~128. Holmes Chapel (1.rész)

Sziasztok! :)

Továbbra is köszönöm, hogy ennyien itt vagytok még velem, és a kitartásotokat mindenképp szeretném meghálálni. Kisebb célkitűzésekbe kezdtem, először a heti 1 résszel, aztán ha már túl lendültem ezen a holtponton, igyekszem még sűrűbben hozni a fejezeteket, bár a hosszuk kicsit csökkenni fog (a mostanihoz hasonlóra, de a 10 oldalt mindenképp el fogja érni) :))

Jó olvasást, és sok sikert a jövő héthez! ;) <3

U.i.: Ezt a fejezetet azoknak ajánlom, akik szombaton felvételit írtak, remélem mindenkinek jól sikerült! :))

~128. Holmes Chapel (1.rész)

Lexa szemszöge:

Reggel, amikor felébredtem, egy hatalmas ásítás kíséretében nyújtózkodtam egy nagyot, és álmosan körülnéztem a szobában. Az első dolog, amit megpillantottam, egy mogyoróbarna szempár volt. Liam tekintete szinte nevetett, a szája sarkában mosoly bujkált, ahogy engem figyelt.

— Hogy tudsz ilyen édesen felébredni? — kérdezte a fejét csóválva, mire mosolyogva vállat vontam.

Hirtelen azonban nyoma veszett az előbbi vidámságnak, a vonásai megkeményedtek, az arca elkomorult, a szemei pedig megteltek szomorúsággal és együttérzéssel.

— Hallottam, amit éjjel kérdeztél… Én… egész hajnalban ezen gondolkodtam, képtelen voltam aludni — vallotta be.

— Arra célzol, hogy elveszítettem-e Niallt? — kérdeztem halkan, ő pedig egyetlen, határozott bólintással felelt.

— Tudod, próbáltam rájönni, hogy pontosan hogyan értheted ezt… Mármint, hogy milyen szempontból kérdezed… Niall nagyon szeret téged, éppen ezért nem értem, hogy juthat egyáltalán ilyen az eszedbe, és… — sorolta, közben tanácstalanul rám nézve.

— A bizalma. Elveszítettem a bizalmát — szakítottam félbe, fájdalmasan felsóhajtva. — Nem hiszi el többé a hazugságaimat, ez tegnap világossá vált, és… Azon gondolkodtam, hogy mi van, ha a bizalmával együtt talán őt is elveszítettem?

— Nehéz kérdés — merengett el Liam. — Tudod, szívesen megnyugtatnálak, de biztos, hogy van oka annak, hogy így érzed… Lehet, hogy elvesztetted, de hogy nem örökre, abban viszont teljesen biztos vagyok! — mosolygott rám végül biztatóan.

— Arra is gondoltam, hogy őszintén beszélek vele mindenről… Louisról, rólam, az érzéseimről… De csakis miután minden tisztázódott a fejemben a jövőnket illetően! Amíg semmi sem biztos, nem akarom feleslegesen felidegesíteni — magyaráztam.

— Szerintem ez jó ötlet — mosolyodott el Liam, és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra. — Nagyon büszke leszek rád, ha megléped ezt a komoly lépést.

— Köszi, Li — öleltem meg hálásan. — Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled!

— Addig pedig, élvezd ki, hogy még tart ez az egész Louis és közted, rendben? Fedezlek titeket, ha kell, te is tudod! — kacsintott rám. — Ígérd meg, hogy kihasználod, amíg még a tiéd!

— Ő mindig az enyém marad, Liam, de ígérem, és köszönöm! — pusziltam meg boldogan.

***

Miután a reggelit követően könnyes búcsút vettünk Liam szüleitől, na meg persze Ruthtól és Nicolától, visszaszálltunk a két autóba, és már indultunk is tovább Holmes Chapelbe.

Én ismét Harryvel, Niallel, és Louissal utaztam együtt, a két gerlepár pedig a másik kocsit birtokolta. Az út viszonylag hamar elment, olyannyira, hogy ebéd előtt fél órával már be is kanyarodtunk a Styles-rezidencia előtti felhajtóra.

Alig állította le Harry a motort, amikor már nyílt is a ház ajtaja, és két gyönyörű nő lépett ki rajta, fülig érő szájjal.

— Kisfiam! — kiáltott fel boldogan az egyikük, bár a meghatottságtól elcsuklott a hangja. Kitárta a karjait, Hazza pedig szinte száguldott hozzá.

— Anyu, már úgy hiányoztál! — zárta szorosan az ölelésébe Harry, a hangja megremegett.

Mosolyogva néztem, ahogy Hazz, a heves tiltakozással mit sem törődve, felkapta az anyukáját, és megpörgette a levegőben. Amikor végül letette, a szemrehányó, korholó tekintet láttán mindenki kuncogással próbálta tompítani a nevethetnékjét.

— Na, szépen vagyunk ám! Engem bezzeg köszönésre sem méltatsz! — lépett oda Harryhez a másik, jóval fiatalabb, szintén irigylésre méltóan gyönyörű lány.

— Gemma! — kapta fel őt is Hazza boldogan, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára.

— Na jó, talán megbocsájtok — vigyorgott rá a lány, mire Harry felnevetett.

Mosolyogva csóváltam meg a fejem a jelenet láttán, bár a figyelmem aztán egy pillanat alatt elterelődött a „meghitten” csevegő testvérpárról, amikor is meghallottam, hogy kinyílik a kocsi másik ajtaja… Komolyan, úgy kaptam fel a fejem a kilincs apró kattanására, mint egy éhes, vadászó macska az egércincogásra, még akár egy zajos nagyváros kellős közepén is… (Tudom, szörnyű hasonlat, bocsánat :D – a szerk.)

A fejemben szó szerint lassított filmként játszódott le a jelenet, amint Louis kiszállt az autóból, akár egy szupersztár a limuzinból, ajkain vörös szőnyegre illő mosollyal, és egyetlen mozdulattal a hajába csúsztatta a napszemüvegét. Azt hiszem, ez lett volna az a pillanat, aminek láttán lányok milliói élveztek volna a bugyijukba egy másodperc töredéke alatt. Olyan szinten észveszejtően nézett ki a kócos tincsei között a pilóta napszemüveggel, hogy ott helyben kész lettem volna elájulni a látványtól. Amikor pedig egy bugyi szaggató félmosolyt küldött felém, egy kacsintással kísérve, teljesen végem volt. Azt hiszem, akkor, ott, boldogan haltam volna meg, egy ilyen élmény után, bármilyen nevetségesen is hangozzék.

Mivel totálisan elalélt állapotba kerültem, és lefagytam, nekem úgy tűnt, mintha csak pár másodpercre fordultam volna el a ház előtt állóktól, amikor azonban összeszedtem magam valamennyire, és ismét Harryék felé néztem, már mindhárman elmélyülten beszélgettek, az arcukon pedig nyoma sem volt a nővérével való korábbi kis incidensnek.

— Khm, Lex, odébb tudnál menni egy kicsit, ha megkérlek? — hallottam meg hirtelen a bátyám hangját a hátam mögül, amivel végleg kijózanított az előző sokkos állapotomból.

— Persze, ne haragudj — pördültem meg, hogy rámosolyoghassak, aztán gyorsan oldalra léptem, hogy gond nélkül be tudja cipelni a kezében lévő bőröndöket. Egy másodpercig azt gondoltam, hogy a továbbiakban figyelemre sem méltat majd, de szerencsére csalódnom kellett, a lehető legpozitívabb értelemben, amikor is Niall viszonozta a mosolyom.

Lehetséges, hogy mégsem haragszik rám? — örültem meg. — Vagy legalábbis nem annyira…

Megkönnyebbülten követtem őt a többiek felé, akik időközben már a Styles-famíilia köré csoportosultak, és nagyban ment az ölelkezés.

— És végül, de nem utolsó sorban, Tori mellett még valakit szeretnék bemutatni. Anya, Gem, ő itt Lexi! — ragadta meg egyszer csak valaki a karom, és gond nélkül odébb rántott. — Lex, ők itt az anyukám, Anne, és a nővérem, Gemma! — vigyorgott Harry, hevesen mutogatva mindhármunk irányába.

A váratlan helyzet hatására elvörösödtem zavaromban, és éreztem, ahogy a fejemből egy pillanat alatt kiszáll minden értelmes gondolat. Hurrá!

Szerencsére azonban nem sok időt hagytak nekem a hebegésre, a nevem hallatán szinte azonnal a következő volt a reakciójuk:

— Hát, kisfiam, ezt aztán elcseszted! — csóválta a fejét Anne, miközben alaposan végigmért… Mi van? Lemaradtam!

— Te jó ég, Harry, nem vagy normális, hogy képes voltál így elbaszni! — döbbent le a nővére is. Na jó, valaki világosítson fel végre!

— Öm… miről van szó? — kérdeztem végül megszeppenve, amikor lassan már két teljes perce engem bámultak mindketten.

— Ilyen barátnőt elszalasztani! Csalódtam benned, de tényleg! — fordult az öccséhez Gemma szemrehányóan. A szavai hallatán a fejem még vörösebb lett, de legalább kezdtem kapizsgálni a dolgokat.

— Bocsi, de akkor annyira nem bírtam magammal a boldogságtól, hogy véletlenül elmondtam nekik, hogy a barátnőm vagy — magyarázta Harry suttogva, miközben megfogta a kezem, és bocsánatkérésképp lágyan megszorította.

Elmosolyodtam a bűnbánó arca láttán. Tipikus, szívdöglesztően aranyos Harry!

— Egyébként, miért szakítottatok? Hazz azt mondta, hogy közös döntés volt, de azt kötve hiszem! Szerintem rájöttél, hogy sokkal jobbat érdemelsz nála — nézett rám Gemma vigyorogva.

— Kösz szépen! — sziszegte Harry elvörösödve, erősebben megszorítva a kezem, mintha csak belém kapaszkodna.

A szám még szélesebb mosolyra húzódott, amikor megéreztem, hogy mennyire izzad a tenyere az idegességtől. Édesem!

— Igazság szerint… — kezdtem bele, majd tartottam egy leheletnyi hatásszünetet, ami közben alig bírtam megállni a nevetést, mert éreztem, ahogy Hazza keze lassan már remegni kezd az ujjaim között a félelemtől… — Valójában, nos… khm… tényleg közös döntés volt.

A szemem sarkából láttam, ahogy Harry erre megkönnyebbülve kiegyenesedett, és gyengéden megsimogatta a kézfejem a hüvelykujjával köszönetképp.

— Hiszi a piszi! — makacskodott Gemma, a mellkasa előtt karba fonva a kezeit.

— Tényleg így volt — bizonygattam, és oldalra sandítva Hazzára mosolyogtam, aki végtelenül hálásan viszonozta a gesztust.

— Na és, ha szabad tudnom, mi volt a közös döntés oka? — vonta fel a szemöldökét a lány kíváncsian, az ajkaira pedig azonnal elégedett mosoly költözött, amint meglátta az öccse arcán átsuhanó félelmet.

Touché! Ez tényleg ügyes kérdés… De azt az egyet elfelejtette, hogy nem hagyom cserben Harryt, éppen ezért belőlem nem fog kiszedni semmit, már ami a részleteket illeti.

— Nem volt meg köztünk a megfelelő kémia — vontam vállat közömbös arccal, de tudtam, hogy ennél valami sokkal jobbal kellett volna előállnom ahhoz, hogy hihető legyen.

— Na persze! — forgatta meg a szemeit Gemma, és látszott rajta, hogy nem tervezi feladni a „kutatómunkát”.

— Szívem, a világért sem kételkednék benned, de… nos, lássuk be, erről ordít, hogy nem igaz… Mármint, bárki láthatja, hogy az a bizonyos kémia még most is működik köztetek Harryvel! — világosított fel Anne.

— Vajon miért is nem lepődök meg rajta, hogy ez is hazugság? — tette fel a költői kérdést a hátam mögött Niall, aki időközben visszatért a házból, miután lepakolta a bőröndöket.

Ouch. Egyszerre több helyről támadnak, ez így nem fair!

Ráadásul, csakhogy fokozzuk a helyzet drámaiságát, Louis is beszállt a mókába, és dühösen megköszörülte a torkát valahol mögöttem, hangot adva a nem tetszésének, amit Hazz anyukájának szavai váltottak ki belőle.

Segélykérően sandítottam Harryre, azonban a tanácstalan arca láttán rajtam is úrrá lett a kétségbeesés. Hazzát elnézve lassan tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam, mindenki mással szemben… Éljen!

— Tudjátok, a kettejük kémiája elég furcsa dolog… Már korábban is feltűnt, hogyha alaposabban megfigyelném, disszertációt írhatnék belőle egy doktorihoz… Mármint, úgy értem, egyszer jelen van náluk, egyszer nem. Elég érdekes, de így van. Szerintem ezért nem működött végül a kapcsolatuk sem, nem igaz? — mentetett ki minket Liam, és vált újra a naphősévé a szememben.

Komolyan, mihez kezdenék én nélküle?! Ez a fiú egyszerűen zseniális! Kérvényezni kellene, hogy mindenkinek járjon egy saját Liam otthonra! (Hmm, ez amúgy tényleg nem hangzik rosszul, nem igaz? :D – a szerk.)

— Dehogynem, tökéletesen így van! — bólogattunk azonnal mindketten hevesen.

— A nyakamat tenném rá, hogy ez csak kamuszöveg — ingatta a fejét Gemma.

— Ha nem hiszed el, az a te bajod! — nyújtotta ki rá a nyelvét Harry, mire akaratlanul is felnevettem. Ritka éretten reagált, az egyszer biztos!

A nővére persze nem hagyta annyiban a dolgot, és perceken belül azon kaptam magam, hogy a többiekkel együtt azt figyelem, amint az előszoba padlón birkózva ölik egymást, két 5 éves kisgyerek módjára.

***

Miután megebédeltünk, és nagy nehezen dűlőre jutottunk a szobabeosztással, mindenki elvonult kipakolni a dolgait a neki kiadott helyen. Az én esetemben ez Gemma szobája volt, mivel szegényt arra kötelezték, hogy kénytelen legyen befogadni engem éjszakára. Az emeleten rajtunk kívül még Anne aludt, valamint Louis és Niall, akik bekéredzkedtek Hazzához.

Nevetve figyeltem, ahogy a két jómadár, sorsába beletörődve követte Harryt a szobájába, ahol a földön terveztek kempingezni, lévén, hogy a nappaliban található kihúzható kanapét Liam és Danielle elnyerte előlük. Tori és Zayn bezzeg örült a fejének, mivel ők kapták a létező legkényelmesebb megoldást: a franciaágyas vendégszobát a földszinten.

— Ugye nem horkolsz? — kérdezte Gemma, miközben segített lerakni a bőröndömet az ágyra.

— Nem — ráztam meg a fejem nevetve, mire ő is elvigyorodott.

— Bár, igazából volt olyan barátom, aki az egész éjszakát hangosan végighorkolta, szóval edzett vagyok… — tűnődött el, majd rám mosolygott. — Sajnálom, hogy nem jött össze Harryvel…

Remek, ismételten témánál vagyunk.

— Nem működött olyan jól, mint vártuk — vontam meg a vállam, óvatosan elmosolyodva.

— Nem foglak faggatni, ne félj! — kezdett el nyugtatni azonnal, a feszült arckifejezésem láttán. — Csak jó volt bosszantani egy kicsit az én drága öcsikémet! — magyarázta vigyorogva, én pedig elnevettem magam.

— Még a tenyere is izzadt, annyira ügyes voltál! — árultam be egy kicsit Harryt, mire Gemma vigyora még szélesebb lett.

— Egyébként, tényleg sajnálom, mert jól mutattatok együtt odalent — nézett a szemembe elkomolyodva.

— Szeretem is, csak éppen úgy, mint a bátyámat — mosolyodtam el. — Illetve, majdnem… Egy kicsit azért ez bonyolultabb… mármint, együtt jártunk, meg minden… — magyaráztam.

— Persze, értem mire gondolsz — bólintott. — Csak tudod, azért is bánom, mert rendesnek tűnsz, és kár, hogy nem te leszel az, akit majd családtagként hoz haza később — mosolygott rám kedvesen.

— Nálam ezerszer jobb lányt fog találni, hidd el — nevettem fel. — Emiatt én nem aggódnék a helyedben.

— Végül is… — mosolyodott el. — Elvégre, az is sokat rombolt azon a tévhitemen, hogy ízlésficama van, hogy te is voltál a barátnője! — nevette el magát, én pedig akaratlanul is elpirultam.

— Hahó, csajok, miről folyik a diskurzus? — jelent meg váratlanul egy vigyorgó göndör fej az ajtóban.

— Rólad — kacsintott rá Gemma.

— Na, azt én is hallani akarom! — lépett be azonnal lelkesen a szobába, majd résnyire behajtotta maga mögött az ajtót. Vigyorogva hasra feküdt a nővére ágyán, a kezeivel megtámasztotta a fejét az álla alatt, és kíváncsian pillantott fel ránk. — Folytassátok csak nyugodtan, mintha itt sem lennék! — vigyorgott.

— Tudod, a régi cikis pillanataidat meséltem éppen, és pont most akartunk rátérni arra, hogy milyen nehezen szoktál át a pelenkáról a bilire… — hazudta Gemma, egy cinkos mosolyt küldve felém.

— Gem, hogy teheted ezt velem?! Az egyetlen öcséddel?! — nézett rá vádlón Harry, majd gyorsan hozzám fordult. — Egy szavát se hidd el! Engem sose kellett pelenkázni! Szobatisztán születtem!

Akaratlanul is elnevettem magam, ahogy a fejemben megjelent egy kép a kis Harryről, nagy fehér pelenkában szaladgálva.

— Na persze! — vigyorgott Gemma. — Van ám fényképes bizonyítékom is, ha érdekel! — kacsintott rám.

— Mindenképp látnom kell! — bólogattam, mire Harry csalódottan lehajtotta a fejét.

— Cica, ne tedd ezt velem, kérlek! — borult le elém esdekelve.

— Édesem! — térdeltem le hozzá én is, nevetve. — Ne haragudj, de ezt muszáj megnéznem, bármilyen nagy szemekkel is könyörögsz! — simogattam meg az arcát.

— Sírni fogok, ha megteszed — biggyesztette le a száját Harry.

— Naa, Hazz, csak egy kicsit — kérleltem, a tenyerem továbbra is az arcán tartva, és a hüvelykujjammal gyengéden végigsimítottam a lebiggyesztett alsó ajkán.

— Na jó, de előtte cenzúrázom a potenciális képek közül a nagyon vállalhatatlanokat! — sóhajtott fel megadóan, mire boldogan a nyakába ugrottam.

— Köszönöm — súgtam neki hálásan, és egy puszit nyomtam az arcára. Tisztában voltam vele, hogy ez nagy áldozat tőle, elvégre leégetni magát a volt barátnője előtt azért nem ígérkezhet túl kellemesnek.

— Csakis a tudod mi miatt — tette hozzá halkan, mélyen a szemembe nézve, én pedig bólintottam, és köszönetképp rámosolyogtam.

Tudtam, hogy nagyon hálás, amiért nem kötöttem sem a nővére, sem az anyukája orrára, hogy anno megcsalt. Bár, az már más tészta, hogy én is pontosan ugyanezt tettem a háta mögött… méghozzá Louisval… Amiből Harry ráadásul még mindig nem tud semmit, mert ugyebár konkrét kérdések híján könnyen adhattam neki kitérő válaszokat a bűntársam kilétével kapcsolatban…
(ez a jelenet a 76. fejezetben volt, ha valaki frissíteni szeretné az emlékeit :)) – a szerk.)

— Mondtam már, hogy mennyire csúcs vagy? — mosolyodott el.

— Igen, de még nem eleget! — nevettem el magam.

— Komolyan így van! — puszilta meg a homlokom, és magához szorított. — Köszönöm… — suttogta, majd a nyakamba fúrta a fejét. Mosolyogva túrtam bele a göndör tincseibe a tarkójánál, és játszadozni kezdtem a hajával.

— Én ezt esküszöm, nem értem! — fogta a fejét Gemma. — Olyan édesek vagytok így együtt…

Ennek hallatán akaratlanul is gyorsan elhúzódtam Harrytől, és mindketten fülig pirulva meredtünk a nővérére.

— Ne is tagadd, Lexa! Hiszen te mondtad, alig tíz perce, hogy szereted Hazzát! — csóválta a fejét Gemma.

— Hogyan? — kerekedtek el Harry szemei a meglepetéstől.

— Én azt mondtam, hogy úgy szeretem, mint a bátyámat! — tiltakoztam hevesen.

— Igen, aztán hozzátetted, hogy mégsem teljesen úgy, mert végtére is, jártatok régebben, és — ellenkezett Gem, viszont a mondandóját valami félbeszakította…

Pontosan a mondat közepénél, egy hatalmas ütés hallatszódott a folyosóról, amire mindhárman kíváncsian felkaptuk a fejünket. A szoba ajtajában Niall állt, engem és Harryt nézve, az arcán egy furcsán elégedett mosollyal, a folyosón pedig Louis szitokáradata visszhangzott, távolodó lépteivel egyetemben… Még a fal is beleremegett az őt érő ököl kegyetlen csapásába. Louis dühébe. Illetve, még pontosabban, a féltékenységébe…

*** Eközben ***

Louis szemszöge:

Miután végre sikeresen elrendeztem valamennyire az ágyneműm Harry padlóján, elégedetten körbepillantottam a szobában, és meglepve láttam, hogy már egyedül vagyok a helyiségben, mert valami csoda folytán Niall és Hazz is elment időközben, anélkül, hogy nekem ez feltűnt volna.

Nem sokáig idegeskedtem ezen, hanyagul vállat vontam, és inkább sietősen elindultam megkeresni az én gyönyörűmet, a hiánya ugyanis lassanként kezdett kínzó fizikai fájdalommá válni.

A folyosóra lépve szinte azonnal Liambe botlottam, aminek rendkívül megörültem, hiszen ha valaki, akkor ő az, aki nagy valószínűséggel tudja, hogy hol van Lexi.

— Liam, nem láttad véletlenül Lex- — tértem rögtön a lényegre, de hamar el is akadtam a mondandómban, mert éppen akkor tűnt fel a folyosó végén Niall, a szavaim hallatán pedig a szemöldöke azonnal az egekbe szaladt. Francba, épp a legjobb részt hallotta meg! — -át… izé… át… át kell néznem valamit… — dadogtam elvörösödve.

— Átnézni? Komolyan? — fogatta meg a szemeit gunyorosan Niall, majd unottan oldalra sandított, bepillantva a mellette lévő, résnyire nyitott ajtón.

— Liam, édesem, le tudnál jönni egy percre? — hallottuk meg ebben a pillanatban Danielle kiabálását a földszintről, ami pár másodpercre elterelte a figyelmemet, és nem vettem észre a Nialler arcán átsuhanó kárörvendő mosolyt.

— Persze, repülök! — válaszolta Li kapásból, majd gyorsan hozzánk fordult. — Bocs, srácok, de én megyek! — Mielőtt elsietett volna, még egy utolsó, jelentőségteljes pillantást kaptam tőle búcsúzóul.

Remek, szóval minden gond nélkül itt hagy a szöszivel, aki mostanában szinte állandóan ki akar nyírni! Éljen!

Néhány percnyi kínos csend állt be, aminek végül az ír fiú vetett végett, miután ismét bekukkantott a mellette lévő szobába.

— Egyébként, ha a húgomat keresed, Gemmánál van — bökött a fejével a résnyire nyitott ajtóra, az arca furcsán kifejezéstelen volt.

Megdöbbentem azon, hogy éppen ő mutatja meg nekem az utat Lexához, de nem értem rá gyanakodni, túlságosan is vágytam már Lex után, ezért habozás nélkül Niall mellé léptem, hogy benézhessek a szobába, és enyhíthessem végre a hiánya által okozott fizikai fájdalmat a testemben.

Azonban, az elém táruló látvány nemhogy enyhülést nem hozott, de még újabb kínok elé is állított…

Amint bepillantottam a helyiségbe, az első dolog, amit megláttam, ahogy Harry éppen térdre vetette magát Lexa lábainál, aki nevetve térdelt le hozzá a padlóra. Éreztem, ahogy az ereimben lassan felforr a vérem, annak láttán, hogy Lex gyengéden megsimogatta a göndör hajú fiú arcát, amikor pedig végighúzta a hüvelykujját Harry alsó ajkán, a kezem azonnal ökölbe szorult.

— Szép dolog a kémia, nem gondolod, Lou? — vigyorgott rám Niall, a válla fölött hátrapillantva.

A szőke fiú sikeresen tovább fokozta a dühöm, a pumpa egyre jobban felment bennem, és lassanként robbanásveszélyes állapotba kerültem.

Amikor Lexa Harold nyakába borult, aztán pedig megpuszilta az arcát, dühösen fújtatni kezdtem, és éreztem, hogy már nem bírom sokáig elviselni ezt a látványt. Az ezt követő bizalmas sugdolózásuk és jelentőségteljes összenézésük pedig már egy fájdalmas nyilallásként terjedt tova a testemben, a szívemből kiindulva, tovább fokozva a kínjaim.

Még egy sor összevigyorgás, majd újabb szoros ölelés következett, aminek láttán ijedten tapasztaltam, hogy a sírás határára kerültem. Az ajkaim már szabályosan remegtek, a torkomban pedig egy hatalmas gombóc keletkezett, és határozott növekedésével lassú fojtogatásomra adta a fejét.

Harry lágyan homlokon csókolta az én gyönyörűmet, aztán arccal elmerült a nyakában… Lélegzetvisszafojtva vártam Lex reakcióját, úgy éreztem, hogy most minden ezen áll vagy bukik. A pulzusom még jobban megemelkedett az idegességtől, magamban pedig egyre kétségbeesettebben fohászkodtam minden olyan istenhez, akiről csak hallottam életem során… Azonban, egyikük sem kegyelmezett nekem, és a lány széles mosolya tőrként fúródott a szívembe. Ráadásul, ahogy Harold hajába markolt, majd egy-egy tincset fülig érő szájjal az ujjai köré tekert, a göndör fürtökön kívül egyúttal kegyetlenül megforgatta azt a tőrt is, amit az imént akaratlanul a szívembe döfött.

— Én ezt esküszöm, nem értem! — szólalt meg hirtelen Gemma. — Olyan édesek vagytok így együtt… — mosolygott, én pedig azt hittem, mentem összeesem.

Láttam, ahogy mindketten zavarba jőve, gyorsan elhúzódtak egymástól, ami nálam már csak olaj volt a tűzre. A visszatartott könnycseppek égették a szemem.

— Ne is tagadd, Lexa! Hiszen te mondtad, alig tíz perce, hogy szereted Hazzát! — csóválta a fejét Gemma, a szavai pedig szilánkként fúródtak belém, és egyúttal millió apró darabra törték meggyötört szívemet.

A lány mondatának végét meghallva gondolkodás nélkül utat engedtem a könnyeimnek, amelyek készségesen szántották végig az arcomat. Elegem lett, nem bírtam már tovább.

Kész, vége, feladom… — suhant át az agyamon újra és újra ez a három szó.

— Hogyan? — tette fel Harry meglepetten az én fejemben is folyamatosan visszhangzó kérdést. Mi az, hogy szereti?! Hogyan teheti ezt velem?!

— Én azt mondtam, hogy úgy szeretem, mint a bátyámat! — tiltakozott azonnal Lexa.

De hiába, engem már meggyőzött Hazza nővére. A fejem zúgott, szédültem, és legszívesebben ordítottam volna. Éreztem, ahogy megkezdődik a visszaszámlálás, és a bennem ketyegő bomba másodpercekre van a robbanástól.

— Igen, aztán hozzátetted, hogy mégsem teljesen úgy, mert végtére is, jártatok régebben, és — ellenkezett Gemma, viszont a mondandóját kegyetlenül félbeszakítottam…

Pontosan a mondat közepénél, bekövetkezett a robbanás, bár a kikívánkozó pusztító szándékaimat igyekeztem mérsékelni, így végül csak szegény fal kényszerült egy fájdalmasan erős találkára az öklömmel. Az ütést követően pedig sűrűn káromkodva, rohamléptekben hagytam el azt a helyet, ahol a féltékenység teljesen az eszemet vette, és dübörögve leszáguldottam a lépcsőn. Harry maradéktalanul megúszta a dühöm… Egyelőre.

— Louis! — Ahogy a földszintre értem, Lexa utánam kiáltott, amitől egy másodpercre lemerevedtem. A hangjából tisztán kihallható kétségbeesés azonban a maradék kételyeimet is eloszlatta, és megsokszorozta a könnyeimet.

Nem akarta, hogy így tudjam meg — futott át az agyamon, de valahogy nem igazán tudtam hálát érezni miatta. Különben is, ez minden formában ugyanígy fájt volna.

Megráztam a fejem, hogy elűzzem a gondolataimból kettejüket, bár nem jártam túl sok sikerrel.

Egyre erősödő rosszullét tört rám, és azt éreztem, hogy ha egy másodperccel tovább itt kell maradnom, megfulladok, ezért gondolkodás nélkül az ajtóhoz indultam. Hangosan vágtam be magam után, hogy a segítségével csillapíthassam egy kicsit a bennem fortyogó indulatokat, de a kívánt enyhülés ezúttal is elmaradt.

Friss levegőre volt szükségem ahhoz, hogy kellően kiszellőztethessem a fejemet, így fél percen belül már az utcán sétálva távolodtam a háztól. És eszemben sem volt visszamenni. Soha.

Szóval egyelőre ennyi lenne :)) Igyekszem minél hamarabb hozni a kövit, a heti 1 részt pedig mindenképpen szeretném betartani a továbbiakban ;) Remélem tetszett, komizni ér! <3