így én remegő kézzel megitattam.
- Igaza van, Louis.. Pár perc és minden jobb lesz. - mosolygott keserűen - Kérlek mondd meg a fiúknak, hogy nagyon szeretem őket.. Demit puszilom és Dannek meg üzenem, hogy hiányozni fog, szinte már a nővéremmé vált.. És Tori.. - itt már Lexi szeme is könnybe lábadt - Torinak mondd meg kérlek, hogy nagyon sajnálom.. Sajnálom, hogy nem tudom majd úgy megmenteni az életét, ahogyan ő az enyémet.. De mint minden legjobb barátnő, fentről vigyázok majd rá és nem engedem, hogy hülyeséget csináljon. Niall pedig.. neki mondd meg, hogy imádom és köszönöm, hogy ilyen fantasztikus tesó volt.. És.. és te, Louis.. - itt elkezdett még jobban fehéredni, nekem pedig a könnyeim megsokszorozódtak - Neked tudnod kell, hogy.. hogy én.. Tudnod kell, hogy.. én.. Louis.. - lehelte, aztán a szemei lecsukódtak.
Itt megállt. Megállt az a szívverés mérő, sípolós hülyeség mellette.. Megállt.
- Rettentően sajnálom, Mr. Tomlinson. - éreztem meg a vállamon az orvos kezét. Fel sem tudtam fogni a szavait.. Most tényleg vége lenne?
- Őszinte részvétünk. - motyogta az ajtóban álló két rendőr, akik között Emily győzedelmesen felkacagott.
- Ezt neked, Alexa!
- Kérem uram, álljon fel, nem tehetünk semmit. Miss Morgan meghalt..
És ennyi! ^^ Sajnálom, hogy ilyen rövid lett.. :// De ma még valószínűleg felrakok még egyet (nem biztos)! ;) Ja, és pls, ne öljetek meg a végért! :P Remélem tetszett, komizzatok, csillagozzatok! :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése