Na, egy szörnyen nagy kihagyás után végre újra jelentkezem. :) Igen, jól látjátok, van rész! Gyanítom, hogy egy páran elveszítették a fogadást (chat ;P)..
Igen, ma tényleg itthon voltam, de sokáig aludtam és meg kellett látogatnom este apámat is, akit nem rég engedtek ki a kórházból. Ez most mellékes, nekem is elegem van már a kifogásokból, higgyétek el.
Szóval befogtam, jó olvasást! I hope u like it! :))
Lexa szemszöge:
Reggel Louis nyakába fúrt fejjel ébredtem. Hú, hogy én erre már milyen régóta vágyok! Mivel az emlegetett szamár még mindig az álmok birodalmában tartózkodott, gondoltam kihasználom a helyzetet..: vagyis mélyen magamba szívtam a bódító illatát, de persze anélkül, hogy ezzel felkeltettem volna.
Csak élveztem a ránk telepedő békés csöndet, a közelségét, és azt kívántam, hogy ezeknek a pillanatoknak sose legyen vége.
Eszméletlenül jólesett az is, hogy pont ő maradt bent velem. Amióta itt van, nem is beszélt senkivel sem, csak a látogatóimmal (vagyis csak a fiúkkal, Torival és Dannel)! Komolyan, a telefonját egyszerűen kikapcsolta! Lassan már elhiszem azt is, hogy minden a régi az érzéseit illetően, de.. de sajnos mindig csalódnom kell, ha a szemébe nézek. Azért, mert az a gyönyörű kék szempár nem úgy tekint rám, ahogyan régen.. Nem szerelmesen. Csak egy barátnak tart, még ha a 'közelebbi fajtából' is!
Ilyenkor újra és újra eszembe jutnak azok a szavak, amiket nekem mondott.. És amiket én mondtam neki. Eddig eléggé úgy tűnik, hogy sohasem fogom már a szájából azt hallani, hogy 'gyönyörűm' (max. véletlenségből, de akkor sem olyan nagy törődéssel és szeretettel a hangjában, mint régen), valamint én sem hívhatom Boonak, vagy Boo Bearnek.. Csak simán Lounak, vagy Louisnak. Ez annyira nem fair!
Ezután valamiért mindig magam elé képzelem azt a róla készült fotót, amit nekem adott Hawaiin. Azt, amit én azóta is a párnám alatt őrzök, jobban féltve minden más cuccomnál. Az a kép az egyetlen, amely bizonyítja, hogyan is hívott régen, és hogy hogyan is érzett irántam..
A torkomban éreztem, hogy lassan kialakul egy gombóc, ami aztán egyre jobban nő is. A sírás fojtogatott az emlékek hatására, én pedig elszántan küzdöttem a könnyeimmel.
Optimistábbnak kell lennem, elvégre most csak velem van, nem? Miért rágódok azon, hogy mi volt? Az a lényeg, hogy visszahozzam az érzéseit! Hogy ráébresszem arra, hogy az iránta érzett szerelmem nem csak egyoldalú.. Hogy rájöjjön arra, hogy vele kell lennem; arra, hogy mindkettőnknek borzasztó nagy szüksége van a másikra, és persze annak közelségére.. Egyszóval: tudnia kell, hogy szerelmes belém.
Ismét egy nagyot szippantottam az illatából, ami miatt hirtelen mindennél erősebben rám tört a szinte már fájdalmasnak mondható vágyakozás a csókja után, és így meggyengültem.. Meggyengültem, mert nem tudtam visszatartani a könnyeim, és néhány kósza csepp sikeresen végigfolyt az arcomon.
- Jó reggelt, szépségem. - lehelte Louis a hajamba, aztán aggódva hozzátette - Lexi, ugye te nem sírsz? Mi történt? Mi a baj?
- Neked is jó reggelt. - válaszoltam halkan, majd a szemébe nézve, nyugodt hangon közöltem vele, hogy semmi gond sincs.
- Biztos? - vonta fel a szemöldökét gyanakodva. - Tudod, hogy nekem elmondhatod, ugye?
- Igen, tudom, és köszönöm. Tényleg! - pusziltam meg az arcát.
- Nincs mit, ez a legkevesebb. Itt maradok veled, és kész! - mosolyodott el szerényen, de mégis határozottan, a végére pedig egy kicsit el is pirult. Istenem, olyan aranyos!
- Biztos nem fogod itt halálra unni magad? - néztem a szemébe aggódva - Ez egy kórház, mit lehet itt csinálni? Elárulom: semmit! - világosítottam fel.
- Semmit? - lepődött meg.
- Igen, vagy még annál is kevesebbet! - nevettem fel keserűen.
- Jaj, Lexi, ez egyáltalán nem igaz. - simított végig az arcomon.
- Nem? - kérdeztem halkan. Hát igen, az érintése még mindig bénító hatással van rám..
- Nem! - rázta meg a fejét mosolyogva, és egy puszit lehelt a homlokomra. (Wáá, de pro vagyok, ez rímelt! xdd - a szerk.) - Elszórakoztatlak, rendben? Tudod, hogy Niallék hoznak be filmeket, majd azokat megnézzük, aztán meg répát eszünk, beszélgetünk.. Szóval jól el leszünk, ne aggódj! - kacsintott rám.
- Nekem muszáj el lennem, de én rád gondoltam. Hibásnak érzem magam azért, hogy egy egész hetet elpocsékolsz erre az életedből.. Erre, hogy a világ legkényelmetlenebb ágyán aludj velem, úgy, hogy éppen csak elférünk egymás mellett; erre, hogy egész nap filmet nézz vagy beszélj egy olyan rémséggel, mint én.. - motyogtam.
- Milyen rémség? Én csak egy tökéletes lányt látok, akit van szerencsém ismerni és szeretni! - mosolyodott el, én pedig fülig vörösödtem.
- Nem kell túloznod, de köszi, ez most nagyon jól esett! - mosolyogtam rá.
- Helyes, végre vidámabb vagy! Egyébként hogy aludtál? - váltott témát.
- Szerinted ilyen vállakon hogy lehet aludni? - vigyorodtam el.
- Hmm.. nem is tudom! - nevetett fel egy puszi kíséretében. - Ezek szerint tűrhető vagyok, mint párna.. - állapította meg mosolyogva.
- Ja, fogjuk rá, hogy tűrhető vagy! - kacsintottam rá vigyorogva. - Amúgy, ha már itt tartunk, te hogyan aludtál?
- Szerinted ilyen gyönyörű fejjel a vállamon hogy aludtam? - kérdezett vissza, engem leutánozva.
- Öö.. esetleg tűrhetően? - nevettem el magam.
- Nem teljesen.. - komorodott el, mire az én szívem összeszorult a félelemtől - Igazából jobban, mint otthon. - vigyorgott aztán rám győzedelmesen.
- Ne szórakozz velem, Tomlinson! - szóltam rá durcásan.
- Eszem ágában sincs! - játszotta az ártatlant, mire én rosszallóan megcsóváltam a fejem és próbáltam komoly maradni, de sikertelenül.. Ugyanis néhány másodperc múlva már mindketten dőltünk a röhögéstől.
Nem egyszer előfordult az is a nagy nevetés közben, hogy épp az utolsó pillanatban rántottuk vissza a másikat az ágyra, ezzel megkímélve őt egy óriási eséstől.
- Kopp-kopp.. Mi olyan mulatságos, emberek? - lépett be Tori vigyorogva.
- Se-he-he-hemmi.. - nevettünk tovább.
- Szerintem annál azért egy kicsit több, de mindegy. Egyébként most egyedül jöttem, mert csak a filmeket hoztam be nektek.. A többiekkel együtt majd inkább este leszünk itt, mert most még a csapat egyik fele alszik, a másik meg félkómás fejjel eszi a reggelijét.. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem kellett volna hajnali 4-ig horrormaratont tartani.. - vágott be egy gondolkodó fejet Tori.
- Hát, lehet, hogy az megkönnyítette volna a reggeli kelést.. - mosolyodtam el.
- Igen, minden bizonnyal. - értett velem egyet Louis, a lehető legkomolyabb képét magára erőltetve. Mit ne mondjak, eléggé vicces látvány volt, ahogy egy tudóst(?) próbált meg imitálni..! Még a nem létező szemüvegét is lejjebb tolta az orrán, meg a "szakállát" is megsimogatta! :D
- Ha látnád most magadat, Lou! - nevettem el magam, mire a barátnőm is röhögőgörcsöt kapott.
- Mi olyan vicces, hölgyeim? - folytatta a színészkedést Louis, és meg kell hagyni, rohadt jól játszotta tovább a szerepét.
- Lexi, ahogy elnézem, nem hiszem, hogy ez az idióta hagyni fogja, hogy akárcsak egy másodpercig is unatkozz a héten! - vihogott Tori, a még mindig hülyéskedő Lout figyelve.
- Hát, remélem is, hogy nem hagyja majd! - mosolyodtam el vörös fejjel, aztán gyorsan témát váltottam - Egyébként, Vic, milyen filmeket hoztál?
- Csupa jót, ne aggódj! - húzogatta a szemöldökét, jelentőségteljesen rám vigyorogva.
Na, ekkor már éreztem, hogy lesz a csomagban jó pár romantikus film is..
*** 5 nappal később ***
Az elmúlt néhány nap eléggé egyhangú volt, bár azt éreztem, hogy Louissal egyre közelebb kerülünk egymáshoz.. Állandóan beszéltünk, a végére már sokszor kitaláltuk a másik gondolatait - bár sajnos csak én tudtam, miért jövünk ki ilyen jól, Lou maximum sejthette.
Hála az égnek, az látszott rajta, hogy nagyon jól érzi magát velem. Én ezalatt a kis idő alatt csak még jobban beleszerettem, azt hiszem.. Komolyan, ez a fiú túl tökéletes! Egyszerűen szükségem van rá, a nap minden percében, sőt, másodpercében!
- Na, Lexi, megnézzük a Titanic-ot? Ez az egy maradt ki, szóltam is Harrynek, hogy holnap hozzanak be még egy pár DVD-t. - mosolygott rám -szokás szerint imádni valóan- Louis.
- Felőlem megnézhetjük, csak aztán el ne sírd magad nekem! - vigyorodtam el szemtelenül.
- Próbálom majd megállni, ne félj! - röhögött ő is, és elindította az emlegetett filmet.
Az elején eléggé hülyén éreztem magam, mert feszengve ültem Lou mellett. Ez egy (újabb) romantikus film, amit a héten együtt nézünk meg, de ezúttal más a helyzet, mint a többi alkalommal..
Most mégis mi a szart kéne csinálnom? Eddig mindig Louison fekve néztem ezeket(..), de csak azért, mert ő húzott magára! Most viszont eddig nem csinált semmit..
- Mi a baj? - fordult hozzám aggódva.
- Semmi.. - hajtottam le a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, és így ne bukjak le.
- Ha nem akarod nézni, csak szólj, és.. - kezdte, de félbeszakítottam.
- Akarom, csak igazából én.. Á, mindegy, csak nézzük! - sóhajtottam fel lemondóan.
- Talán az hiányzik, hogy most nem csináltam ezt? - karolt át, egy mindentudó mosollyal az arcán.
- Izé.. Dehogy! Öö.. Na jó, oké, kár is tagadnom! - nevettem fel zavaromban - Illetve csak furcsálltam, hogy most ilyen simán ülsz mellettem.. - próbáltam aztán menteni a menthetőt.
- Hidd el, nyomós okom volt rá. - motyogta halkan, szinte csak magának.
- Tényleg? És mi? - kérdeztem kíváncsian.
- Öö.. nem olyan lényeges.. - nyöszörögte elvörösödve.
- Rendben, legyen a te titkod. - pusziltam meg az arcát mosolyogva.
- Kö-köszönöm.. - dadogta zavartan. Istenem, olyan cuki, hogy az már fáj! Jó, tudom, eléggé nyálassá váltam, de hát most istenem!
Egyébként csak most tűnik fel: miért van ennyire zavarban mostanában? Egyre többször pirul el, meg minden.. Talán lehetséges, hogy.. esetleg..
Vagyis, kit akarok én becsapni?! Miért is áltatnám magam? Semmi változás nincsen, biztos csak én látom úgy, mert mindennél jobban vágyom arra, hogy szeressen.. De úgy igazán! Éppen mint régen..
Azt már sikeresen megtanultam, hogy semmi sem tart örökké.. De hogy ennyire?! Komolyan az eszembe kell vésnem, hogy muszáj megragadnom az adandó alkalmakat,lehetőségeket, mielőtt mindent elveszítenék!
Soha sem szerettem volna elveszíteni Őt.. de egyenlőre úgy néz ki, hogy ez sikerült. Illetve ez így nem pontos.. Sem Őt, sem a szerelmét nem akartam - és még most sem akarom - elveszíteni, de már késő bánat.. Na jó, elég lesz a depiből!
- Így jó lesz? - suttogta a fülembe Louis, miután teljesen magához ölelt.
- Ha neked is jó, akkor igen.. - bújtam hozzá még szorosabban, és a mellkasára tettem a fejem.
*** Néhány órával később, este 7 körül ***
A filmnek már majdnem vége volt, amikor a szemeim lecsukódtak. Nem aludtam el, hanem félálomban hallgattam a tévét és Lou egyenletes lélegzését.
Egy kis idő után hallottam, hogy befejeződött a film, és Louis átkapcsolt egy sima adóra, ahol épp valami interjú ment. Azt hittem csak a szokásos dolgok lesznek benne, de utólag rá kellett jönnöm, hogy hatalmasat tévedtem..
- Nos, Eleanor, Ön mit gondol Lexa öngyilkossági kísérletéről? - kérdezte a műsorvezető.
- Amikor megtudtam mi történt, óriásit csalódtam Lexiben! Borzasztó, hogy ilyenre vetemedett! Egyszerűen felfoghatatlan számomra! - játszotta az agyát El.
- Igen, bár sokak szerint korántsem olyan meglepő.. A hirtelen jött hírnevet nem mindenki tudja megfelelően kezelni. - magyarázott közbe az interjús.
- Pontosan! Én igyekszem mindennap meglátogatni őt, és persze támogatom is, de csodákra én sem vagyok képes.. Tudom, hogy szegény lányraegyszerre rengeteg teher rakódott és ezt nem bírta.. Ott van ugyebár a bátyja, aki híres, tehát meg kell felelnie a 'tökéletes húg' szerepnek.. Ráadásul a modellkedéssel is sok új rajongót szerzett, a twitter-követőinek száma rengetegszeresére nőtt.. Gyerekek ezrei tartották őt a példaképüknek, azonban ezzel a húzásával hatalmas csalódást okozott mindenkinek. A műsor kezdete előtt épp megnéztem a twittert, és láttam, hogy a követőinek egy harmada máris lemondott róla. Szörnyű, hogy így végezte szegény! Egyedül fekszik egy kórházi szobában, utána pedig évekig fogják pszichológushoz járatni! Ez annyira szomorú! - vinnyogott Eleanor, én meg közben szinte már láttam magam előtt, ahogy a műkönnyeit törölgeti.
- Eleanor, Ön valóban fantasztikus lány, komolyan példás a viselkedése. Szerintem Ön sokkal jobb példakép lenne a gyerekek számára! Őszintén szólva megértem a barátját, Louis Tomlinsont, hogy miért szereti annyira! - nyáladzott a műsorvezető.
Viszont erre már kicsordultak az eddig sikeresen visszatartott könnyeim és végigfolytak az arcomon.. Louis! LOUIS!!! Vele nem ér példálózni! A többi is hazugság, de ez az utolsó mondat mindennél jobban fájt..
- Basszus, Lexi, én nem akartam! - kiáltott fel hirtelen a mellettem ülő Lou, mire az én szemeim automatikusan kinyíltak.
- Semmi baj, Louis. - motyogtam.
- De én.. Bocsi, hülye voltam, hogy ezt néztem! Hé, tudod, hogy ebből egy szó sem igaz! - próbált vigasztalni.
- Nincs semmi gond, oké? Én tudom, hogy El hazudik.. Még ha más nem is.. - mosolyodtam el keserűen.
- De igenis van gond! - morogta aztán Lou, és már nyúlt is a telefonjáért.
- Te meg mire készülsz?! - kérdeztem ijedten.
- Majd meglátod! - vigyorgott rám, és tárcsázott.
Rémülten fordultam a képernyő felé, fogalmam sem volt arról, hogy mit fog csinálni Louis.
- Fred, miért kapcsolsz telefonálót is?! Ez egy interjú! - sipítozott a műsorvezető a tv-ben.
- Sajnálom, de ez érdekelheti! - kiabálta egy férfi hang a háttérből.
- Ha-halló? - szólalt meg bizonytalanul a nő.
- Jó estét, Louis Tomlinson vagyok! - válaszolta mellőlem Lou.
- Mit művelsz?! - tátogtam neki, de a fiú erre csak csendre intett..
- Juj, drágám, de jó hallani a hangod! - visított Eleanor a vonal másik feléről. A lány reakciójára én már csak megforgattam a szemem.
- El, most nagyon figyelj rám! Nem bírom, ha élő adásban hazudozol! Még hogy látogatod?! Könyörgöm, amikor behívtalak hozzá, kitaláltad hogy más dolgod van! Egyszer sem toltad be hozzá a képed! Szánalmas, hogy azt állítod, hogy támogatod! Semmit sem teszel érte, max. tovább rontasz a helyzetén ezzel az interjúval! Azt sem tudod mi történt! Lexit a volt osztálytársai támadták meg, eszébe sem jutott, hogy öngyilkos legyen! Nem tudom, ki találta ezt ki, de hozzá lesz még egy két szavam! Felháborító, amit művelsz! Köszönöm, végeztem! - ordította Louis, és kinyomta a telefont.
- Köszi.. - suttogtam mosolyogva, és megöleltem.
- Szívesen, gyönyörűm.. - nyomott egy puszit az arcomra, aztán elpirulva hozzátette - Nem tudom honnan jött ez a név, bocsi..
- Öö.. Eleanor, valóban igaz az, amit a barátja az imént elmondott? - hallatszott a tévé felől.
- Én.. én.. Ez hülyeség! - kiáltott fel El, és tajtékozva kirohant a kamerák kereszttüzéből.
- Valahogy nem sajnálom. - jegyezte meg gúnyosan Lou, aztán lekapcsolta a tv-t.
- Annyira imádlak! - szorítottam magamhoz még jobban.
- Tényleg? Akkor kapok egy puszit? - vigyorodott el ravaszan.
- Na jó, mégis mire készülsz, Louis? - vontam fel a szemöldököm nevetve.
- Én? Ugyan már, semmire! - tette az ártatlant.
- Oké, te tudod.. - csóváltam meg a fejem mosolyogva, és egy cuppanósat adtam az arcára.
Amikor elhajoltam tőle, láttam, hogy az egészet lefotózta a telefonjával..
- Lou! Add azt ide! Mégis mit csinálnál azzal a képpel? Naaa, add ide! - próbáltam elszedni tőle a mobilját, ám mindig ő bizonyult az ügyesebbnek.
- Csak felraktam twitter-re. - mosolyodott el büszkén pár perccel később.
- Mi?! Mit csináltál?! - az állam a padlót súrolta a meglepettségtől.
- Tessék, nézd csak meg. - kacsintott rám.
Félve fogtam meg a telefonját, és (az egyébként furcsamód jól sikerült) fotó, meg a hozzá írt szöveg teljesen lesokkolt..:
Louis Tomlinson: Have you ever seen more beautiful girl than @Lexiii Morgan? 'cause I've never seen! :)) We love her so much! ;) <3
- Nem kellett volna.. - töröltem meg a szemem mosolyogva.
- De igen, kellett! Ez az oldal arra való, hogy kiírjam rá, mit gondolok.. És én ezt tényleg így látom! - mosolyodott el. - Basszus, egyre nyálasabbak leszünk..
- Engem ez nem zavar! - nevettem el magam vörös fejjel.
- Mondjuk engem se különösebben.. - pirult el.
- Lexi, kérdezhetek valamit? - szólalt meg halkan egy kis idővel később.
- Persze, bármit. - suttogtam a mellkasába.
- Miért rohantál el akkor este?
- Öö.. hogy is mondjam.. Olyat láttam, amit nem akartam.. - próbáltam valami értelmeset kinyögni.
Louis szemszöge:
A válaszáról azonnal eszembe jutott valami.. Az a kiírásom twitter-re, még Hawaii-n.. Amit a múltkor olvastam vissza..
" Louis Tomlinson: I'm very disappointed.. I saw something, that I never want to see again.. Never! "
Mire is értettem én ezt? Talán arra, amikor láttam őt Hazzával csókolózni.. (ez már nem rég eszébe jutott Lounak, amikor üvegeztek - a szerk.) De ahhoz nekem mégis mi közöm volt?! Miért zavart volna az engem? Nem értem, komolyan nem értem!
És vajon Lexa mit láthatott azon az estén, amikor csak úgy elfutott, semmivel sem törődve..?
- És mégis mi volt az? - kíváncsiskodtam rekedten pár perc múlva.
- Nem tudom.. - mondta, és láttam rajta, hogy hazudik.
- Fent voltál az emelten, vagy lent? - kérdeztem hirtelen.
- Fent.. Miért? - nézett a szemembe értetlenül.
- Engem láttál és Eleanort.. igaz? - meredtem magam elé elgondolkodva, majd hozzáfordultam és az arcát kezdtem el fürkészni.
- Én.. öö.. Na jó, igen.. - vallotta be végül halkan.
- És az zavart, hogy minket látsz, vagy.. vagy esetleg más? Á, már tudom! Biztos az borított ki, hogy neked nincs kivel csókolóznod, mi meg ezt az eszedbe juttattuk! - csaptam a homlokomra.
- I-igen, pontosan ez volt a bajom.. - nyöszörögte.
- Akkor bocsi, így utólag is, nem akartuk ezt tenni veled.. - hajtottam le a fejem bűnbánóan.
Valójában akkor sem tudtam úgy nézni Elre, és ez most sem megy.. Valamiért egyáltalán nem találom vonzónak! Persze szép, meg minden, de nem is tudom.. Engem ő meglepő módon tök hidegen hagy! Mintha már lett volna dolgom nála százszor jobb csajjal.. Lehet, hogy ez volt, csak nem emlékszem rá?
- Öö.. Lou? Felmehetek én is twitter-re? - törte meg végül a csendet Lexi.
- Persze. - nyújtottam oda neki a telefonom mosolyogva.
Lexa szemszöge:
Amint beléptem a saját profilomra, kapásból perverzebbnél perverzebb üzenetekkel találtam szembe magam..
Rákerestem Louisra is, és gyorsan retweeteltem a képünket. Ha már egyszer felkerült, akkor édes mindegy..
Na, a fotónál meg jó pár mocskolódó és bocsánatkérő(!) tweetet találtam.. Wow!
- Ez egyre viccesebb! - röhögtem fel hangosan.
- Mi? - pillantott rám érdeklődve Lou.
- Az, hogy mindenki olyanokat ír, hogy.. - itt ismét nevetni kezdtem.
- Na mutasd csak! - vette el tőlem a mobilját Louis zavartan mosolyogva.
Ahogy a telefont bámulta, egyre komorabbá vált, a végére még a keze is ökölbe szorult, és a szemei szikrákat szórtak..
- Mi azon a vicces, hogy ezek a pedofilok szebbnél szebb ajánlatokat tesznek neked, és a melltartóméretedet találgatják?! - morogta.
- Mi baj van? Szerintem kész röhej az egész! - bokszoltam vállba.
- Nekem ez akkor sem tetszik, és.. - kezdte, viszont ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy házaspár lépett be rajta, maguk előtt pedig egy tolókocsit toltak, benne egy kopasz kislánnyal.
- Jaj, elnézést, rossz kórterem! - hátráltak volna ki rögtön, de a lány felkiáltott.
- Anya, ez Alexa Morgan! És ő meg.. úristen.. Louis Tomlinson! - sikoltozott boldogan.
- Öö.. tényleg? Akkor maga a lányom példaképe.. - mosolygott rám kedvesen a nő.
- Te jó ég! - pattantam ki az ágyból, viszont Lou visszarántott.
- Az infúzió! - emlékeztetett.
- Nem érdekel! - kezdtem el kapálózni.
- De Lexi! - dorgált meg Louis.
- Jaj, Lou, holnap, vagy holnapután hazamegyek! Miért nem kapcsolhatom le magamról egy félórára? - nyafogtam.
- Az lehet, de ne felejtsd el, hogy az első pár napban meg még csak ez tartott életben! - vitatkozott Louis.
- Kérlek! - néztem rá bociszemekkel, mire ő egy nagy sóhaj kíséretében beleegyezően bólintott.
- Köszönöm! - ugortam a nyakába, majd az idegesítő csövek lekapcsolása után a kislányhoz szaladtam.
- Mi a neved, édesem? - guggoltam le hozzá.
- Destiny.. - rebegte alig hallhatóan a megszeppent lány.
- Nagyon szép név. - mosolyogtam rá.
- Köszönöm.. Te meg gyönyörű vagy. - pillantott fel rám a hatalmas barna szemeivel.
- Ugyan.. - legyintettem.
- De ez igaz, Lex, higgy neki! - guggolt le hozzánk Louis is.
- Tudod, Destiny, szerintem nálad senki sem szebb! - pusziltam meg a haja.. helyét.
- Engem mindenki csúfol, mert nincs hajam, és különben is.. Néhány nap múlva nem is fogok élni.. - motyogta szomorúan.
- Tessék? - néztem fel a szüleire, akiknek az arcán az elgyötörtség, a keserűség és a bánat volt csupán felfedezhető.
- Azért jöttünk be a kórházba, mert ma gépre teszik Destinyt.. És pár napon belül lefogják kapcsolni, hogy ne szenvedjen.. - magyarázta az apuka.
- Sajnálom.. - lábadt könnybe az én szemem is.
- Képzeld, Destiny, nekem nagyon tetszenek kopasz lányok is! - mosolygott rá kedvesen Louis. - Lehet, hogy ezentúl Lexa helyett te leszel a kedvencem!
- Hé! - böktem oldalba szúrós tekintettel, de aztán nevetve hozzátettem - Nem ám, tényleg akkor lenne igazad, ha őt tartanád mindenkinél szebbnek!
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen kedvesek lesztek.. Azt hittem, hogy ti is elmenekültök előlem, ha esetleg találkozunk.. De köszönöm, ez egy nagy álmom volt! - mosolygott ránk hálásan a kislány.
- Esetleg egy közös kép? - vetette fel Lou.
- De én.. - kezdte a lány, viszont félbeszakítottam.
- Ne félj, engem is lefotózott úgy, hogy a kezemből csövek álltak ki! - kacsintottam rá, mire Destiny mosolyogva bólintott.
Louis lefényképezett együtt hármunkat, aztán csak engem és a csöppséget, végül pedig a szüleivel az ő egyetlenüket. Istenem, olyan szép család!
Az apuka aztán csinált még egy képet Destinyről, rólam, Louisról és az anyukáról, hogy nekik is legyen emlékük erről a pillanatról.
- Ezt sosem fogjuk tudni eléggé megköszönni nektek! Régen láttuk már ilyen szélesen mosolyogni a mi kis angyalunkat! - ölelt meg a nő, és a szemében néhány örömkönnycsepp csillogott.
- Kérem, én örülök, hogy találkozhattam magukkal! - mosolyodtam el. -Feltétlenül szóljanak majd, ha valami történt a kislánnyal!
- Akkor sajnos hamarosan hallanak felőlünk! - húzta el a száját keserűen a férfi, és a kis család kivonult a kórteremből.
- Lou, én nem akarom, hogy meghaljon ez a lány.. - suttogtam pár perccel később.
- Senki sem akarja, de ez ellen már nem lehet tenni.. Viszont így majd jobb lesz neki, hidd el! - ölelt magához vigasztalásképp Louis.
- De szegény a légynek se tudna ártani! Ez annyira igazságtalan! - mondtam tovább azt, amivel Lou is teljesen tisztában volt.
- Gyere, szerintem feküdjünk le.. Már eléggé kimerült lehetsz! - kezdett el óvatosan az ágy felé terelni.
- Így ni, szépen visszacsatlakoztatjuk az infúziód is. Na, most már sokkal nyugodtabb vagyok. - mosolyodott el megkönnyebbülten, aztán bemászott mellém.
- Köszönöm, de ugye tudod, hogy semmi bajom se lett volna? - helyeztem a fejem a mellkasára.
- Tudom, de jobban érzem magam, ha vigyázhatok rád. - puszilt bele a hajamba - Jó éjt, Lexi.
- Neked is, Lou.. - mosolyodtam el halványan, aztán mindketten álomba merültünk.
*** Másnap ***
- Szép jó reggelt mindenkinek! - rikkantotta(?) Hazza, ahogy széles vigyorral az arcán besétált a kórterembe.
Hát a hangjára ébredni nem volt egy leányálom.. Nekem legalábbis, mert biztos, hogy a rajongói másra sem vágynak.. :D
A hirtelen kiabálás miatt egyébként ijedtemben majdnem leestem az ágyról (és Louisról), de az előbb említett személy szerencsére még időben magához szorított.
- Máskor halkabban, Styles, Lexi még aludt! - rivallt rá Lou.
- De csak aludT, köszönöm, Harold! - néztem Harryre gyilkos tekintettel.
- Bocsi, nem gondoltam, hogy valaki még alszik.. És azt sem, hogy ilyen cukik lesztek.. Nem akartam semmit se megzavarni! - vigyorgott.
- Nem is zavartál semmit.. - pirultam el.
- Kivéve a te alvásodat. - mosolyodott el Louis.
- Ja, igen, azt tényleg.. - nevettem fel még jobban elvörösödve.
- Mi az, cica, miattam vagy ilyen zavarban? - húzogatta a szemöldökét Harry.
- Nem is vagyok zavarban! Fogalmam sincs arról, hogy miket zagyválsz itt össze-vissza! - szóltam rá egy szúrós pillantás kíséretében.
- Jaj, ne haragudj, esetleg kiengesztelhetlek valamivel? - sétált közelebb perverzen mosolyogva, és megnyalta az ajkait.
- Igen, ha most azonnal eltűnsz, miután odaadtad a filmeket. - morogtam.
- Értem már, kettesben akarsz maradni Louisval.. De pontosan miért is? - vigyorgott, és még közelebb jött.
Azonban az ágy mellé érve elfintorodott és befogta az orrát(?!).
- Jézusom, mi ez a szag?! Tommo, haver, te mióta nem zuhanyoztál? Úgy bűzlesz, mint a romlott tonhal! Lexi, hogy bírod ki mellette?! - fanyalgott Harry.
- Hmm.. lássuk csak, mióta is vagyok itt? Talán 6 napja.. Akkor igen, 6 napja nem zuhanyoztam, miért? Szerinted engem érzel? - kíváncsiskodott Lou.
- És még kérded?! Tessék, fújd magadra az egészet! - vágott hozzá szegényhez egy dezodort, amit a kezében lévő zacskóból halászott elő.
- Lexa, miért nem szóltál erről? - mérgelődött Louis.
- Ne legyél már ilyen ideges, én nem érzek semmit! - védekeztem azonnal - Bár ez megmagyarázza azt, hogy miért fintorgott az orvosom az utóbbi pár napban.. - nevettem fel.
- Örülök, hogy szerinted ez vicces! - húzta fel az orrát sértetten Lou, és elviharzott a folyosón, a dezodorral a kezében.
- Lexi, miért hazudtad azt neki, hogy nem éreztél semmit? Ezt a bűzt mindenki érzi! 2 méteren belül szerintem még fulladást is okozhat! - röhögött Hazza.
- Én tényleg nem éreztem mást, csak az ő minden mással összetéveszthetetlen illatát.. - mosolyodtam el vörös fejjel.
- Úgy látszik, neked ő sosem lesz büdös! - csóválta a fejét vigyorogva Harry. - Egyébként tényleg bocs az ébresztésért!
- Semmi gond. - nevettem fel.
- Bár olyan automatikusan jött, ahogy megláttalak rajta.. Még nem felejtettem el, amikor Hawaii-n is így láttalak titeket.. Ösztönösen megzavartalak benneteket, mert.. Mindegy. - sóhajtott fel keserűen.
- Jaj, Haz, én.. - jöttem teljesen zavarba.
- Nem, tényleg cukik vagytok, meg minden, csak még.. csak még..
- Csak még fáj? - simogattam meg a vállát.
- Igen. - bólintott szomorúan. - De semmi gond, tényleg. Összeilletek, ne félj! Én is belátom már..
- Harry, köztünk most nincs semmi, mert ő.. tudod. Nem szeret.. engem nem. Legalábbis úgy kizárt.. - motyogtam lehajtott fejjel.
- Lexi, őt nem érdekli Eleanor! Ez csak mese, hidd el! Különben is eléggé közel kerültetek itt egymáshoz, nem igaz?
- Hát.. talán. De ezt úgyis elfelejti, mert ahogy holnap hazamentünk, El rögtön ráakaszkodik, és eléri, hogy Louis csak vele foglalkozzon.. - nevettem fel kínomban, aztán a szemembe könnyek gyűltek - Nagyon félek, hogy már örökre elveszítettem őt..
- Ugyan, ez baromság! Ha hozzád valaki közel kerül, azt nem felejti el egykönnyen! Én már csak tudom.. - mosolygott rám szomorúan.
- Haz, én.. - nem tudtam mit mondhatnék neki. Szegény helyében sem lennék, az tuti!
- Lexa, talán ostobaság ilyet kérni, de.. de.. Kérlek csókolj meg! Könyörgöm, csak még egyszer! Légy szí, megteszek bármit, csak.. Csak hadd csókoljalak meg! - nézett rám esdekelve.
- Harry, nem hiszem, hogy az segítene neked, mert.. mert.. izé.. Különben is, attól nem felejtesz el! - igyekeztem kifogásokat keresni.
- Kérlek szépen! Kérlek! - suttogta, és magához húzott, így az arcunk közti távolság vészesen lecsökkent..
- Ne, Haz, ne csináld, jó? Nem akarom.. És te se! Ne csináld.. - próbáltam kiszabadulni a karjaiból.
- De muszáj.. érted?! Ne állj ellen, Lexi, kérlek! - húzott magához még közelebb, és szinte már csak néhány centi volt a szánk között..
- Harry, eressz el.. Ez így nem jó! Haz, te sem akarod igazából, csak teljesen kétségbeestél! Kérlek! - toltam volna el magamtól, de hiába.
Gyenge voltam az ő erős karjaival szemben.. Nagyon gyenge.
- Styles, te meg mit művelsz?! Azt mondta, hogy nem! - hallottuk meg Louis határozott hangját az ajtóból.
- De szükségem van rá! Nálad jobban senki sem tudja milyen az, ha ilyen kétségbeesetten vágyik Lexire az ember! Nálad jobban senki sem tudja, érted?! - üvöltötte Harry dühösen, de azért elengedett. Tudta jól, hogyha Lou itt van, számára véget ért a gyereknap.
- Köszönöm, Hazzám.. - suttogtam halkan.
- Louisnak köszönd, ő toppant be, épp időben, akárcsak a szőke herceg! Milyen vicces egybeesés! Csak a fehér lovát hagyta el valahol útközben, a kis mázlista! - morogta.
- Styles, te teljesen meg vagy húzatva?! Miről beszélsz? - értetlenkedett Lou.
- Semmiről, nem érdekes. Azt hiszem, jobb, ha megyek.. Tessék, bekapcsolom nektek a tv-t, és itt vannak a filmek, amiket hoztam, jó szórakozást! - állt fel puffogva Harry, és tudta, hogy bele kell törődnie a helyzetbe.
Azonban a tv-ben rögtön az én nevem hangzott el, amire mindannyian felkaptuk a fejünket..
Louis visszamászott mellém, majd átkarolt, Harry pedig egy széket húzott oda az ágyhoz, és a lábamra könyökölve hallgatta a hírnek nevezett pletykákat.
- Nos, lassan, de biztosan mindenki megismeri Alexa Morgan nevét, amit nem is csodálunk. A lány egyik modelltársa, a nála jóval népszerűbb Eleanor Calder, úgy tűnik elég nagy veszélyben van! A szőke szépség ugyanis komoly fenyegetést jelent számára mind a munkahelyén, mind a magánéletében. Nem csak, hogy a lány fotósorozatára több visszajelzés érkezett, mint Eleanor képeire, de Lexa és Miss Calder barátja, Louis Tomlinson közt is izzik a levegő. A fiú saját barátnőjével is szembeszáll, és inkább Alexa védelmére kel, ha úgy hozza a sors, ez az Eleanorral folytatott tegnapi tv interjúban tökéletes bizonyosságot nyert. Az énekest a szíve úgy látszik két irányba húzza, mert az bizonyos, hogy modell párján kívül komoly érzéseket táplál Niall Horan húga iránt is. Kíváncsian várjuk a további fejleményeket, és természetesen tájékoztatjuk róla Önöket. A következőkben Selena Gomez.. - itt Hazza kikapcsolta a tv-t, és értetlenül nézett ránk.
- Mi volt tegnap Ellel? - kérdezte.
- Öö.. - dadogta Louis, viszont én közbeszóltam.
- Semmi különös, Haz. A lényeg az, hogy ezek hülyék. - vigyorodtam el.
- Lexi, ezek azt hiszik, hogy te megfosztod Eleanort a "trójántól"! Ez azért kicsivel több ennél! - akadékoskodott Lou.
- Szerintem inkább röhejes.. - nevettem - Ez abszurd! Könyörgöm, lassan egy hete kórházban vagyok, és fel sem kelek az ágyból! Mégis azt állítják, hogy képes vagyok fél kézzel tönkre tenni egy sztárpár kapcsolatát, valamint egy híres modell karrierjét is simán derékba török innen.. Kész vicc az egész, ugyan ki veszi ezt be?
- Mondjuk azok, akik szeretik Elt.. - nézett rám Harry.
- Ki olyan hülye még, a menedzserén kívül? - mosolyogtam önelégülten, mire Louis dühösen horkantott egyet. Basszus! - Öö.. izé.. Bocsi, Lou, ez rád nem vonatkozik!
- Nem lényeges. - morogta. A francba, ezt most jól elcsesztem!
- Húha, viharfelhőket észlelek, szóval inkább visszavonulok.. Sziasztok. - hátrált ki Hazza a szobából.
- Tudom én magamról, hogy hülye vagyok, de.. De tőled ezt azért nem vártam, Lex. Én itt vagyok veled, ha szükséged van rám, te meg egyszerűen kiröhögsz..! Kösz, de tényleg. - állt fel, viszont megragadtam a csuklóját.
- Louis, kérlek.. Ne haragudj, csak.. csak én.. - nem tudtam folytatni és a könnyek végigfolytak az arcomon. Miért bántom azt, akit mindennél jobban szeretek? Hogy lehetek ekkora balfasz?
- Hé, shh.. Lexi, mi a baj? - ült vissza aggódva, és magához szorított.
A vállába fúrtam a fejem és erőt vettem magamon: kimondtam azt, amit gondolok.
- Louis, én Ellel nem vagyok olyan jóban, mint ahogy azt ti hiszitek, mert.. Mindegy. Szóval a lényeg az, hogy konkrétan egyáltalán nem bírjuk egymást. Ezzel az előbb nem téged akartalak leszólni, csak őt.. Tudom, hogy ez sem szép, és nincs rá különösebb mentségem, de.. Tényleg nem rád vonatkozott ez az egész. Sajnálom, Lou. - szipogtam.
- Azt mondod, nem bírjátok egymást? - tolt el magától, és gyengéden végigsimított az arcomon.
- Hát.. nem igazán. - suttogtam, mélyen a szemébe nézve.
- És rám akkor mi vonatkozik, ha ez nem? - kíváncsiskodott mosolyogva.
- Rád.. izé.. - nyöszörögtem zavarba jőve.
- Gyerünk, Lexi, mondd csak nyugodtan! Nem sértődök meg! Na, mit gondolsz rólam? - folytatta a kérdezősködést, egy még szélesebb mosollyal az arcán.
- Nem is tudom.. Egyszerűen.. Szerintem te mindenben tökéletes vagy.. Ne értsd félre, csak.. - Illetve értsd félre nyugodtan! De ezt persze nem merem megmondani, ezt csak gondolatban teszem hozzá.. Ahogy azt is, hogy szeretlek. Istenem, akkora egy lúzer vagyok, hogy az már fáj! - Ne értsd félre, csak.. kedves vagy, mindenben segítesz, okos vagy, és vicces, és.. És bárhogy jól nézel ki, a hajad mindenhogy szuper, a szemeid meg.. A kék szemeidet meg egyenesen imádom! Ez van.. - hajtottam le a fejem fülig pirulva.
Most vagy kiröhög, vagy nem.. de attól még tényleg ez van! Azt kérte mondjam el mit gondolok róla.. Hát ez az igazság, egy picit finomítva. Csak a 'Mindenkinél jobban szeretlek, Boo Bear!' maradt le a végéről. De most már mindegy..
Azt vártam, hogy végre felnevessen, ellökjön magától egy 'Te nem vagy normális!' kiáltással, és azt mondja, hogy inkább hazamegy, mert kiborítja az előbbi válaszom.
Azonban egészen más történt, mint amire számítottam..
- Lex.. - lehelte, és az állam alá nyúlva felemelte a fejem.
Teljesen védtelenné váltam, szabadon megláthatta az arcom egyre vörösebbé váló színét. Ám hatalmas szerencsémre ő a paradicsom színű pofim helyett inkább a szemeimet nézte..
- I-igen? - kérdeztem remegő hangon.
- Gyönyörű vagy, ha elpirulsz.. - mosolyodott el, majd közeledni kezdett.
Az arcunk közötti távolság csak csökkent és csökkent, az én szívem pedig ettől egyre hevesebben vert, és azt vártam, hogy megcsókol.. De az utolsó pillanatban irányt váltott a szája, és az orromra nyomott egy puszit.
Keserűen mosolyogva vettem tudomásul, hogy ezt bebuktam. Szó szerint. A csalódottságomat persze azért próbáltam leplezni előtte, mert nem tudtam volna (számára) elfogadható magyarázattal szolgálni rá.
Amint elhajolt tőlem, elfordultam és a padlóra szegeztem a tekintetem.
- Sajnálom, ha mást vártál, vagy nem is tudom mit mondjak.. - kezdte rekedten - Az a baj, hogy fogalmam sincs arról, hogy mit vársz tőlem, Lexa! - fakadt ki végül.
- Semmit, semmit az ég világon, Lou.. - ráztam meg a fejem erőltetetten mosolyogva, és igyekeztem elrejteni előle a könnybe lábadt szemeim. - Gyere, nézzük meg azt, amit Harry hozott, vagyis a.. az Oroszlánkirályt?! Ez komoly?! Ilyet hozott be nekünk?! - nevettem fel, ezúttal már őszintén.
Elég vicces, hogy Haz Disney meséket hozott be nekünk.. Biztos rossz polcot nézett, amikor (valószínűleg) félálomban bedobált néhány DVD-t egy szatyorba.
- Úgy tűnik igen. - mosolyodott el Lou is, majd betette.
- Akkor nézzük. - dőlt hátra az ágyon, és átkarolt.. volna, de nem hagytam.
- Lexi, most meg mi bajod? - döbbent meg.
- Ezt nem szabadna. - fordultam felé.
- Mármint mit? - húzta fel a szemöldökét. - Nem ölelhetlek át? Nézd, értem, hogy lelkiismeretes vagy, és nem akarsz okot adni azokra a pletykákra, de ennek semmi köze hozzá! Figyelj, ez nem jelent semmit! - szorított magához, majd az arcomat kezdte el fürkészni, a reakciómra várva.
- Igazad van, tényleg semmit sem jelent.. Bocs, hogy fenn akadtam rajta. - sóhajtottam fel megadóan. Iszonyúan kellett erőlködnöm ahhoz, hogy meg se rezdüljön az arcom, mert belül már rég zokogtam miatta..
Szörnyen fájt, hogy ez nem jelent neki semmit.. Semmit! De hiszen megölel! Miért nem érez semmit?! Bezzeg én.. A fenébe is! Még hogy én fosztom meg Elt mindentől! Pff.. Ő vette el tőlem Lout, és eddig úgy néz ki, hogy elég (vagy inkább túlontúl?) sikeresek voltak Karennel..
Nem tudom -illetve csak nem akarom- elhinni azt, amit mond. Kösz szépen, Boo, kurva jól esik az, hogy megölelsz (egészen pontosan átkarolsz), és azt mondod, hogy az egész nem jelent semmit! Kibebaszottul jól esik ez, mondhatom!
*** Este ***
Egész nap rajzfilmeket bambultunk Louval (ezért még tuti kinyírom Harryt!), a végére már mindketten halálra untuk magunkat.
Azt hiszem éppen Pán Péter (Mondom, hogy Hazza holnap halott lesz!) kiabált valamit, amikor Louis telefonja megszólalt.
- Ki keres? - kérdeztem, és amíg a válaszára vártam, legalább nem kellett néznem a filmet.
- A bátyád. Gondolom látott valamit a tv-ben rólad, vagy Harry nem tudta befogni a száját.. Szóval, ha most felveszem, akkor valószínűleg meg kell majd nyugtatnom őt azzal kapcsolatban, hogy nincs köztünk semmi.. Király! - nevetett fel Lou, és kínjában a hajába túrt.
Ez utóbbi mozdulata egyébként leírhatatlanul jól nézett ki, csak sajnos a látványnál a szavai erősebb hatást gyakoroltak rám.
- Tedd, amit tenned kell, Louis. - erőltettem mosolyt az arcomra, és megállítottam a filmet.
Ahogy Lou egy nagy sóhaj kíséretébe fogadta Niall hívását, én felpattantam az ágyról, és az infúzióm (hogy ez is minek van még bennem?!) lecsatolása után az ablakhoz sétáltam.
Minél távolabb voltam Louistól, annál könnyebb volt harcolni a könnyeimmel.. Legalábbis azt szerettem volna, ha így van.
Lehunyt szemekkel, keservesen kínlódva küzdöttem a torkomat fojtogató sírással.
Amikor a legnehezebb részen már túl voltam, kinyitottam a szemeimet, hogy kinézhessek az ablakon, és ezáltal elterelődjön a figyelmem róla.
Ezzel csak egy probléma volt: a fejem tetejéig párás volt az egész (hogy mitől, azt nem tudom). Bosszankodva vettem tudomásul, hogy nem látok semmit.
Viszont néhány perc gondolkodás után rajzolni kezdtem rá. Egy szívet. És elkezdtem beleírni egy nevet. Az első betűt, az 'L'-t, sikeresen befejeztem, de még az 'o' leírása előtt eszembe jutott, hogy ezt valószínűleg az érintett személy is látni fogja.. A francba!
Pár perc elteltével azonban kitaláltam egy zseniális javítási módot: az én nevemet! Gyorsan folytattam a szót (igaz, most már remegő kézzel), és így viszonylag hamar kész lettem a 'Lexi' feliratommal. Hát, nem a legtökéletesebb, de ez van..: Egy szívben az én nevem, a kórház egyik ablakán. Éppen abban a kórteremben, ahol Louis talán pont az előbb mondta el a bátyámnak, hogy nincs kettőnk közt semmi. Szép. Sőt, csodálatos! Ennél már csak az lett volna szánalmasabb, ha az ő nevét írtam volna a szívbe, úgy, ahogy azt eredetileg terveztem.. Igen, ez vagyok én, egy rakás szerencsétlenség. És még sajnáltatom is magam hozzá, fantasztikus, de komolyan!
Ahogy a művem bámultam, éreztem, hogy néhány könnycsepp gurul végig az arcomon. Hiába, nagyon hiányzik az én Boom, és egy idő után már nem bírok uralkodni magamon.
Hirtelen azonban váratlan dolog történt..
Louis szemszöge:
- Ki keres? - kíváncsiskodott Lexi. Te jó ég, ilyenkor mindig olyan aranyos fejet vág! Állj, Louis, te nem vagy magadnál! Hogy jutnak ilyenek az eszedbe?!
- A bátyád. Gondolom látott valamit a tv-ben rólad, vagy Harry nem tudta befogni a száját.. Szóval, ha most felveszem, akkor valószínűleg meg kell majd nyugtatnom őt azzal kapcsolatban, hogy nincs köztünk semmi.. Király! - nevettem fel, és kínomban a hajamba túrtam.
Igen, kínomban, mert nem akartam hazudni az egyik legjobb barátomnak.. Épp elég volt szegény húgának azt lódítani, hogy nem jelent semmit nekem, ha átkarolom..!
Valójában magam sem tudom, hogy mi van közöttünk Lexával, de több, mint barátság, az biztos. Ennek ellenére muszáj azt mondanom Niallernek, hogy a húga engem egyáltalán nem érdekel.. Basszus, miért nem tud hidegen hagyni Lexi? Miért?! Van barátnőm, az istenért! Mégis folyton arra gondolok, hogy holnap délben vége.. Vége a vele töltött napjaimnak, mert El újra rám akaszkodik, ha hazamentünk.. De én ezt nem akarom! Csak azt tudnám, hogy miért! Miért, a rohadt életbe is?! Miért nem segít senki visszaemlékezni? Akkor biztos minden könnyebb lenne! Vagy csak áltatom magam ezzel? Nem tudom.. Basszus, ez így egyáltalán nem fair, nem tudok semmit se biztosan!
- Szia, Niall. Miért hívsz? - szóltam bele végül a készülékbe, miután egy nagy sóhaj kíséretében fogadtam a hívását.
Láttam, hogy erre Lexa idegesen(?) felpattan, és az infúziót leszedve magáról az ablakhoz rohan.
Hát neki meg mi baja? - néztem utána értetlenül.
- Harry elmondta, hogy láttátok délelőtt azt a hülyeséget Lexiről. Hogy van az én egyetlenem? - kérdezte aggódva a szöszi.
- Jól van, nem kell aggódnod, épp a Pán Péter végénél járunk. - nyugtattam meg.
- Ó, akkor jó. Szegény biztos kikészült attól, hogy mindenféle idióta románcot találnak ki neki.. - röhögött.
- Hát igen, nem örült neki. - nevettem vele én is, bár hozzá kell tennem, elég erőltetetten(..).
- Még jó, hogy ebből egy szó sem igaz! Te meg ő?! Ugyan már, kész vicc az egész! Sőt, rosszul mondtam, ez még viccnek sem jó! - vihogott tovább a vonal másik végén.
- Igen, igazad van. - értettem egyet fancsali képpel, és próbáltam egy kis életet vinni a hangomba.
- Ú, most jut eszembe, fel kell hívnom Demit! Bocsi, szia! - hadarta, és le is tette. Hát oké..
A telefonomat aztán a zsebem mélyére süllyesztettem, és kíváncsian pillantottam Lexi felé.
A lány szótlanul bámulta az ablakot, és rajzolt rá(?). Halkan elkezdtem felé osonni, és menet közben összeszorult torokkal vettem észre, hogy néhány könnycsepp folyik végig a (szerintem) tökéletes, hibátlan arcán.
Ahogy mögé értem és megláttam a művét, elmosolyodtam. Elmosolyodtam, mert belül éreztem, hogy nem teljesen azt írta, amit akart.. Onnan tudtam ezt megállapítani, hogy az 'L' betű egy kicsit távolabb helyezkedett el a többitől, és ennek írásakor valószínűleg még nem remegett a keze(..).
Hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem valamire.. Valamire, amit aztán meg is tettem..
Lexa szemszöge:
Hirtelen azonban váratlan dolog történt..
Két meleg kar kulcsolódott a derekamra, és egy fej hajolt előre a vállam felett. Az illető teljesen hozzám simult hátulról, meleg leheletével csiklandozta a nyakam.
Louis az, semmi kétség, mert az egész testem remeg, a bőröm egyre forróbb, valamint mindjárt szívrohamot is kapok.. (Ez utóbbihoz egy észrevétel: nem olyan nagy gond, hiszen kórházban vagyunk :'DD)
- Szép lett.. - suttogta, a bőröm pedig jólesően bizsergett a közelsége miatt.
- Köszi. - mosolyodtam el keserűen.
- Bár.. szerintem így nem teljesen jó. Hadd javítsam ki! - kérte mosolyogva, miközben az arcát lágyan az én -mostanra forró és totálisan vörös- arcbőrömhöz nyomta.
Erre elakadt a lélegzetem, és egy hang sem jött ki a torkomon, így válaszképpen kénytelen voltam bólintani egyet.
Éreztem az arcomon, ahogy a mosolya még szélesebbre húzódik, és meglepődve tapasztaltam, hogy az egyik kezét elvette a derekamról, és végigsimított vele a karomon. A csuklómhoz érve aztán a meleg tenyerét a kézfejemre rakta, és óvatosan megfogta a mutatóujjamat, majd felemelte a kezeinket. Ekkor esett le, hogy mit is csinál igazából: az én ujjamat akarja "ceruzának" használni.
A kezemmel az általam készített szív fölé írta a saját nevét, majd egy nagy szívet rajzolt, amibe az én művem is belekerült.
Valahogy így nézett ki az ábra, a kis szívben Lexi, a nagy szívben meg Lou nevével.. - a szerk.
- Na, így tökéletes.. És valósághű. - súgta elégedetten.
- Tényleg? - kérdeztem halkan, felcsillanó szemekkel, és közben azon csodálkoztam, hogy képes voltam valami értelmeset is kinyögni ebben a testhelyzetben.
- Izé.. nem. Úgy értem, ahogy itt állunk. Arra illik.. - magyarázta zavartan.
- Ja, igen, persze.. - motyogtam - Én is csak erre gondoltam.
- Biztos? - fordított maga felé kíváncsian.
- Naná! Mégis mit hittél, mire gondoltam?! - játszottam el az értetlent.
- Semmit nem hittem.. - pirult el. - Csak az érdekelt, hogy te hogy értelmezted..
- Igen? Akkor elárulom: épp úgy, mint te! - színészkedtem tovább, az arcába hajolva.
Ezután sarkon fordultam, és menekülni kezdtem.. Muszáj volt, mert éreztem, hogy ez így túl sok lesz. Viszont Lou megragadta a csuklóm..
- Remek színész vagy, de neked sem megy minden. - mosolyodott el, a szemei huncut fényben csillogtak.
Egyetlen esélyem maradt a védekezésre: a támadás.. Muszáj, mert nem szabad lebuknom!
- Ezt pont te mondod? Te sem lennél rossz színész, Louis, de még gyakorolj, mert rád is rád fér! - hűtöttem le, majd elléptem tőle, és halálos nyugalomban visszafeküdtem az ágyba.
Legnagyobb döbbenetemre ő teljesen lefagyott, és vörös fejjel vakargatta a tarkóját..! Oké, én ezt nem értem! Azt tudjuk, hogy én csak megjátszom, hogy nem érdekel.. De vele mi van? Miért nem mondta azt, hogy 'Ez hülyeség, hiszen én igazat mondok, és nem színészkedek!' ?! Az kizárt, hogy ő is ugyanúgy hülyít, ahogyan én őt! Az lehetetlen, mert csak a barátjának gondol! Vagy talán már nem..?
Az ideges, csapongó gondolatmenetemet az szakította félbe, hogy belépett az orvosom, egy nővér kíséretében.
- Kedvesem, mivel holnap hazamész, ugye nem bánod, ha kiszedjük az infúziód? - mosolygott rám a pasi.
- Nem, dehogy! Már nagyon idegesít.. - nevettem fel, és a szemem sarkából láttam, hogy ezen Lou is elmosolyodott.
- Azt elhiszem. - bólintott mosolyogva, majd intett a nővérnek - Kérem segítsen, Kim.
A nő egy kedves mosollyal az arcán követte a doktor utasításait, és bár örültem, hogy végre nem lógnak ki belőlem csövek, azért fájt, amikor kiszedték a karomból.
- Nem érzi magát gyengének, Miss Morgan? - érdeklődött az orvos.
- De, egy kicsit. Pedig amikor lecsatoltam, akkor nem volt ilyen.. Ez baj? - néztem rá aggódva.
- Nem, ez normális. Szerintem aludjon egy jót, a többit majd megbeszélem a fiatalemberrel. - fordult Louis felé, aki erre komoran bólintott.
Furcsa módon hirtelen ólomsúlyúnak éreztem a szemhéjaimat, ezért lecsuktam őket, és szinte azonnal álomba merültem.
Louis szemszöge:
Aggódva fürkésztem a doki arcát, ahogy felém közelített. Vajon mit fog mondani?!
- Feltehetek Önnek egy kérdést, Mr. Tomlinson? - pillantott fel rám az orvos.
- Természetesen. - bólintottam azonnal, és a szívem összeszorult.
- Mégis mit művelt vele? Egészen a mai napig kitűnően volt, de most..
- Mi baja?! Ha nem elég erős, akkor tegye vissza azt az istenverte infúziót! - kiáltottam fel idegesen.
- Kérem nyugodjon meg, én nem így értettem. - csitított a pasi.
- Akkor? - vontam fel a szemöldököm értetlenül.
- A kisasszony gyengült, de nem fizikálisan. Lelkileg.. Látszik rajta, hogy emészti magát és teljesen össze van zavarodva. Ön tud erről valamit? - kíváncsiskodott.
- Nem, nem igazán. Nekem legalábbis nem mondott semmit, pedig nagyon jóban vagyunk. - válaszoltam elgondolkodva.
- Jóban? Mégis mennyire? Járnak, nem igaz? - ennél azon kaptam, hogy aggódva(?!) várja a feleletem.
- Nem, erről szó sincs! Közeli barátok vagyunk, ezt ő is tudja, elvégre ma is jó párszor beszédtéma volt ez, egyéb-külső okok miatt. - magyaráztam fülig pirulva.
- Akkor már értem. - bólintott komoran, és egy együtt érző mosolyt küldött az ágyon alvó lány felé.
- Egyébként, talán tudja, talán nem, de.. De én voltam az Ön orvosa is, az emlékezetvesztésénél. Esetleg beugrott már valami azóta? - váltott témát.
- Sajnos nem nagyon.. Az a baj, hogy senki sem segít rájönni, mi volt abban a pár hónapban. Esetleg a Doktor úr elmondana valamit? Kérem! - pillantottam rá esdekelve.
- Mi érdekelné? Talán utalást tehetek.. Viszont el nem árulok semmit. - mondta komolyan.
- Értem. Hű.. annyi kérdésem volt, de hirtelen mindet elfelejtettem! - nevettem fel, aztán meghallottam valamit a fejemben visszhangozni. Valamit, ami rémlett, még az otthon töltött első éjszakámon való álmomból..
- "Én szerelmes vagyok beléd, Louis William Tomlinson.." Ön sejti, hogy ezt ki mondhatta? - néztem kérdőn a pasira.
- Hogyne. Furán hangozhat, de ez a valaki azt is mondta, hogy "Nem választhat el tőled senki és semmi..", meg persze azt, hogy "Boo Bear".. És ezzel a hölggyel Ön megígértetett valamit.. Valamit, amiről biztosan tudom, hogy ő örökre be fog tartani. Éreztem én, hogy megéri hallgatózni a kórterem előtt! - kacsintott rám.
- És azt az ígéretet én is elmondtam neki, ugye? - sóhajtottam fel.
- Igen, és ne aggódjon, nem házassági vagy eljegyzési fogadalomról van szó.. Csupán egy olyan csekélységről, amely körül akkoriban az élete forgott, hisz állandóan Ő járt az ön fejében. Ahhoz pedig, hogy ezt meg tudjam mondani, nem kell se pszichológus-, se más végzettség, csak ismerni kell egy picikét az embernek nevezett csodálatos fajt. - állt fel az orvos, miközben olyan képet vágott, mint aki jól végezte a dolgát(..).
- Várjon, egy utolsó kérdés! - szóltam a kifelé induló doki után, mire ő kíváncsian megfordult - Ez a lány, nem Eleanor volt, igaz?
-Miss Calder? Rá gondol, igaz? - erre bólintottam - Nem tudom, hogy ő volt-e.. Illetve tudom, de nem mondhatom el! Talán igen, talán nem.. Miért, Ön, hogy érez?
- Fogalmam sincs. - motyogtam bosszúsan.
- Esetleg belső megérzés? Semmi? - próbálkozott tovább.
- Gyönyörűm.. - suttogtam magam elé, teljesen tudat alatt, néhány perc elteltével.
- Ő ki? Szép ez a szó, de szerintem ilyen lánynév nincs. - vigyorgott rám büszkén(?!).
- Lexi az. Néha így hívom, de ez csak úgy jön.. Nem értem, honnan, és miért. - gondolkodtam el.
- Nem muszáj érteni, elég érezni. - elmélkedett.
- Ez a mondat a szerelem tökéletes definíciója. - vigyorodtam el - Azt senki sem érti.. De a barátság érthető! És a Lexával kialakult barátságunkat én tökéletesen.. én tökéletesen.. Nem értem! - nevettem fel kínomban.
- Miért? Néha több, néha nem? - mosolygott az orvos.
- Mindig ugyanannyi.. - hajtottam le a fejem az ajkamba harapva.
- És mennyi az az annyi? - vigyorodott el.
- Sok.. Nem tudom.. - nyöszörögtem.
- Jól van, azt hiszem ennyi egyenlőre elég Önnek. - jelentette ki - De ahogy látom, a memóriája tökéletesen rendbe fog jönni.
- Komolyan? És mikor? - csaptam le rá azonnal.
- Ha eljön az ideje. - búcsúzott volna el, de ismét megállítottam.
- Tudom, hogy hívják már a betegekhez, meg minden.. De megtenne nekem valamit? - erre egy megadó sóhaj kíséretében visszasétált hozzám - Fotózzon le itt. - álltam az ablak elé úgy, hogy a "művünk" is benne legyen mellettem. Tökéletes kép.. azt hiszem.. De vajon miért hiszem azt?!
Mindenesetre gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, és pózba vágtam magam, majd mosolyogva megjegyeztem a dokinak:
- Ez megy is twitterre! Kell a meglepi Lexának, ha felébred..
- Tessék, kész is, és csak így tovább, gondolkozzon az emlékein. - adta vissza a mobilom a pasi - Ja, és a lányra meg nagyon ügyeljen!
- Ne féljen, jobban vigyázok rá, mint a szemem fényére! - intettem mosolyogva, mire az orvos végre elmehetett a dolgára.
Leültem Lexi ágya mellé egy székre, és óvatosan megfogtam a kezét. Elmosolyodtam, ahogy a békésen szuszogó arcát néztem.
- Te vagy az, Lex? Vajon te vagy az, akiről beszéltünk az előbb? -suttogtam magam elé. - Egyébként ami minket illet, nem tudom mi van.. Ne haragudj, ha összezavartalak. Bár az téged miért izgatna, hogy mi van köztünk? Te túlságosan szép és jó vagy hozzám képest, messze, magasan mindenki fölött állsz mindenben.. Nem hiszem, hogy beléd akarok szeretni, mert.. mert te tuti észre sem vennél. Szenvedni meg nem akarok amiatt, hogy egy lány teljesen magába bolondított..
Pár perccel később aztán újra beszéltem hozzá egy sort:
- Tudod, jó nekem Ellel. Jó, hiszen.. A fenébe is, dehogy jó! Hiszen NEM akarok hozzá hazamenni, NEM akarom őt felhívni, NEM akarok arra gondolni, hogy vele legyek! Attól meg a hideg is kiráz, hogy megint erőltetni akarja majd, hogy lefeküdjünk..! De persze azért jó nekem vele, elvégre elméletileg én nagyon szeretem őt..
Basszus, Tomlinson, mikor lettél ennyire befolyásolható?! Mert ha Eleanor azt mondja, hogy szereted őt, akkor az biztos úgy is van.. Te jó ég, milyen szánalmas vagyok már! Kész röhej, hogy hiszek neki, miközben alig érzek iránta valamit.. Feltéve ha érzek egyáltalán bármit is, és nem csak ő beszélte belém ezt is..!
Mivel ebből az értelmetlen gondolkozásból elegem lett, úgy döntöttem twitterezek inkább, amíg az alvó szépség fel nem ébred.. A kezét viszont érdekes módon nem akartam elengedni, hanem helyette összekulcsoltam az ujjainkat (Ez az ötlet honnan jött?!), és így bámultam a mobilom kijelzőjét.
***
- Louis.. Louis, hol vagy? - nyöszörögte álmosan Lexa.
- Itt vagyok veled, minden rendben. - hajoltam oda hozzá rögtön.
- Akkor jó. - mosolyodott el. - Mit mondott az orvos?
- Semmi érdekeset. - nyugtattam meg, és egy puszit leheltem az arcára.
- Biztos? - kérdezte gyanakodva.
- Igen, Lex, biztos. - kacsintottam rá. A lelkileg való legyengülésről nem szóltam neki, elvégre ez nem az ő hibája. Szerintem El hülyeségei zavarták meg az interjúnál.. Vagy.. vagy talán én? (Ez utóbbi lehetőség csak amolyan megérzés-szerű volt..)
- Lou.. izé.. Lou, esetleg.. öö.. - dadogott össze-vissza Lexi.
- Mit szeretnél, hmm? - nevettem el magam.
- Befeküdnél mellém? - bökte ki nagy nehezen.
- Persze. - mosolyogtam rá, és én is bebújtam a takaró alá.
- Nem vagy álmos? - néztem rá aggódva.
- Nem. Nézzünk inkább valamit! - csúszott feljebb az ágyban.
- Jó, akkor keresek valamit, te meg addig nézd meg ezt! - nyújtottam át neki a telefonom egy sokat sejtető mosoly kíséretében.
Ezután nekiálltam a Harry által hozott szatyorban turkálni..
Lexa szemszöge:
Lou úgy adta oda a mobilját, hogy a twittere volt megnyitva. Meglepődve olvastam el a legutolsó tweetjét..:
Louis Tomlinson: @Lexiii_Morgan It was a really good 'drawing-afternoon', wasn't it? :D Luv ya. <3
Anyám.. A vége valamiért különösen tetszik! Esetleg ötlet, hogy miért? :D
- Na? Megfelel? - fordult vissza hozzám Louis mosolyogva.
- Ezt még kérdezed?! - hitetlenkedtem, és vigyorogva nyomtam egy cuppanós puszit az arcára. - Én is szer.. szeret.. szere.. Én is bírlak, Lou.
A 'szeretlek' szót nem tudtam a szemébe mondani úgy, hogy barátok vagyunk.. Mert az úgy hazugság. Szeretem. Ahogy mondtam is neki a kórházban nem rég, mielőtt elfelejtett volna: "Én nem csak szeretlek, Boo.. Én szerelmes vagyok beléd, Louis William Tomlinson.."
- Öö.. Akkor jó. - mondta érdekes képet vágva. A fenébe!
- Izé.. Mit nézünk? - tereltem a szót.
- Ezt. - nyújtott át egy DVD tokot.
*** Másfél órával később ***
Ahogy vége lett a filmnek, egy hatalmasat ásítottam, amin Lou elnevette magát.
- Mi az? - értetlenkedtem.
- Nagyon aranyos voltál. - nyomott egy puszit az arcomra zavartan mosolyogva.
- Köszi.. - pirultam el.
- És most is az vagy. - vörösödött el még jobban.
- Kö-köszi.. - hebegtem.
Na jó, muszáj kiderítenem mit érez! És ennek a legjobb módja az, ha én elárulom neki, hogy szeretem.. Csak szörnyen félek attól, hogy mi lesz, ha ezzel tönkreteszem az eddig kialakult mély barátságunk..
- Louis.. - suttogtam halkan.
- Igen? - kérdezte halványan mosolyogva.
Képes vagy rá, Lexi, gyerünk! Menni fog, csak csináld! Gyerünk!
- Louis, mondanom kell valamit.. - simítottam végig az arcán remegő kézzel.
- Mondd csak nyugodtan.. - lehelte szélesen mosolyogva.
- Louis, én.. én.. tudnod kell, hogy én.. Na jó, hagyjuk, nekem ez nem megy. - dőltem le a párnára és keserűen bámultam a plafont.
- Lex, mi a gond? Nem nevetlek ki, ha attól félnél! - mondta komolyan.
- Tudom, csak.. valamiért képtelen vagyok elmondani. - nevettem fel kínomban.
Képtelen vagyok rá, mert félek, hogy ő nem így érez. Amire sajnos túl nagy az esély..
- Hát jó. - ült fel mellettem.
Tudtam miért megy, ezért nem ijedtem meg különösebben. Ahogy sejtettem, lekapcsolta a lámpát, aztán visszabotorkált hozzám.
- Jó éjt.. - húzott magához, a kifejezéstelen hangja viszont már nagyon megrémített.
- Haragszol? - fordultam felé szomorúan. - Bocsi, hogy nem mondtam semmit..
- Semmi bajom, elvégre bírjuk egymást, nem? - erőltetett mosolyt az arcára.
- Nem, nem bírjuk. - ráztam meg a fejem, aztán lesütött szemmel folytattam - Szeretjük. Szeretjük, mert szeretlek..
Milyen kár, hogy ezt ő nem úgy érti, mint én..!
- Nézz a szemembe. - kérte halkan, én pedig szó nélkül megtettem ezt.
- Ha te is kitudod mondani azt, amitől félsz, akkor én is megmerem kérdezni, hogy.. Hogy miért szeretek ennyire a közeledben lenni?
- Nem tudom, neked van ötleted? - húzódtam hozzá közelebb, az egész testemmel felé fordulva.
Erre ő is az oldalára fordult, és amint találkozott a tekintetünk, elvesztem a kék szemeiben..
- Fogalmam sincs róla.. Nem értem, csak egyszerűen érzem. - magyarázta, a fejünk között néhány centi volt csupán.
- Úgy, mint a szerelmet szokás? - kérdeztem, a szívem pedig még hevesebben vert, mint eddig. Talán most majd erről eszébe jutok..
- Igen, pont úgy.. - merengett el.
- Min gondolkodsz? - kíváncsiskodtam suttogva.
- Azon, hogy miért akarlak ennyire megcsókolni mostanában, főleg, amikor közel vagy.. - bökte ki végül, miután lehunyta a szemeit, hogy ne lássam(?).
- Lou, nézz rám! - erre félig kinyitotta a kék szemét, és félve rám sandított, de szinte minden aggodalma elszállt, ahogy a tekintetünk egymásba fonódott.
- Mit érzel, ha ilyen közel vagy hozzám? - mosolyodtam el.
- Azt, hogy megőrülök, ha nem hajolok még közelebb.. - vallotta be, és a fejünk közötti amúgy is kis távolságot egy centire csökkentette. - De ezt nem szabadna. - hunyta le újra a szemeit.
- Miért? - kérdeztem halkan.
- Mert Eleanor.. és.. mert barátnőm van.. és a bátyád megölne.. és.. - nyöszörögte.
- Lou, én is megakarlak csókolni! - böktem ki elvörösödve.
- Ne haragudj.. - nézett rám szomorúan.
- Nézd, Louis, én megcsókollak.. Muszáj, már nem bírom. - suttogtam az ajakiba - Ne félj, rám foghatod, lehet az én hibám, nem kell, hogy bűntudatod legyen, csak kérlek hagyd, hogy - itt félbeszakított azzal, hogy a száját az enyémre tapasztotta.
Néhány másodperccel később leesett neki, hogy mit is tett, de mivel elmosolyodtam, nem húzódott el, hanem félve megnyalta az alsó ajkam. Erre a szám automatikusan elnyílt, ő pedig a nyelvével bátortalanul megkereste az enyémet. Ahogy találkoztak, lassú táncba kezdtek, az én gyomromban pedig újra feléledtek a pillangók.. Végre felébredhettek azok is, akik Lou szimpla ölelésére nem reagáltak.
Egyre jobban belemelegedtünk a dologba, szinte éreztem a testünk között a vibrálást. Ez Louisnak is feltűnhetett, mert a derekamnál fogva húzott közelebb magához.. Ahogy a testéhez simultam, jólesően belesóhajtottam a csókunkba, amin ő csak elmosolyodott, és még vadabbul csókolt tovább. Egy kis idő után nem bírtam megállni, hogy ne túrjak a hajába, ezért az ujjaimat szenvedélyesen a tincsei közé vezettem. Erre már ő is hanggal reagált, mert halkan az ajkaimba nyögött.
Pár perc után már egyikünk sem kapott levegőt, de ez nem zavart minket, folytattuk tovább, "végkimerülésig". Lou anélkül hogy elszakadt volna tőlem, maga alá fordított, és így félig-meddig már rajtam feküdt. Amikor az oxigén hiánya miatt kénytelenek voltunk elszakadni egymástól, mosolyogva nézett le rám.
A szemei ragyogtak, miközben mindketten kapkodtunk a levegő után. Hirtelen aztán a mosolyát felváltotta az értetlenség..
- Lexi, ez mi volt? - kérdezte zavartan, a szavai hatására pedig megállt bennem az ütő.
- N-nem tudom.. - motyogtam, miközben a csalódottságomat próbáltam leplezni. Egyszer csak eszembe jutott valami, ezért gyorsan visszakérdeztem - Miért, szerinted mi volt?
Louis lágyan a fülem mögé tűrt egy rakoncátlan tincset, és ezzel együtt gyengéden végigsimított az arcomon. Ezután lassan lehajolt a fülemhez..
- Szerintem ez volt a világ legtökéletesebb csókja.. - suttogta, forró lehelete égette a bőröm.
Ezután csak azt éreztem, ahogy puha ajkait a fülem mögötti érzékeny részre nyomja. Apró puszikat adott, és haladt lefele végig a nyakamon.
- Louis.. - sóhajtottam fel.
- Hmm? - hajolt el tőlem mosolyogva.
- Esetleg megcsókolhatnálak még egyszer? - motyogtam.
- A-a, az előbb sem te voltál, hanem én! - rázta meg a fejét mosolyogva - És most is én leszek az!
- Lou, ugye nincs bűntudatod? - kíváncsiskodtam. Régen nem volt, pedig csókolóztunk már párszor(..) akkor is Eleanor háta mögött.
- Nincs, és remélem neked sem. - mosolyodott el.
- Nekem sincs. - vigyorogtam.
- Helyes. - tapasztotta a száját ismét az enyémre.
Ezúttal nem volt olyan félénk, mint az előbb: most már vadul téptük egymás ajkait, a külvilágot teljesen kizárva.
Hiányzott már, hogy megcsókoljon, semmi kétség, na de hogy ennyire! Már nem is emlékeztem arra, hogy ennyire jó, ha megszűnik köztünk a távolság.. Szeretem, minden nappal egyre jobban.. Muszáj emlékeznie! Muszáj, mert szükségem van rá.
Hosszú percekig csókolóztunk, folyton újra és újra, nem számított senki és semmi..
***
Egymással szemben feküdtünk, az arcunk alig 10 centire volt egymástól.
- Jó éjt, Lexi.. - mosolyodott el Lou.
- Jó éjt.. - suttogtam, és lehunytam a szemeimet.
Egyenlőre még nem tudtam elaludni, ahhoz túlságosan is boldog voltam. Egyre közelebb kerülök hozzá, érzem!
Kb. 5 perc telhetett csak el, amikor Louis halkan megszólalt.
- Lex, alszol?
- Nem. - nevettem fel, és rápillantottam.
- Fordulj meg, kérlek! Fordíts nekem hátat. - nyöszörögte.
- Miért? - kíváncsiskodtam, de megtettem, amit kért.
- Mert nem tudok úgy aludni, hogy folyton az jár a fejemben, hogy egy kicsit előre hajolok és már meg is tudlak csókolni.. - súgta a fülembe rekedten.
- Pedig egész jól hangzik.. - fordítottam felé a fejem mosolyogva.
- Tudom, de aludnod kell. - puszilta meg a szám.
- Azt tudok máskor is. - vontam vállat elpirulva.
- Fáradtnak tűnsz, szóval aludnod kell. - közölte szigorúan.
- Kár. - biggyesztettem le az ajkaim.
- De még milyen nagy kár! - mosolyodott el - Hidd el, ha nem kórházban lennénk, nem ellenkeznék ennyire.
- Holnap hazamegyünk.. - gondolkodtam el az ajkamba harapva.
- Igen, csak akkor ott lesz.. - kezdte, mire én mérgesen félbeszakítottam.
- Igen, ott lesz El, felfogtam! - morogtam - Jó éjt.
- Lexa, én úgy értettem, hogy..
- Csak hagyj aludni. - nyöszörögtem csalódottan.
Erre ő nem mondott semmit, én pedig lassan álomba merültem. Mielőtt ténylegesen elaludtam volna, még éreztem, hogy néhány könnycsepp végigfolyik az arcomon.. Eddig tartott volna ez a nagy 'egymásra találás'? Ne már! Akkor inkább meg se történjen az ilyen, és akkor kevésbé fáj, hogy nem érez irántam semmit!
Louis szemszöge:
Miután hallottam, hogy már egyenletesen szuszog, halkan befejeztem a félbehagyott mondatom.
- Csak akkor ott lesz a bátyád.
Hiába szerettem volna még gondolkodni egy kicsit azon, hogy miért vonz ennyire Lexa, nem tudtam, mert úrrá lett rajtam a fáradtság és én is elaludtam.
Szörnyű álmom volt, arra ébredtem csak fel, ahogy Lexi nyöszörög a karjaimban.
- Lou, mi a baj? Miért szorítasz ennyire?
- Bocsi. - motyogtam bűnbánóan és elengedtem.
- Mi történt? - fordult felém az egész testével.
- Rosszat álmodtam, ennyi. - próbáltam lezárni a témát.
- Tényleg? És mit? - kérdezte biztatóan rám mosolyogva.
- Azt éltem át újra, amikor Emily megölt téged.. Csak most nem éledtél fel, bármit mondtam vagy csináltam.. És az orvosok sem tudtak újraéleszteni.. - böktem ki egy nagy sóhaj kíséretében.
- De itt vagyok, és semmi bajom, hála neked. - húzódott közelebb hozzám egy hálás mosollyal az arcán.
Lexa szemszöge:
- Annyira szörnyű volt, ahogy elveszítettelek.. - vallotta be Lou.
- Tőlem nem szabadulsz meg olyan könnyen.. - nyomtam egy puszit az arcára - Itt leszek.. veled.. mindig.. ne félj.. - majdnem minden szó után egy újabb puszit adtam neki, lefelé haladva a nyakán.
A legérzékenyebb pontra direkt egy nedves csókot hintettem, amire egy halk nyögéssel reagált.
- Honnan tudtad, hogy az a pont ilyen..? - nézett a szemembe kíváncsian.
- Mondjuk úgy, hogy ismerem a nyakad. - kacsintottam rá nevetve.
- Na de ennyire? - vonta fel a szemöldökét hitetlenül.
- Igen. - nyomtam egy hosszú puszit a szájára, és lehunytam a szemeimet. - Próbálj meg aludni, Lou..
- Jó éjt. - válaszolt mosolyogva.
*** Reggel 10 ***
- Délben jönnek Niallék, ugye? - kérdeztem a mosdóból éppen visszaérkező Louistól.
- Igen, miért?
- Csak úgy. - vontam meg a vállam.
- És, mit csináljunk addig? - váltott témát vigyorogva.
- Mondjuk.. - itt berontott egy nővér.
- Alexa Morgan? Louis Tomlinson? - lihegte. Mi van, lefutotta a maratont, vagy mi?
- Igen? - szólaltunk meg kórusban.
- Jöjjenek.. velem.. Destiny.. - zihálta, mire én kipattantam az ágyból.
- Hányas kórterem? - kíváncsiskodott Lou.
- Csak kövessenek. - intett egyet, majd ismét futni kezdett a folyosón, mi pedig Louisval utána.
Két emeletet rohantunk fel a lépcsőkön, aztán mindenfelé kanyarogtunk, de végül megtaláltuk a kislányt és a szüleit.
- Destiny? - kérdeztem remegő hangon.
- Most fogják lekapcsolni a gépről. - magyarázta az apa keserűen.
- Látni akart titeket. - motyogta az anyuka a sírástól fojtott hangon.
Erre Lou szó nélkül mellém lépett és átkarolta a derekam, így sétáltunk oda az ágyhoz.
- Annyira aranyosak vagytok. - mosolyodott el erőtlenül a kislány.
- Mit szeretnél, kicsim? - mosolygott rá kedvesen Lou.
- Látni.. titeket.. együtt.. - vallotta be félve.
- Drágám, ezt hogy érted? - kíváncsiskodott az apja.
- Egy csók.. Ti vagytok a kedvenceim. - suttogta Destiny.
- Édesem, ilyen nem kérhetsz tőlük! - szólt rá az anyja, miközben bocsánatkérően pillantott ránk.
- Igazából ez nem rajtam múlik.. Louisnak van barátnője, szóval.. - itt Lou félbeszakított.
- Na, Eleanoron aztán nem fog múlni a dolog! - jelentette ki, és az ajkait az enyémekre nyomta.
Gyengéden csókolt meg, a derekamnál fogva magához húzott és az oldalam simogatta. Természetesen viszonoztam, és a karjaimat a nyaka köré fontam. Igyekeztünk nem annyira belemerülni, hogy elfajuljon a dolog, ezért fél perc után elszakadtunk egymástól.. Viszont éreztem, hogy még ő is tudná folytatni(..).
- Én mondtam, anya. - mosolygott Destiny.
- Öö.. Tényleg jól néztek ki. - mondta zavartan a nő.
- Nézzék, nem szívesen mondom ezt, de itt az idő. - lépett be az ajtón egy idős doki.
A szülők némán bólintottak, a kislány pedig halványan mosolyogva felénk nyújtotta az egyik kezét.
Louisval értettük a célzást, és megfogtuk az apró kezecskét.
A szülei a másik oldalán ugyanezt tették, és szomorúan ölelték meg egymást. Lou lágyan átkarolt, hogy egy kis erőt adjon, de így sem ért sokat vele, mert a szemem már könnybe lábadt.
- Sajnálom. - hajtotta le a fejét az orvos. - Mehet?
- Igen. - szólalt meg még egyszer utoljára azon az aranyos, csilingelő hangján Destiny.
A doki elgyötört arccal megnyomta a gombot, így a gép leállt. A kislány keze egyre hidegebbé vált, és immár élettelenül nyújtózkodott a magasba, mert mi fogtuk.
- Részvétem. - motyogta a férfi, aztán kiment.
A nő csendesen sírt, az apuka pedig könnyes szemmel próbálta vigasztalni.
- Nagyon sajnálom. - suttogtam én is. - Tudom mennyire fáj ez.
Erre érdeklődve kapták fel rám a fejüket.
- Kérem ne higgyék azt, hogy itt van ez a 18 éves lány, előtte az élet, és mit sem tud a fájdalomról. Ez így nem igaz.. Mivel úgy látom önökön, hogy képesek titkot tartani, elmondom azt, amit eddig csak a fiúk tudtak rólam. Onnan tudom, hogy mennyire fájdalmas dolog ez, hogy 15 évesen megerőszakoltak. Terhes lettem, de amikor a 2. hónapban jártam, autóbalesetet szenvedtünk, amiben anyukám azonnal meghalt, én pedig elveszítettem a babát. Én 2 hétig voltam kómában, aztán még 3 hétig tartottak benn. Utána meg egyszerűen árvaházba kerültem. A barátnőmmel közösen örökbe fogadtak minket, így kerültem Londonba. - meséltem összeszorult torokkal - És el sem tudom képzelni milyen az, ha évek elteltével veszíted el a gyermeked.. Én azt sem tudtam, hogy fiú-e, vagy lány, soha nem is láttam, mégis a mai napig fáj. Fogalmam sincs arról, mekkora lehet ez a fájdalom az enyémhez képest..
Erre egyikük sem mondott semmit.
- Valamint, ezt most nem sajnálatból mondom, de kérem fogadják el azt a pénzt, amit a fotózásért kaptam. Nekem nincs rá szükségem, és bár nem tudom hogyan állnak anyagilag, örülnék, ha elfogadnák. Tényleg nagyon sajnálom. - töröltem meg a szemem, és intettem Louisnak, hogy menjünk.
- Lexa! - szólt utánam a nő remegő hangon - Mindent köszönünk, és tudnia kell, hogy a lányom nem is választhatott volna jobb példaképet. - mosolygott rám hálásan.
- Én köszönöm. - nyögtem ki nagy nehezen, aztán kiléptünk a teremből.
Lou megfogta a kezem, és így sétáltunk végig néma csendben a folyosókon, vissza a saját szobámig.
Ott Louis szó nélkül az ágyra ült és az ölébe húzott, én pedig a vállába fúrt fejjel zokogni kezdtem.
- Büszke vagyok rád, Lexi. - simogatta a hátam nyugtatásképpen.
***
- Ez nagyon rendes volt tőled. - puszilta meg a homlokom, miután már sikeresen lehiggadtam.
- A múltat azért mondtam el nekik, hogy ne azt gondolják, hogy 'itt van ez az elkényeztetett kis liba, mit sajnálkozik ez nekünk, nem tud ő semmit'. - mosolyodtam el keserűen.
- Ebből semmi sem igaz rád, kicsim. - suttogta Lou elvörösödve. A becenév hallatán az én arcom is kezdett más színt ölteni.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá.
Ahogy mélyen a szemebe nézett, lassan közeledni kezdett a fejével, ám mielőtt még megcsókolhatott volna, kiabálást hallottunk a folyosóról.. Még hozzá Harryét.
- Ne haragudj. - másztam ki az öléből, mire ő csak csalódottan megrázta a fejét.
Épp időben másztam ki Louis karjaiból, ugyanis ahogy a talpam földet ért, úgy rontott be az ajtón Hazza, a bátyám elől menekülve. Legalábbis erre következtetek abból, hogy visított, miközben Niall liluló fejjel üldözte..
- Nialler, mi a baj? - álltam védelmezően Harry elé.
- Nekiállt arról áradozni, hogy milyen jó a segged, és hogy remekül nézel ki melltartóban, meg hasonlók.. Tudom hogy jártatok, de ez a bátyádnak azért túl sok információ. - magyarázta.
- É-értem. Hát Harold, legközelebb fogd be a szád. - fordultam szúrósan az emlegetett szamár felé.
- Bocsi. - húzta össze magát megbánóan.
- Akkor indulhatunk? - állt fel az ágyról Louis.
- Persze, végre hazajön a hugicám! - kapott fel vigyorogva Niall.
- Igen, csak tegyél le. - nevettem.
Ezután megfogtuk az összes cuccom, és elhagytuk a kórházat.
A folyosón kifelé menet még intettünk egyet az orvosomnak, aki egy kacsintással jelezte, hogy minden rendben.
Mivel Harry vezetett, és Nialler beült előre, Louval ketten a hátsóülésre szorultunk. De ezt valahogy én egyáltalán nem bántam.. És Louis sem túlságosan, mert óvatosan megfogta a kezem.
Rámosolyogtam, mire ő csak elpirulva lehajtotta a fejét. Te jó ég, sürgősen beszélnem kell vele!
Ennyi lenne egyenlőre! ^^ Úgy nézzétek, hogy wordben 37 oldal, és 11 220 szó. :)) Remélem tetszett, komizni, csillagozni ér! ;)
U.i: A kövi résznek már most nekiállok és szerintem vasárnap estig be tudom fejezni :)) Attól függ, hogy mennyit kell tanulnom, plusz meddig leszünk este a szomszédoknál ilyen 'pót szilveszteres' akármin. :) Viszont az már csak a szokásos hosszúságú lesz.. :$
U.i2: Nagyon boldog 20. szülinapot Zayn! <333
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése